Röviden: semmi. Bővebben: Talán kicsit jobban magunkra ismertünk a sikerben és a kudarcban. Sokak szerint egy élhetőbb országgá vált hazánk az utóbbi két hétben, a nemzeti válogatott egyesítette a magyarokat, mertünk nagyot álmodni, és aki eddig nem is ismerte a csodakapust, most akár bele is bújhatott Király Gábor mágikus mackóalsójába. Valóban különleges dolgok történtek velünk két hét alatt, ám egyet ne feledjünk: a cirkuszból is egyszer haza kell menni, és ha otthon nincs kenyér, akkor korgó gyomorral fekszenek le a gyerekek, akik egy órája még az artistákat csodálták. Vendégszerzőnk, Siposvölgyi Ármin írása:
Fotó: nol.hu
Szívesen állítanám, hogy innentől minden másként lesz nálunk, ám legyünk realisták: egy győzelem, két döntetlen és egy vereség egy kontinenstornán akkor sem lehet sorsfordító egy nemzet életében, ha történetesen közel fél évszázadig vártunk arra, hogy egyáltalán eljusson a csapat egy ilyen nívós sporteseményre. Az első mérkőzés után azt nyilatkozta a miniszterelnök, hogy focilázban ég az ország, ám ennél többről volt szó. Az osztrákok legyőzése után gyakorlatilag őrületté fokozódott az a hihetetlen várakozás, ami a kontinenstorna előtt alakult ki. Ezt követően lényegében Gera Zoltán kisujja vagy Szalai Ádám haja jobban érdekelte a magyarokat, mint Portik Tamás vallomása, a liget projekt és a britek kiválása az EU-ból együttvéve.
Ez a két hét sokkal többet elárult a magyar néplélekről, az elfojtott vágyainkról, a kissé zavaros jövőképünkről, a napi problémáinkról, mint két közvélemény-kutató három reprezentatív felmérése. A legfontosabb tanulsága ugyanis az EB-nek, hogy a magyar szurkolók nagyon akartak szeretni egy csapatot, amelyik a címeres mezben futkározva végre nem hoz szégyent rájuk, és ezt megkapták. Hogy ez miért különleges jelenség? Más országuk drukkerei nem ilyenek? Persze, ők is szeretnek azonosulni a fiúkkal, mikor jól megy a játék, amikor legyőzik az ellenfelet, de a magyar szurkoló most már szinte minden sportágban ugyanolyan megszállott lett. Emlékezzünk csak, milyen értetlenséget és persze csodálatot váltott ki az oroszországi jégkorong VB-n a magyar drukkerek önfeledt ünneplése minden elvesztett meccs után. A belgák elleni kijózanító pofon után ugyanez a mechanizmus lépett működésbe: imádni akarjuk a fiúkat, mert legalább ott voltak, és szurkolhattunk nekik. Már nem az eredmény fontos, hanem a részvétel, mert egyszer bele tudtunk szólni a nagyok ügyeibe, ha csak rövid időre is.
A magyarok nagyon vágynak szeretni egy csapatot minden fenntartás nélkül, ahogy szerették az Aranycsapatot, pedig tudták, hogy Rákosi Mátyás sütkérezik a sikereik fényében.
Orbán Viktor a magyar néplélek nagy ismerőjeként pontosan felmérte, hogy micsoda sikerszomj lakozik a magyar emberek lelkében. Nem véletlen, hogy önleleplező módon hozzá rohant gratulálni minden vazallusa, amikor gólt lőtt a magyar válogatott az osztrákok ellen. Az ellenzék ismét egy képtelen helyzetbe sodródott, hiszen úgy érezhette, hogy minden magyar focisiker Orbán Viktor ázsióját erősíti majd. Egy megosztott társadalomban keletkeznek csak ilyen dilemmák, és ezért kell azt mondanunk, hogy térjünk vissza a földre, nézzünk szembe a ténnyel: Magyarországon a sport is a politika szolgálóleánya. Orbán Viktor rámászott a nemzet legnépszerűbb sportjára, ahogy elvette 2002-ben a fél országtól az egyik legszebb nemzeti jelképünket, a kokárdát. Jogos tehát a kérdés, hogy lehet-e mindenkié a nemzeti válogatott, ha látszólag a miniszterelnöknek rúgják a gólokat?
A válasz első hallásra mellébeszélésnek tűnik, de igaz. Teljesen mindegy, hogy mit gondolunk erről a kérdésről, az a tény, hogy kiestünk, felülír minden dilemmát. Minden visszazökken ugyanis a korábbi kerékvágásba, a baloldaliak korrupciót kiáltanak, a jobboldaliak komcsiznak és nemzetárulóznak majd, a Jobbik igyekszik majd új, jólfésült fazonját eladni, a Magyar Nemzeti Bank odadob esetleg néhány vezéráldozatot, de az alapítványai továbbra is élen járnak majd a közpénzek elherdálásában, Kövér László pedig mindenkit kioktat majd, akik veszélyben érzik a jogállamot. Kicsi, savanyú, de a miénk ez a kicsinyes, olykor pitiáner közélet, melyet két hétre el tudott feledtetni velünk a fociválogatott. Talán ezért voltunk annyira hálásak még a vereségért is a fiúknak. Ha már mi nem tudunk semmit tenni annak érdekében, hogy legyen normálisabb ez az ország, akkor legalább néhány napra űzzék el a démonainkat, szabadítsanak meg a populáris szólamoktól, a sunyi mesterkedésektől.
Fotó:nepszava.hu
A focit valószínűleg azért szeretik annyira a magyarok, mert már majdnem a csúcsra értünk benne, és mivel a labda gömbölyű, miért ne kerülhetnénk ismét olyan helyzetbe, amikor a többiek csak a hátunkat nézik. A magyarok nagyon vágynak szeretni egy csapatot minden fenntartás nélkül, ahogy szerették az Aranycsapatot, pedig tudták, hogy Rákosi Mátyás sütkérezik a sikereik fényében. Nem kell tehát bánnunk ezt a két hetet, önmagunk megismerése az egyik legfontosabb eszköz ahhoz, hogy kilépjünk a saját korlátaink közül. Kicsit erősebb kontúrokkal láttuk a politikusaink haszonlesését, a magyar sportsajtó negédességét, jobban éreztük a vágyat magunkban, hogy minden érdek nélkül szeressünk egy csapatot, amely mindent megtett a siker érdekében. Kicsit olyanokká szeretnénk válni, mint ők, persze csak akkor, ha a végén nem szaladunk bele egy nagy verésbe. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ne csak akkor szeresd a törzsedet, amikor harcosai a sápadtarcúak skalpjaival térnek haza, hanem akkor is, amikor kiűzik a népedet a rezervátumból.”
Siposvölgyi Ármin