Felfoghatjuk a politikust, mint terméket? Természetesen igen, hiszen egy közéleti személyt is épp úgy el kell adni a közönségnek, mint egy mosóport vagy autót. Kérdés, hogy egy politikai közösséghez tartozó, esetleg az azt vezető személyt lehet-e külön utakon felépíteni, mint a pártját? Orbán Viktor esetében ez már nem kérdés, hiszen már egy éve azon ügyködnek a tanácsadói, marketingesei, hogy a miniszterelnök brandjét jól elkülönítsék a Fideszétől. Ez nem csak külsőségekben jelenik meg, hanem tartalmi elemekben is. A kormánypárt szavazói azonban még nem igazán látják a különbségeket, pedig ez a következetesen felépített stratégia kezdi megmutatni a jellegzetességeit.

Fotó: index.hu

Marketinges alapvetés, hogy a brandek harcolnak egymással, hogy minél több vásárlót, illetve szavazót vonzzanak magukhoz. Az Orbán Viktor külön brandjének kialakításáról hozott döntés első hallásra nem tűnt életszerűnek és praktikusnak, ám van benne logika, hogy a magyar politikai jövőt vesszük górcső alá. A saját márka kialakítása ugyanis azzal a haszonnal járhat, hogy a Fidesz brandje a miniszterelnök személyétől függetlenül építhető, ugyanakkor ez a két hívószó külön-külön is használható, egybefűzve pedig erősítheti a szavazótábort.

Azt kijelenthetjük, hogy Orbán brandépítése ugyan jóval rövidebb múltra tekint vissza, mint a Fideszé, ám máris erősebbnek tűnik ezen a területen, mint a párt. Ennek persze előzménye az, hogy Orbán Viktor több mint 30 éve meghatározó alakja a magyar politikának, így nem a nulláról kezdett saját márkája építésébe. Az is meghatározó tényező, hogy már régen népszerűbb, mint a pártja, vagyis nem ő függ a Fidesztől, hanem az függ tőle. Az önállósodásnak tehát nincs olyan kockázata, hogy elhidegül saját politikai környezetétől, hiszen kölcsönös függésben vannak egymástól, de ez a függés erősebb irányába, mint fordítva.

Az önállósodás tehát lényegében kiteljesíti azt a folyamatot, ami a '94-es választási vereség, illetve az azt követő válság kezelése után indult meg. Orbán ugyanis saját politikai közösségén belül mindenféle ellenállást felszámolt, és egyértelművé tette, hogy nem csak a Fideszt tekinti a sajátjának, hanem az egész magyar jobboldalt is. Aki ezt a felfogást nem volt képes tolerálni, az átigazolhatott másik pártba, vagy maradhatott, de a harmadik, negyedik vonalba száműzték a Fidesz hierarchiájában. A jelenlegi kormányfő tehát felépítette azt az imázst, ami csak nagyon kevés politikusnak sikerült: ő lett az alfája és omegája a saját politikai közösségének, vagyis elhitette a sajátjaival, hogy nélküle kudarcra vannak ítélve.

Ez a képesség persze arra is elegendő lehet, hogy a még mindig EU-barát magyar lakosságot az unió ellen fordítsa.

A brandépítésnek ez lehet az egyik ésszerű magyarázata, hiszen gondol arra, hogy a felszínen jelentkező egység ellenére a mélyben megindulhatnak a bomlási folyamatok saját pártján belül. Ha a Fidesz alsóbb szintjein már nem lehet takargatni a problémákat, a korrupciót, az elégedetlenséget, akkor ő ebből a kompromittált tömegből ki tud emelkedni a saját brandjének köszönhetően. Magyarul: el tudja hitetni, hogy a király jó, csak a tanácsadói megveszekedett gazemberek. Orbán tehát a politikai közeg uralása mellett ügyel arra is, hogy ne tudják belerángatni olyan ügyekbe, melyek ártanak a Fidesznek.

Van azonban a brandépítésnek más fontos küldetése is. Orbánnak ugyanis sokat segít az, hogy több mint 30 éve a magyar politikai élet meghatározó tagja, ám ezt a tényt ellene is fordíthatják, ha felidézik a korábbi szerepléseit, nyilatkozatait. Ő ugyanis liberális politikusként indult, centrista kereszténydemokrata lett, most pedig az európai és amerikai ultrakonzervativizmus üdvöskéje. Számára ezt az utóbbi szerepet kell erősítenie, hogy a korábbi megnyilatkozásai minél kevésbé kompromittálják. Orbán tehát a brandépítéssel korábbi önmagától is igyekszik eltávolodni, és azt a neokonzervatív, olykor kifejezetten a szélsőjobb felé kacsingató politikust igyekszik felépíteni, aki ennek az ideológiának a nemzetközi vezére is lehet.

Orbán ugyanakkor úgy érezheti, hogy személyes útmutatásaival jobban tudja instruálni saját szavazóit, mint a Fidesz kommunikációs gépezet, amely néha olyan lemezjátszóra emlékeztetnek, amelynek elakadt a tűje. Már csak a hátteret biztosítja pártja, ő pedig az előtérből lényegében kézi vezérléssel irányítja saját szavazóbázisát, így lényegében néhány hónap alatt is el tud érni olyan mélyreható ideológiai változásokat a kormányhoz és hozzá hű polgárok körében, mint például a korábban elutasított Vlagyimir Putyin személynek megszerettetése. Ez a képesség persze arra is elegendő lehet, hogy a még mindig EU-barát magyar lakosságot az unió ellen fordítsa.

Fotó: hvg.hu

Ezért is rendkívül veszélyes a magyar közéletre nézve az, hogy már nem ideológiák mentén, hanem egy közpénzből felépített politikai karakterhez való viszonyunk alapján hozzuk meg a döntéseinket. Ha teljes mértékben hisz valaki Orbán Viktornak, akkor bármilyen őrültség támogatására rá tudja venni, ezáltal teljesen abszurddá téve a magyar politika működését. És, hogy visszatérjünk a címben feltett kérdésre, sajnos azt kell mondanunk, hogy nagyon jól halad Orbán Viktor brandépítése, ami komoly veszélyt jelent a hazai demokrácia megmaradt elemeire. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Attól, hogy el tudod hitetni a népeddel, hogy a szárított cickányfarok egészséges, még nem biztos, hogy jó törzsfőnök leszel.”

Néhány hete még elképzelni se tudtuk, rövidesen azonban létrejöhet az Orbán-Zelenszkij találkozó Ukrajna fővárosában. Mivel az ilyen látogatások időpontját biztonsági okokból nem jelentik be előre, a Fidesz szavazóit váratlanul érheti, ha azzal kezdődik a következő napok egyik közszolgálatinak csúfolt híradója, hogy szeretett vezérük egy eddig ellenségnek tekintett politikus markába csap. Persze, a kormánypárti média már megkezdte az esemény kommunikációs előkészítését, így nem okoz majd olyan nagy sokkot a Fidesz híveinek, amikor szembesülnek a tényekkel.

Fotó: 444.hu

Csak azokat lepte meg Szijjártó Péter külügyekkel is foglalkozó külgazdasági miniszter bejelentése, hogy folyik Orbán Viktor kijevi látogatásának technikai előkészítése, akik nincsenek tisztában a nemzetközi diplomácia realitásaival. A magyar kormányfő ugyanis már így is nagyon elkésett azzal a vizittel, melyet néhány napja kezdtek előkészíteni számára a két kormány illetékesei. Lényegében az utolsó uniós vezető lesz, aki felszáll a kijevi járatra, ami akkor is komoly hátrányt jelent a magyar diplomácia számára, ha végül tényleg megvalósul a találkozó.

Miért kényszerül rá Orbán Viktor, hogy az általa korábban olykor nyíltan, de általában burkoltan bírált ukrán vezetőhöz látogasson? Elsősorban azért, mert az orosz-ukrán konfliktus jelenlegi állása szerint az általa eddig preferált agresszor nem éri el kitűzött céljait, és ha Ukrajna nem is nyeri meg a háborút, nem történik meg az a geopolitikai átrendeződés a térségünkben, melyet korábban vizionált a magyar kormányfő. Fontos szempont lehet, hogy enyhítsen azon az egyre fojtogatóbb nemzetközi elszigeteltségen, mely a magyar kormány orosz-barát politikája miatt alakult ki.

Bár még dúl az öldöklő harc, sokan mégis már az ország újjáépítésére fókuszálnak, és ha a magyar kormány továbbra is úgy viselkedik Ukrajnával, mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a játékát, akkor ebből a körből kimaradhat.

A legfontosabb ok mégis az, hogy egy szomszédos ország áll háborúban, ráadásul Ukrajnában jelentős számú magyar kisebbség él, és sokuk a fronton harcol a hazájáért, kisebb közösségéért és a családjáért. Eddig inkább zsarolással igyekezett elérni valamit a magyar diplomácia az ukrán kormánynál annak érdekében, hogy javuljanak a magyar kisebbség életkörülményei, és hogy a nyelvét, kultúráját jóval szabadabban használhassa, mint eddig. Ez az út azonban nem járható háborús körülmények között, főleg úgy, hogy a többségi lakosság a helyi magyarságon vezeti le dühét amiatt, hogy Magyarország kormánya inkább Oroszország érdekeit szolgálja, mint Ukrajnáét.

Orbán ezért valószínűleg a kárpátaljai magyarok ügyére hivatkozva látogat el Kijevbe, ami egyébként méltányolandó szempont. Sokkal többet lehet elérni ugyanis az ország két vezetőjének tárgyalásán, mint harmadik vonalbeli politikusok acsarkodásával, üzengetésekkel, fenyegetésekkel, zsarolással. Van ugyanakkor egy sokkal pragmatikusabb szempont is, miért kell megmutatnia magát minél előbb Orbánnak Ukrajna fővárosában. Bár még dúl az öldöklő harc, sokan mégis már az ország újjáépítésére fókuszálnak, és ha a magyar kormány továbbra is úgy viselkedik Ukrajnával szemben, mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a játékát, akkor ebből a körből kimaradhat.

Fotó: valaszonline.hu

A szervezés alatt lévő út persze felveti azt a kérdést, hogy mit szól ehhez Vlagyimir Putyin, aki eddig jól használta céljai megvalósításában az Orbánhoz fűződő különleges viszonyát. Már vannak arra utaló jelek, hogy nyílt árulásnak tartaná az orosz elnök, ha Orbán Kijevbe látogatna, hiszen egy diplomáciai fricskát már küldött Budapestnek. Ha Moszkva rosszallása ellenére is létrejön a Zelenszkij-Orbán találkozó, az azt jelentheti, hogy a magyar kormány szép lassan kifarol Putyin mögül, így jelzi, hogy már nem hisz a „különleges katonai művelet” sikerében. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „A háborút nevezheted kacsavadászatnak, attól még emberek halnak meg, és nem kacsák.”

Ha durván akarunk fogalmazni, akkor teljesen elfelejtette a demokrácia alapelveit a magyar kormánypárt, ha megengedőbbek akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, hogy félreértelmezi a nemzetközi helyzetet, ami persze ettől még fokozódik. Történt, hogy a Fidesz legutóbbi frakcióülésén állítólag heves vita alakult ki arról, hogy a parlament megszavazza-e Finnország és Svédország csatlakozási kérelmét a NATO katonai szövetségéhez. A miniszterelnök a beszámolók szerint a ratifikálás mellett érvelt, ám a képviselők egy része ellenállt, mondván, az északiak igaztalanul bírálják a magyar kormánypártot. A vége az lett, hogy a frakció küldöttséget menesztett Helsinkibe és Stockholmba.

Fotó: index.hu

Tipikus fából vaskarika megoldás született a hónapok óta halogatott ratifikációs ügyből. Mivel Finnország és Svédország csatlakozását a NATO-hoz Törökország és Magyarország kivételével már minden tagország jóváhagyta, egyre kínosabb, hogy még a napirendere vételt sem igazán hajlandó megszavazni a parlament fideszes többsége. Mivel időközben egyre durvul a helyzet az Oroszország és Ukrajna közti háborúban, és egyre fenyegetőbb üzeneteket küld Moszkva Kijev nyugati szövetségeseinek, a két ország NATO csatlakozása meglehetősen sürgős lett a katonai szövetség és az érintett országok számára.

Ezt a kiélezett helyzetet akarja kihasználni most a Moszkvát olykor burkoltan, olykor viszont nyíltan támogató magyar kormánypárt. Megszoktuk már Orbán Viktortól, hogy a többséggel való szembenállását rendszeresen próbálja apró pénzre váltani, ám ezúttal ő is belátta, hogy a finneknek és svédeknek most égetően szükségük van a hivatalos csatlakozáshoz, hiszen Oroszország közelsége és kardcsörtető kommunikációja indokolja a szövetségbe való belépésüket.

Orbán azonban korábban olyan sikeresen hergelte a sajátjait azok ellen a liberális demokráciák ellen, melyek szóvá tették a jogállamiság sanyarú állapotát Magyarországon, hogy most nem tudta őket meggyőzni arról, hogy zokszó nélkül adjanak utat Svédországnak és Finnországnak. Végül az a kompromisszumos megoldás született, hogy a párt parlamenti frakciója küldöttséget meneszt az északiakhoz, hogy megkérjék az árát a csatlakozásuk támogatásának. Az ötlet olyan abszurd, hogy valószínűleg Kövér László házelnök fejéből pattant ki.

Matti Vanhanen, a finn parlament elnöke – aki szerdán találkozik a magyar delegációval – azt mondta, hogy a NATO-folyamat és Magyarország uniós forrásainak befagyasztása között nincs semmilyen összefüggés. Ezek teljesen eltérő szervezetek, az EU-ban a bizottság felügyeli a munkát.

Igen ám, de miféle jogosítványokkal rendelkezik egy parlamenti delegáció, amelyet egyrészt nem hívtak meg, másrészt csak kormánypárti politikusokból áll? Erkki Tuomioja, a finn külügyi bizottság alelnöke nem véletlenül látja úgy, hogy nem a magyar parlament, hanem a Fidesz és Orbán Viktor delegációja érkezik hozzájuk. A politikus szerint egyértelműen magyar belpolitikai érdekeket szolgál ez a látogatás, amihez nem kíván asszisztálni. „Finnországnak nincs miről tárgyalnia a küldöttséggel, és nincs mit magyaráznia" – mondta a látogatást megelőzően Erkki Tuomioja.

A finn politikus rendkívül pontosan látja, hogy egy egyszerű kommunikációs trükkről van szó, ugyanis ha Orbán Viktor azt akarja, hogy a magyar parlament szavazza meg a ratifikációt, akkor az meg is fogja azt tenni, ám előbb egy kamu delegáció eljátssza azt, hogy engedményeket csikartak ki a másik féltől a támogatásért cserébe. A kizárólag fideszes delegáltakból álló küldöttségnek ugyanakkor semmilyen felhatalmazása nincsen arra, hogy bármit kérjen vagy adjon egy olyan parlamenti döntésért cserébe, amelyben az ellenzék is részt vesz.

Így legalább a látszat kedvéért fel kellett volna kérniük néhány nem fideszes politikust is, hogy csatlakozzanak a küldöttséghez, bár valószínűleg ebben a bohózatban nem kívántak volna részt venni azok, akik kezdetektől támogatják a NATO bővítését. A delegáció ugyanis valószínűleg azt szeretné elérni, hogy a két skandináv kormány segítse a magyar kormányt abban, hogy hozzáférjen az egyelőre befagyasztott uniós pénzügyi forrásokhoz. A várakozások lehűtése azonban hamar megtörtént, ugyanis Matti Vanhanen, a finn parlament elnöke – aki szerdán találkozik a magyar delegációval – azt mondta, hogy a NATO-folyamat és Magyarország uniós forrásainak befagyasztása között nincs semmilyen összefüggés. Ezek teljesen eltérő szervezetek, az EU-ban a bizottság felügyeli a munkát.

Fotó: magyarhang.hu

Vanhanen fején találta a szöget, bár nem volt nehéz dolga. A Fidesz parlamenti delegációjának ugyanis körülbelül egy délutáni teázáshoz van jogosítványa, amennyiben persze egy finn párt parlamenti delegációja, esetleg egy szakbizottság elnöke meghívja őket erre. A fideszes politikusok olyan régóta vannak döntési pozícióban Magyarországon, hogy már teljesen megfeledkeztek arról, hogy a demokráciákban vannak olyan játékszabályok, melyeket illik betartani. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: ”Ha egy tomahawkot viszel a szomszédnak, ne szabd feltételül, hogy ő meg adjon neked egy nyilat, ha meg akarja kapni az ajándékodat.”

Sokan műbalhénak tartják, de valószínűleg ezúttal tényleg visszanyalt a fagyi, amikor a Fidesz legutóbbi frakcióülésén vita alakult ki a svéd és finn NATO csatlakozás ratifikálása kapcsán. Orbán Viktor ugyanis olyan sikeresen hergelte a sajátjait a két északi ország ellen, hogy most, amikor meg akarta szavaztatni a katonai szövetséghez való csatlakozásukat, néhány képviselő felháborodott. Az indok az volt, hogy a skandináv demokráciák aggódnak a magyar jogállamiság állapota miatt, amit a fideszesek jelentős része nem tart megalapozatlannak, így cserébe a bírálatok visszavonását követelik. Csakhogy Orbán Viktor már más narratívát épít, amiről a mezei képviselőket nem világosították fel.

Fotó: 444.hu

Bizonyára sokan emlékeznek még azokra a gúnyolódó megjegyzésekre, melyeket kormánypárti politikusok és a nagy kormányzati hazugságokat népszerűsítő közmédia adott közre azzal kapcsolatban, hogy a nyugati országok már augusztusban arra készülnek, spórolni fognak az energiával, mert az orosz-ukrán háború miatt kevés lesz a földgáz, és az elektromos áram ára is az egekbe szökhet. Aztán Orbán Viktor kiadta a parancsot, hogy mostantól az energiaválság miatt rendkívüli intézkedésekre lesz szükség idehaza is, és mindjárt megváltozott a közfelfogás a spórolásról a kormány támogatói között is.

Orbán Viktor – akár egy nagy tekintéllyel bíró karmester – olykor felemeli a pálcáját, és a fideszes zenekar minden tagja feszülten figyeli, melyik dallamot dirigálja számukra a következő percekben. Ma már ilyen egyszerűnek tűnik eljátszatni bármit is az engedelmes zenekarral, amelyben nincsenek egyéni kezdeményezések, melléfogások vagy elrontott futamok. A fideszes tábor fegyelmezetten veszi tudomásul, ha a karmester levesz a műsorról egy aktualitását vesztett darabot, és egy új kottát oszt ki közöttük, melyet a lehető leggyorsabban be kell tanulniuk.

Ez történik most azzal a magyar állásponttal, melyet eddig képviselt a kormány az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban. Ebben az esetben azonban igen érzékeny húrokat kell pengetni, ugyanis Orbán irányvonalát nem lehet az egyik percről a másikra megváltoztatni, ahogy a kedvenc dallamokat se lehet csak úgy száműzni a repertoárról. Eddig ugyanis olykor harsány, olykor pedig visszafogott orosz-pártiság jellemezte a magyar külpolitikát, a háború egyéves évfordulójára viszont nyilvánvalóvá vált, hogy ez az irány semmiféle haszonnal nem jár, sőt...

Valószínűleg a végső lökést a Kínai Kommunista Párt Központi Külügyi Bizottságának igazgatójának magyarországi látogatása adta meg, amikor világossá vált Orbán Viktor számára is, hogy az ázsiai nagyhatalom nem kíván érdemben beavatkozni a konfliktusba Oroszország mellett.

Nem is kell a sorok között olvasnunk ahhoz, hogy Orbán pálfordulásának bizonyítékait megtaláljuk. Egyrészt egyértelműen kijelentette, hogy Oroszország nem nyerheti meg ezt a háborút, másrészt Szijjártó Péter külügyekért is felelős külkereskedelmi miniszter elismerte, hogy folyik a technikai előkészítése egy Orbán-Zelenszkij találkozónak, amelynek helyszíne nagy valószínűséggel Kijev lesz. A fideszes zenekar kottáit azonban csak lassan cserélik le, ugyanis félő, hogy ez a fordulat olyan gyors lenne a fokozatos hangnemváltás nélkül, hogy néhányan bele is szédülnének.

A kormánypárti tábor ugyanis megszokta azt, hogy kritika nélkül fogadja el a kormányfő instrukcióit, vagyis, ha ő azt mondta, hogy az ukránok gonosz emberek, az oroszok pedig jogosan támadtak a szomszédaikra, akkor az biztos, hogy úgy is van. Ma már azonban olyan kijelentések is érkeznek a legmagasabb kormányzati körökből, hogy az oroszok agressziót követnek el, az ukránokat pedig támogatni kell a harcukban. Nem arról van szó azonban, hogy megszólalt egy belső hang a fideszes vezetőkben, amely azt mondja, hogy nem csak logikátlan, de erkölcsileg el is ítélendő az, amit Vlagyimir Putyin tesz, hanem megváltoztak a politikai realitások, ezért el kell kezdeni kihátrálni a Kreml ura mögül.

Mik is ezek a politikai realitások? Egyrészt az idő nem az oroszoknak dolgozik, hiszen a harctéren eddig tapasztalható mennyiségi fölényüket előbb-utóbb a nyugati fegyverszállítások minőségi oldalon ellensúlyozni fogják, másrészt igenis működnek a szankciók, így az agresszor egyre kevésbé tudja finanszírozni a háborút. Ennek egyik legnyilvánvalóbb megnyilvánulása, hogy egyelőre semmi jele a régen beharangozott nagy orosz offenzívának, ami valószínűleg azért csúszik, mert lőszerhiánnyal küzdenek a megszálló csapatok.

Ezekkel a tényekkel már Orbán Viktor is szembesült, ezért szépen lassan megkezdte a kifarolást az oroszok mögül. Már újabb szankciós csomagnak sem feküdt keresztbe, ugyanakkor azt kérte pártja parlamenti frakciójától, hogy szavazzák meg Svédország és Finnország felvételét a NATO katonai szövetségébe. A miniszterelnök pálfordulásának legegyértelműbb jele viszont az lesz, amikor megvalósul a most még csak lebegtetett találkozó az ukrán elnök és a magyar kormányfő között. Ezzel gyakorlatilag az utolsó uniós vezetőként maga Orbán is egyértelművé tenné, hogy Ukrajna mellett áll a konfliktusban.

Kérdés, hogy miért kellett egy év annak felismerésére, hogy egy háborús szituációbann nem lehet lavírozni a felek között, hiszen ez a helyzet mindennél élesebben kirajzolta a határvonalakat a nyugati szövetségi rendszerek és Oroszország között. Valószínűleg a végső lökést a Kínai Kommunista Párt Központi Külügyi Bizottságának igazgatójának magyarországi látogatása adta meg, amikor világossá vált Orbán Viktor számára is, hogy az ázsiai nagyhatalom nem kíván érdemben beavatkozni a konfliktusba Oroszország mellett.

Fotó: hvg.hu

Az utóbbi egy év komoly diplomáciai és gazdasági veszteségeket hozott Magyarország számára amiatt, hogy olyan elhibázott külpolitikai stratégiát erőltetett az Orbán-kormány, melyről már egy éve is tudni lehetett, hogy semmilyen kézzel fogható eredményt nem hoz. Orbán Viktor teljesen elszigetelődött a nyugati világban, keleten pedig olyan diktátorok szorongatták a kezét, akik számára nem túl sok jót ígér az orosz-ukrán háború utáni időszak. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ne azokkal szívd el a békepipát, akikről tudod, hogy kirobbantják a következő háborút!”

Az évértékelők időszakát éljük, ami nem túl vidám korszak olyanok számára, akik túlságosan komolyan veszik azokat a mondatokat, melyek ilyenkor elhagyják a politikai vezetők száját. Orbán Viktor beszéde nem hozott túl sok újdonságot, ezért érdemes inkább a hallgatósággal foglalkozni. A miniszterelnök éves értékelője ugyanis olyan reprezentatív eleme lett a hazai közéletnek, ami messze túlmutat az esemény tartalmi elemein. Néha az az ember érzése, hogy azok a kevesek, akik élőben hallgathatják Orbánt, akkor is büszkén feszítenének az első sorokban, ha előzőleg perszonálunióra léptünk volna Belorussziával, vagy örök baráti szerződést kötött volna Orbán Észak-Korea vezetőjével, Kim Jong-un pártelnökkel.

Fotó: vg.hu

Elképesztő időutazásra hívja a kormánypárti sajtó mindazokat, akik veszik a bátorságot, hogy belelapozzanak a Magyar Nemzetbe, felmenjenek az Origo oldalára, esetleg esténként a Hír TV valamelyik beszélgetős, észosztó műsorával próbálják feledtetni az aznapi rossz élményeiket. Lényegében a '80-as évek retorikája tért vissza ugyanis, és ez nem csak a hírek metodikájára értendő, hanem a tartalmi panelek is visszaköszönnek a szocializmus időszakából.

Az Orbán-kormány ideológiáját leginkább reprezentáló sajtóorgánumok mostanában épp úgy rárontanak az amerikai imperialistákra, mint annak idején a Népszabadság publicistái, bár valószínűleg a Kádár-korszak propagandistái valamivel visszafogottabban szapulták a Nyugatot, és a Szovjetuniót sem mosdatták olyan hévvel, mint most a kormánysajtó Oroszországot. Lényegében csak fel kellett melegíteniük az egykori szólamokat, és némileg aktualizálni a jelenlegi állapotokra, ami elég ijesztő fejlemény.

Valami nagyon félrecsúszott az utóbbi években a magyar külpolitikában, aminek alig látjuk valamiféle hatását a hazai belpolitikában. És ez az igazán elszomorító napjaink történéseiben. Az Európai Unió tagországaként és a NATO szövetségi rendszerének részeként a kormányunk olyan elképesztő kommunikációs kampányt indított egy évvel az orosz-ukrán háború kirobbanását követően, ami túltesz a Varsói Szerződés és KGST tagságunk időszakának ideológiai kinyilatkoztatásain.

Ez népszerű álláspont ugyan, de valójában agresszióra biztatja azokat a diktátorokat, akiknek területi követeléseik vannak a szomszédaikkal szemben.

Azok a generációk, melyek felnőttként élték meg a szocialista valóságot Magyarországon, láthatóan nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Még a fideszes szavazók fejében is van némi zavarodottság a hasonlóságok, sőt egyezések kapcsán, de az ellenzéki érzelműeket egyszerűen lesokkolja ez a párhuzam. Legjobb esetben is csak kérdéseket tudunk feltenni magunknak vagy az ismerőseinknek. Olyanokat például, hogy: Milyen nemzeti érdeket szolgál Oroszország támogatása egy agresszív, lényegében imperialista háborúban? Vagy: Érdemes a saját szövetségeseink ellen dolgozni egy olyan időszakban, amikor a gazdasági és politikai támogatásra minden korábbinál nagyobb szükségünk van?

Ami viszont tényleg teljesen érthetetlen, hogy az ország mindenható ura miként tudja rákényszeríteni ezt abszurd politikát a saját pártjára, illetve azon keresztül a teljes népességre? A mostani helyzet ugyanis egyértelművé teszi, hogy Orbán minden döntését kritika nélkül elfogadja a saját tábora, így akkor sem emelné fel a szavát senki, ha a miniszterelnök nyíltan kampányolna az uniós kilépésünk mellett, illetve fontolóra venné a NATO elhagyását, hogy aztán részt vállaljunk a belarusz-orosz katonai szövetség tevékenységében, amely éppen Ukrajna legyőzésén ügyködik.

Az igazi veszély ebben az, hogy Orbán Viktor immár olyan kritikus tömeget képes mozgatni egyik oldalról a másikra nagyon rövid idő alatt, hogy a magyar politika teljesen kiszámíthatatlanná és követhetetlenné válik mind itthon, mind külföldön. Amíg hűségesen követi saját médiabirodalma, amíg bármi áron kitart mellette a fideszes elit, addig a kormánypárt támogatói sem fognak nyílt kritikát megfogalmazni a miniszterelnök tevékenységével kapcsolatban. Orbánról ugyanis úgy gondolkodik a saját közege, mint aki minden helyzetben tudja, mi a jó megoldás, és ez így van akkor is, ha az ördöggel cimborál, ugyanakkor elveszíti egykori szövetségeseit.

A kormányfő pragmatizmusa átragadt szinte az egész fideszes táborra, így csak ritkán fogalmazódnak meg erkölcsi aggályok ebben a közegben. Jó példa erre Orbán „békepártisága”, ami nagyon jól hangzó szlogen, ám a valódi tartalma az, hogy magára kellene hagyni Ukrajnát a területét bekebelezni igyekvő agresszorral szemben. Ha nem fejti ki a magyar kormány, miként is képzeli a békéhez vezető utat, addig jól csengő háborúellenes retorikát tulajdonítanak a kormányfőnek a magyarok. Ez népszerű álláspont ugyan, de valójában agresszióra biztatja azokat a diktátorokat, akiknek területi követeléseik vannak a szomszédaikkal szemben.

Fotó: Magyar Nemzet

A fenti példa is jól mutatja, hogy a magyar kormánypropaganda igyekszik jól elrejteni a részleteket annak érdekében, hogy az általánosságok szintjén úgy politizálhasson, hogy megmaradjon a Fidesz népszerűsége, és ezzel dominálni tudja a közvéleményt. Közben a miniszterelnöknek nem is kell megmagyaráznia, mit, miért tesz, mi pedig tehetetlenül nézzük, merre sodor bennünket az ország jelenlegi vezetése. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Bár senki sem érti, miért mondják a dakoták, hogy uff, mégis hozzátartozik a nemzeti identitásukhoz.”

Az orosz-ukrán háború eszkalálódása nagyon nem jött jól Orbán Viktor számára, hiszen a nyugati országok jóval egységesebbé váltak, mint amilyenek a putyini agresszió megindulása előtt voltak, és ő egyre inkább kilóg ebből a szövetségből. A magyar kormányfő nem véletlenül szajkózza, hogy békét kellene kötni minél előbb, ám azt éppen az általa támogatott orosz fél miatt nem lehet tető alá hozni. Putyin ugyanis csak akkor maradhatna hatalmon, ha az általa kitűzött területszerző célt el tudná érni, ettől pedig egyre távolabb kerül.

Fotó: mandiner.hu

Oroszország és Nyugat között néhány évtizedig szünetelt a nyílt ellenségeskedés, ám az ukrajnai inváziót követően ismét felerősödött a hidegháborús retorika mindkét oldalon. Ez azt jelenti, hogy a mostani háború hasonló módon zajlik, mint annak idején a vietnami vagy az afganisztáni konfliktus. Az előzőben az amerikaiak nyíltan hadviselő felekké váltak, az utóbbiban a szovjetek tették ugyanezt. Az ellenlábas hatalmak ugyanakkor más konfliktusokban is a háttérből segítették szövetségeseiket, ha nyíltan nem is vállalták fel a szerepüket.

Orbán Viktor pontosan tudja, hogy számára ez a kétpólusú világ nem tartogat túl sok jót, hiszen a lavírozás nagymestereként komoly előnyre tudott szert tenni az elmosódott arcvonalak terepén. Számára ideális szerep volt ugyanis egyszerre az EU tagjának lenni, annak megannyi előnyét élvezni, ugyanakkor különösebb következmények nélkül dörgölőzhetett Oroszországhoz és Kínához, és építhette kapcsolatait az úgynevezett türk államok despotáival.

A magyar külpolitika ezért meglehetősen esetlenül mozog ebben a légüres térben, hiszen folyamatosan magyarázkodnia kell, miért kedvez döntéseivel az agresszornak.

A lassan egy éve zajló brutális háború azonban véget vetett ennek az ideális állapotnak, hiszen a szükség minden felet arra kényszerített, hogy erősítse szövetségi rendszerét, így aztán a kétkulacsos politikának már inkább a hátrányait láthatjuk, mint az előnyeit. Ennek látványos megnyilvánulása volt a múlt csütörtöki EU-s csúcs, melyen személyesen megjelent Volodomir Zelenszkij ukrán elnök is. Orbán zavartan kerülte azt a politikust, akit az EU legtöbb vezetője lelkesen üdvözölt, így meglehetősen kínosra sikeredett ez a brüsszeli vizit Orbán számára.

Ez azonban csak a felszín, hiszen a magyar kormányfő számára, hiszen a Zelenkijjel közös fotónál nagyobb probléma számára, hogy lassan Moszkvától is kénytelen lesz elszigetelődni. Minél mélyebbek ugyanis a lövészárkok Nyugat és Oroszország között, annál kevésbé éri meg fenntartani a barátság látszatát Moszkvával. A magyar gazdaság ugyanis elsősorban az EU-s piactól függ, és Brüsszelből várjuk azokat a százmilliárdokat is, melyek segíthetnek bennünket kilábalni a koronavírus-járvány és háború (no meg a választás előtti pénzszórás) miatti válságból.

Orbán tehát valóban a béke megkötésében és a felek közti viszony normalizálásában érdekelt, ám ettől egyre messzebb kerülünk. Mivel ugyanis Putyin nem hajlandó lemondani azokról a célkitűzésekről, melyek miatt megindította pusztító háborúját, az EU és a NATO pedig nem hagyhatja magára Ukrajnát ebben a küzdelemben, a tét egyre csak nő, aminek a vége nem is látszik. A magyar külpolitika ezért meglehetősen esetlenül mozog ebben a légüres térben, hiszen folyamatosan magyarázkodnia kell, miért kedvez döntéseivel az agresszornak.

Fotó: telex.hu

Ha valóban reálpolitikus lenne Orbán Viktor, már régen belátta volna, hogy csak árt önmagának, kormányának és az országnak azzal, hogy továbbra is két kapura játszik. Minél mélyebbre süllyed ugyanis Oroszország a háborúba, és minél több támogatást nyújtanak a nyugati szövetségesek Ukrajnának, annál világosabb, hogy ez a hidegháborús korszák hosszú lesz, és valószínűleg az áhított béke megkötése után is mély szakadék tátong majd Kelet és Nyugat között, ami a mostani magyar külpolitika feladását vonhatja maga után. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha azt gondolod, hogy a senki földjén lovagolva biztonságban vagy, nagyot tévedsz, mert ott mindkét oldalról lőhetnek rád.”

Szinte már fel sem tűnik, de a magyar sajtó szinte teljesen azonosult az Orbán-kormány harcias retorikájával. Ennek ékes példája, hogy amikor a miniszterelnök vagy valamelyik kormánytag Brüsszelbe, esetleg Strasbourgba utazik tárgyalni, akkor azt valamilyen harcként, küzdelemként tálalják. Pedig a helyzet rendkívül abszurd, hiszen saját szövetségeseivel nem szokott permanens háborút folytatni. Kivétel persze akad: Magyarország. Bezzeg, amikor Szijjártó Péter Moszkvába repül, soha sem harcról vagy küzdelemről szólnak a híradások.

Fotó: index.hu

Külső szemlélő számára teljesen értelmezhetetlen ország lettünk. Az EU és a NATO tagjaiként rendszeresen úgy kerülünk be a nemzetközi hírfolyamba, mint egy súlytalan, kicsi ország, amely rendszeresen akadályozza e két szövetségi rendszer döntéshozatalait, ugyanakkor meglehetősen szívélyes viszonyt ápol azzal az Oroszországgal, amely saját bevallása szerint is harcban áll az Európai Unióval és a NATO-val. Ami ennél is furcsább lehet egy külföldi számára, hogy ez a politika meglehetősen népszerű idehaza, hiszen a hazai választók jelentős része egyetért az Orbán-kormány külpolitikai irányvonalával.

Valójában úgy viselkedik Orbán Viktor a szövetségeseivel, mint egy rosszcsont óvodás, aki minden társa kakaós csigájába beleharap azalatt, amíg ők az ebéd utáni szunyát nyomják. Orbán így nem csak azt demonstrálja, hogy bármikor megtréfálhatja a társait, de azt is, hogy el tudja sumákolni a kötelező délutáni alvást is. Nem csoda, hogy a magyar kormányfőről jóval többet cikkezik a nemzetközi sajtó, mint azokról a vezetőkről, akik együttműködnek a társaikkal, és abban érdekeltek, hogy az orosz-ukrán háború alatt is szilárd és egységes maradjon a szövetségük.

Ráadásul Brüsszel nem hajlandó áldását adni azokra a kifizetésekre, melyek úgymond járnak nekünk, így ezekért a pénzekért is háborúzni kell pártunknak és kormányunknak.

Orbán mindig imádta a harcias retorikát, akár külpolitikáról, akár a hazai ellenzékről vagy célba vett társadalmi csoportokról van szó. Most azonban már ott tartunk, hogy folyamatos háborúban állunk Brüsszellel, így amikor az uniós központba utazik a kormányfő, akkor automatikusan háborús kifejezésekre ragadtatja magát. Az uniós pénzekért ebben a felfogásban csatát kell vívni, az oroszokat sújtó szankciók feloldásáért pedig meg kell küzdeni. Ami a leginkább szembeötlő, hogy ezt a szemléletet már a magyar sajtó is átvette, vagyis ezt a harcias retorikát többnyire már azok a médiumok is átvették, melyek amúgy nem számítanak kormánypártinak.

Ezzel az a baj, hogy a magyar lakosság lassan kezdi elfogadni ezt a felállást, vagyis Brüsszel lett a gonosz fővárosa, melyet minden egyes diplomáciai látogatás alkalmával le kell győzni, netán át kell verni. A Fidesz propagandagépezete felépítette egy olyan sötét hatalmi központ képét, amelyben azon ügyködnek, hogy Magyarországnak minél rosszabb legyen. Ők akarnak ránk erőltetni migránsokat, olyan szankciókat, melyek feltekerik az inflációt, és megdrágítják a felhasznált energiánkat. Ráadásul Brüsszel nem hajlandó áldását adni azokra a kifizetésekre, melyek úgymond járnak nekünk, így ezekért a pénzekért is háborúzni kell pártunknak és kormányunknak.

Fotó: 24.hu

Az Orbán-rezsim az utóbbi években már a látszatra sem igazán adott, hiszen plakátkampányok és nemzeti konzultációk sokaságával erősítette a magyar lakosságban azt az érzetet, hogy az Európai Unión belül nemhogy barátaink nincsenek, de ott a legádázabb ellenségeink ügyködnek. Ez egy teljesen skizofrén világszemlélet, amit igyekszik normális és logikus reakcióként bemutatni. Csak a magyar embereken múlik, meddig ragaszkodik a többség ennek ellenére az uniós tagságunkhoz. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha sokszor mondod el, hogy a sziúk gonosz harcosok, előbb-utóbb el is fogják hinni, és rettegni kezd tőlük az egész törzsed.”

Különös fordulata a magyar kormány kommunikációjának, hogy Orbán Viktor egyre gyakrabban nyilatkozik külföldi újságíróknak, igaz, ezek a beszélgetések többnyire zárt körben zajlanak. Már az is furcsa volt, amikor tavaly év végén Berlinben két német újság főszerkesztőjével beszélgetett a kormányfő közönség előtt, ám az idén már odáig jutottunk, hogy a hazai független szerkesztőségek sokkal kevésbé kapnak lehetőséget érdemi kérdéseket feltenni Orbán Viktornak, mint a nemzetközi sajtó képviselői. A fordulatot valószínűleg az idézte elő, hogy a miniszterelnöknek meg kell magyaráznia a nemzetközi közvéleménynek, miért képvisel sajátos álláspontot az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban.

Fotó: origo.hu

A Mathias Corvinus Collegium médiakonferenciáján résztvevő újságírók 15 fős csoportját látta vendégül Orbán Viktor néhány napja a hivatalában, és előttük zárt körben kifejtette nézeteit az itthon és a világban zajló eseményekről. A nyugati sajtó több tagja is ott volt a „kiválasztottak” között, akik apránként szivárogtatták ki azokat a gondolatmeneteket, melyeket a kormányfőtől hallottak.

Anélkül, hogy felidéznénk minden fontosabb kijelentést, megállapíthatjuk, hogy Orbán világszemlélete csak azok számára okozott meglepetést, akik nem követik pályafutását a '80-as évek végétől. A nyugati lapok tudósítói között bizonyára voltak olyanok, akik meghökkentek például azon a kijelentésen, hogy Orbán számára fájdalmas az ország EU tagsága. Lényegében világossá tette mindenki számára, hogy feszélyezi az a légkör, amelyben folyamatosan számon kérik rajta a jogállami normák be nem tartását, a korrupció állami szintre emelését, valamint a sajtó döntő hányadának bekebelezését.

Az orosz-ukrán konfliktussal kapcsolatban még ennél is durvább kijelentésre ragadtatta magát. Ukrajna rossz néven is vette, hogy beszámolók szerint Orbán Viktor a Karmelitában megrendezett háttérbeszélgetésen azt mondta: Oroszország célja kormányozhatatlan ronccsá változtatni Ukrajnát, A magyar miniszterelnök szerint ezt már el is érték, mert Ukrajna most olyan, mint Afganisztán, „egy senki földje”. Ez a megállapítás valóban rendkívül sértő egy olyan ország polgárai számára, amely rengeteg veszteséget szenvedett el az utóbbi egy évben amiatt, hogy a szomszédja megpróbálja leigázni.

Ez a szankciós politika tökéletes félreértése, hiszen ennek csak másodlagos célja, hogy gyengítse az orosz hátországot, elsődleges célja, hogy a lehető legtöbb területen elszigetelje az agresszort a világ többi részétől.

Orbán eddigi viselkedéséből szinte törvényszerűen következett, hogy ezeket a gondolatokat előbb-utóbb nyilvánosan is felvállalja, ám a szembesülés így is nehéz azzal, hogy a magyar kormányfő ilyen ellenséges hangnemet üt meg az uniós közösséggel, illetve egy agressziót elszenvedő országgal szemben. Orbán realista politikusként igyekszik feltüntetni magát, ugyanakkor az amit képvisel, egyáltalán nem reális. Még ha úgy is érzi, hogy kényszerből marad az EU tagja, nem kürtölheti világgá, hogy szinte semmivel nem ért egyet azzal, ami az unión belül zajlik, mert ezzel árt az országnak. Ha tényleg úgy gondolja, hogy Ukrajna a „senki földje”, lelke rajta, de ezzel nem sérthet meg egy nemzetet, amelyet így is rengeteg fájdalom ért.

Orbán érvei ugyanakkor nem nevezhetők meggyőzőnek, hiszen ő maga mondta ki a háttérbeszélgetésen, hogy ismeri az oroszok kegyetlenségét, hiszen az '56-os események bebizonyították, hogy egy barbár elnyomó hatalommal van dolgunk. Orbán azt is mondta, hogy egyedül ő akar békét az európai vezetők közül, ugyanakkor egy most tető alá hozott megállapodás csak nyitott kérdéseket hagyna maga után, hiszen legalizálná az orosz hódításokat. Pontosan tudja, hogy Putyin nem engedheti meg magának, hogy eredmények nélkül vonuljon ki a megszállt területekről, mert a következő elnökválasztást a várható csalások ellenére sem tudná megnyerni.

Vagyis ő maga mondta ki, hogy Putyin érdeke egy olyan pillanatban békét kötni, amikor még nagy területeket birtokol Ukrajnában. Egy ilyen egyezséget szorgalmazni nem csak azért bűn, mert az agresszor érdekeit szolgálja, hanem azért is, mert Oroszország többször deklarálta már, hogy nem csupán ukrajnai területekre tart igényt, hanem lényegében igyekszik visszaállítani a szovjet idők nagyságát. Egy most megkötött béke tehát nem érdeke egyetlen olyan országnak sem, amely egykor a szovjet érdekszférába tartozott, így Magyarországnak sem.

Orbán ugyanakkor látja, hogy Putyin sebzett oroszlánként küzd, és egyetlen esélye a háború megnyerésére, ha előbb merül ki Ukrajna és a mögötte álló nyugati szövetség, mint Oroszország. Azzal, hogy folyamatosan a szankciók ellen hangol, azt a látszatot kelti, hogy a szankcionált országot kevesebb kár ér, mint a szankciókat bevezető közösség. Ez a szankciós politika tökéletes félreértése, hiszen ennek csak másodlagos célja, hogy gyengítse az orosz hátországot, elsődleges célja, hogy a lehető legtöbb területen elszigetelje az agresszort a világ többi részétől.

Fotó: nepszava.hu

Ez egy üzenet, hogy a nemzetközi közösség kiveti magából az olyan agresszorokat, akik megtámadják a szomszédjukat, civilek ellen követnek el háborús bűnöket, és nem tartják tiszteletben más országok szuverenitását. Azzal, hogy Orbán kétségbe vonja ezeknek az intézkedéseknek a jogosságát és hasznosságát, maga is elszigeteli saját országát a világ többi részétől. Azok az újságírók, akik ott voltak a zárt ajtók mögött tartott beszélgetésen szembesülhettek azzal a kísérlettel, hogy Orbán próbálta megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Az a törzsfőnök, aki mindig meg akarja magyarázni a tetteit, nem sokáig lesz törzsfőnök.”

A semlegesség álcáját kihasználva igyekszik politikai és gazdasági előnyökhöz jutni Orbán Viktor. Az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban ezt már szinte mindenki tényként kezeli az Európai Unióban, de még a NATO-ban is gyanakodva figyelik azt, amit Magyarország tesz. Ez nem jelenti azt, hogy a nehéz időkben való nyerészkedés ismeretlen jelenség volna a nemzetközi diplomácia világában, ám most olyan kiélezett a helyzet, hogy árulásnak minősül, ha valaki a saját pecsenyéjét sütögeti akkor, amikor emberek millió menekülnek el hazájukból, és mindkét oldalon katonák és civilek tízezrei válnak a konfliktus áldozataivá. Orbán azonban hajthatatlan, mert számára a jelenlegi status quo megváltoztatása a fő célkitűzés.

Fotó: origo.hu

Ismét slágertéma lett idehaza és külföldön is Magyarország EU-s tagsága. Amikor egy nagy amerikai tévétársaság riportere azt kérdezi Szijjártó Pétertől, hogy meddig marad hazánk az EU tagja, ne legyenek kétségeink afelől, hogy a nyugati országokban ezt az eshetőséget már igen komolyan veszik. De Orbán Viktor legutóbbi világpolitikai fejtegetései is arra engednek következtetni, hogy a miniszterelnök nem riadna vissza egy ilyen radikális lépéstől sem, amennyiben úgy ítélné meg, hogy az érdekeit ez szolgálja leginkább.

A magyar kormány kifarolása a nyugati szövetségi rendszerekből főleg az oroszok ukrajnai inváziójának megkezdése után vált látványossá. A jól ismert orbáni kettős beszéd ugyanis ezúttal sokkal komolyabb következményekkel járt, mint amikor a miniszterelnök eljárta szokásos pávatáncát, hogy pénzekhez jusson, vagy hogy belpolitikai tőkét kovácsoljon magának nemzetközi szerepléseivel. Ezúttal ugyanis a háború menetét erősen meghatározó döntéseknek feküdt keresztbe, és a szankciók folyamatos blokkolásával segítette Moszkva törekvéseit.

A magyar kormányfő soha nem mondta ki nyíltan, de nyilatkozataiból egyértelműen kirajzolódik, hogy olyan békében látna szívesen a felek között, amelynek eredményeként Oroszország területeket csatol el Ukrajnától, és erre a nyugati országok áldásukat adják. Ez egyrészt igazolná kétkulacsos politikáját, másrészt megerősítené Moszkva keleti pozícióit, így erősebb befolyásra tenne szert a Balkánon, ahol egyre puskaporosabb a levegő. Ez felértékelné Orbán nemzetközi szerepét, hiszen már régóta munkálkodik egy „alternatív EU” összehozásán, amely egykori szovjet köztársaságokat és az unió kapuján már régóta eredménytelenül kopogtató balkáni országokat egyesítene.

Ugyanez a veszély fenyeget, amennyiben most Ukrajna egy részét dobják oda koncként Putyinnak, hiszen az orosz elnök győztesnek érezhetné magát, ráadásul azt kommunikálná, hogy a Nyugatot is legyőzte, nem csupán az ukránokat.

A jelenlegi nemzetközi status quo azonban kizárja az ilyen kezdeményezések sikerét, hiszen ehhez például a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaságnak ki kéne válnia Bosznia-Hercegovinából, ugyanakkor rendezni kellene a Koszovó és Szerbia közötti vitás kérdéseket. A határok megváltoztatása azonban addig nem lehetséges, amíg a nemzetközi diplomácia el nem ismer egy olyan területfoglalást, mint amilyet most Oroszország hajtott végre Ukrajnában. Orbán tehát az ukránok kárára szeretne békét elérni, amire érthető módon az EU és a NATO egyelőre nem hajlandó.

Ez a két szögesen ellentétes álláspont taszítja egyre távolabb Magyarországot a nyugati szövetségeseitől, és közelíti Moszkva felé, amely örül, hogy van egy ország, amely rendszeresen demonstrálja, hogy a háború kérdésében nem egységes sem az Európai Unió, sem a NATO. Putyin kimondja azt, amire Orbán csak célozgat, vagyis, hogy el kell fogadni a realitásokat: Ukrajna nem fogja tudni visszaszerezni az elfoglalt területeket, és mindenki jobban jár azzal, ha egy Nyugat által szentesített béke keretében az ország déli és keleti területei Oroszország részévé válnak.

Csakhogy ez hasonló csapda, mint amibe Neville Chamberlain brit miniszterelnök sétált bele 1938-ban Münchenben. Akkor Csehszlovákiát áldozta fel a béke oltárán, de később kiderült, hogy ez a kompromisszum csak magabiztosabbá tette Adolf Hitlert. Ugyanez a veszély fenyeget, amennyiben most Ukrajna egy részét dobják oda koncként Putyinnak, hiszen az orosz elnök győztesnek érezhetné magát, ráadásul azt kommunikálná, hogy a Nyugatot is legyőzte, nem csupán az ukránokat.

Fotó: mandiner.hu

Putyin rögeszméit ismerve abban is biztosak lehetünk, hogy az orosz terjeszkedés ezzel nem állna meg, így a szomszédos országok közvetlen veszélybe kerülnének. Ezért ilyen elszánt Ukrajna támogatásában Lengyelország, Litvánia, Lettország, Észtország, Finnország és Szlovákia, és ezért marad látványosan semleges Kazahsztán, Üzbegisztán és Kirgizisztán. Közeleg a háború döntő szakasza, ami nem csupán Ukrajna jövőjéről fog dönteni, hanem arról is, hogy megvalósulhat-e Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin azon terve, hogy felülírják azt a nemzetközi status quo-t, amely jelenleg garantálja a békét Európában és a Balkánon is megfékezi a nacionalistákat. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Nem kell azonnal kihúzatni a fogadat, amikor fáj, gondos kezeléssel akár még évekig segíthet a rágásban.”

Sok magyar választópolgár valószínűleg akkor értesült az úgynevezett „modellváltó” egyetemek alapítványi kuratóriumainak létezéséről, amikor az Európai Bizottság jelezte, hogy ezekben a testületekben nem szívesen látják a politikusokat. Hogy ne csak üres fenyegetőzésnek vegye a magyar kormányt az uniós szervek aggályoskodását, mindjárt komoly szankciót is alkalmazott az ügyben. Az Erasmus+ program pénzeinek felfüggesztése hatalmas érvágás a magyar középiskolák és felsőoktatási intézmények számára, ami a kormány kommunikációjával ellentétben nem az oktatási intézmények elleni támadás, hanem azt szolgálja, hogy a magyar közoktatást végre tisztítsák meg a politikai komisszároktól.

Fitó: hirnavigator.hu

Orbán Viktor arra használta legutóbbi rádiós szereplését, hogy teljesen félrevezesse a magyar polgárokat az Erasmus+ program felfüggesztésével kapcsolatban. Megtehette ezt egyrészt azért, mert a tények elferdítésében már igen komoly gyakorlatot szerzett, másrészt, mert magáról a programról igen kevesek rendelkeznek pontos információkkal. Az Erasmus+ ugyanis főként a felsőoktatási intézmények csereprogramja, melyet hallgatók és oktatók egyaránt igénybe vehetnek. A partnerországok ugyanakkor nem csak fogadnak magyar oktatókat és diákokat, de küldenek is ide tanárokat, valamint hallgatókat.

Ennél persze összetettebb a dolog, hiszen többek között kutatási programokat is finanszíroz az Európai Unió, melyek a hírek szerint most szintén leállnak, ha a magyar kormány nem teljesíti azokat a feltételeket, melyeket egyébként már korábban is egyértelművé tettek az Európai Bizottság illetékesei. Csak becslések vannak arról, mekkora összegtől esnek el a magyar oktatási intézmények az uniós döntés értelmében, de a konkrét számok ismerete nélkül is biztosította a kormányfő az érintetteket arról, hogy a magyar költségvetés állja a kieső támogatásokat.

Csakhogy nem lesz mit pótolni, ugyanis a felfüggesztés nem azt jelenti, hogy a csereprogramok tovább zajlanak, csak más fogja azokat finanszírozni, hanem azt, hogy ki sem írják ezeket a pályázatokat, így a magyar diákok és tanárok nem utazhatnak külföldi oktatási intézményekbe, amennyiben a kormány nem írja át az összeférhetetlenségi törvény szövegét. Ide viszont továbbra is jöhetnek külföldről, akiknek a költségeit az EU továbbra is állja.

Ezek ismeretében különösen hatásvadász és félrevezető Orbán nyilatkozata, mely egy bosszúálló, kicsinyes EU-t tesz felelőssé a történtekért: „Akinek van gyermeke, az azért azt mondja, hogy miféle emberek ezek? Lehet, hogy van egy vita Magyarország meg Brüsszel között, meg nem értünk egyet. Micsoda ember az, aki bosszút áll más ember gyerekén vagy a fiatal nemzedéken? Micsoda dolog ez? Hát, ilyen emberek vannak Brüsszelben. Képzelje ezt el! Egy politikai vitát úgy akarnak lerendezni, hogy bosszút állnak a magyar fiatalokon. Hát persze, hogy nem fogjuk hagyni.”- mondta a kormányfő pénteken.

Emiatt trükköztek az EU kérésére megalkotott törvénnyel is, bízva abban, hogy a brüsszeli bürokraták nem veszik észre a turpisságot.

Arról viszont nem beszélt Orbán, hogy miért is fontos számára, hogy a miniszterei, államtitkárai, bizalmasai ott üljenek a felsőoktatási intézmények kuratóriumokban. Az egyetemi autonómia eszményének megcsúfolásaként ugyanis alaposan megszállták az alapítványokba kiszervezett felsőoktatási intézmények kuratóriumait. Csak néhány példa ezekre: Szijjártó Péter külügyminiszer havi bruttó 1,5 millió forintért tagja a győri egyetemet fenntartó vagyonkezelő alapítványnak (Széchenyi István Egyetemért Alapítvány), Tarlós István volt főpolgármester pedig egymillióért vezeti a felügyelőbizottságot. Az igazságügyi tárcát vezető Varga Judit és Varga Mihály pénzügyminiszter is úgy döntött a nyáron, hogy a továbbiakban nem ingyen ül a neki jutó egyetemi kuratóriumban. Mindez abból az új típusú vagyonnyilatkozatból derült ki, melyet augusztusban adtak le a képviselők. Varga Judit így 1,4 millió forint havi javadalmazásban részesül, amit a Miskolci Egyetem fizet neki.

Az egyetemi kuratóriumokba bekerült kormánypárti politikusoknak ráadásul korlátlan időre szól a megbízatásuk, tehát egy esetleges kormányváltás után is megtarthatnák ezt a jövedelemforrásukat. Ez azért fontos tény, mert korábban külföldi példákkal próbálta igazolni ezt a gyakorlatot a kormány. A parlamenti vitában például elhangzott, hogy a Yale Egyetem testületének tagja az állam kormányzója, a Humboldt Egyetem kuratóriumának pedig Berlin polgármestere is. Csakhogy mindkét említett egyetemnél a kuratórium tagja hivatalból az állam mindenkori kormányzója és Berlin mindenkori polgármestere, függetlenül attól, melyik párt tagjai.

A másik nagy hazugság, amit a kormány igyekezett elhinteni a köztudatban, hogy Brüsszel korábban nem jelezte azt az igényét, mely szerint ki kéne cserélni a fideszes politikusokat a kuratóriumokban más, független szakemberekre. Ezt maga a kormány cáfolta meg jogalkotási gyakorlatával, hiszen még októberben először úgy módosított egy törvényt, hogy korábbi szándékai ellenére mégis távozniuk kellene a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok kuratóriumaiból a minisztereknek, az államtitkároknak és még Orbán Balázsnak, a miniszterelnök politikai igazgatójának is, majd amikor a párt észrevette, mi történt, gyorsan korrigált, és gyorsab módosított a törvényalkotási bizottságon keresztül.

Ez a változtatás azt jelentette volna, hogy 14 miniszternek, illetve államtitkárnak kellett volna lemondania a zsíros fizetéssel járó megbízatásokról, melyek ráadásul nem is jártak túl sok munkával. De nem ez a legfontosabb szempont, hiszen ezt a pénzt máshogy is becsatornázhatták volna a kormány embereihez. A fő szempont a politikai felügyelet fenntartása a felsőoktatási intézményekben, vagyis a kontroll állandósítása akár egy új kormány hivatalba lépése után is. Emiatt trükköztek az EU kérésére megalkotott törvénnyel is, bízva abban, hogy a brüsszeli bürokraták nem veszik észre a turpisságot.

Foto: szfe.hu

De észrevették. Az Európai Bizottság azt kifogásolta most, hogy a korábbi vállalások ellenére az egyetemeknek juttatott állami vagyont kezelő alapítványok kuratóriumait a kormány továbbra is a saját politikusaival tölti fel. A kormány hiába alkotott tehát összeférhetetlenségi szabályokat, a legfontosabb vállalását mégsem tartotta be, sőt, most Orbán van leginkább felháborodva. Az utóbbi 13 év tehát arra mindenképpen jó volt, hogy az EU tisztségviselői megtanulták, soha nem szabad bízni Orbán Viktorban és embereiben. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Csak akkor hidd el egy sziúnak, hogy megadta magát, amikor már az örök vadászmezőkön lovagol.”

Vlagyimir Putyin fegyverszünetet hirdetett az ortodox karácsony idejére, de szinte minden érintett fél átverésnek, álságos hazugságnak, vagy trükközésnek titulálta a bejelentést. Nem csoda, ha kevesen hisznek el bármit is az orosz elnöknek, hiszen szinte soha sincsenek szinkronban a szavai a tetteivel. Ezt a politikai örökséget hozza magával az orosz vezetés még a cári időkből, és ezt a kommunikációs hagyományt igyekeznek átvenni azok a vezetők, akik követendőnek tartják Putyin vezetési stílusát. Nem csoda, hogy Orbán Viktorra is egyre inkább jellemző, hogy bort iszik és vizet prédikál.

Fotó: index.hu

Egyre többször döntenek úgy Orbán Viktor tanácsadói, hogy a nem nyilvánosan elhangzott beszédeiből csak nagyon kevés részletet szivárogtatnak ki. Ilyen volt például a tavalyi kötcsei beszéde, mely meglehetősen meredek állításokat tartalmazhatott, ha még a kormánypárti sajtó számára sem engedélyezték, hogy szemlézzék a miniszterelnök kijelentéseit. Valójában a Fidesz legszűkebb belső köréhez tartozó emberek is nehezen követik Orbán elméleti fejtegetéseit, ezért is dönthetnek gyakran úgy, hogy nem verik nagy dobra azokat az elméleti fejtegetéseit, melyeket csak a bizalmasaival oszt meg.

A Széll Kálmán Alapítvány vacsoráján elhangzott beszéddel is ez a helyzet, hiszen az esemény még karácsony előtt volt, és csak most csepegtetett néhány gondolatot ebből Orbán Balázs, a kormányfő politikai igazgatója. Az interpretáció által erősen leegyszerűsített gondolatmenetek elsősorban a világpolitika változásaira reflektálnak, ugyanakkor egyszerű halandó számára nehezen követhető az, amit a miniszterelnök gondol korunk kihívásairól.

Már az is egy eléggé fura eljárás, hogy egy politikai igazgató foglalja össze, mit mondott a főnöke egy zártkörű rendezvényen, de az különösen érdekes, hogy ezt egy kormánypárti sajtóorgánum számára azért teszi meg Orbán Balázs, mert vélhetően kicsit át kellett szerkeszteni a kormányfő beszédét ahhoz, hogy a kormánypárti közönség meg tudja emészteni azt. Valószínűleg az tette szükségessé utólag a kormányfő beszédének zanzásított közlését, hogy irányt szabjanak a fideszes tábor számára, amelyet láthatóan zavarba ejtenek a kormányfő legutóbbi elméleti fejtegetései.

Főként az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban merül fel számos kétely, hiszen Orbán lavírozása az uniós szankciók és Putyin háborús szerepének sajátos megítélése között nem igazán koherens mostanában a kormányfő kommunikációjában. Most kissé tágabb kontextusba helyezte a kérdést, és ezzel próbálta megmagyarázni azt a kétkulacsos politikát, amit már a háború tavaly februári kitörése előtt is képviselt.

Orbán nem titkolta soha, hogy csodálja az orosz elnök karizmáját, és lenyűgözi az a hatalmi koncentráció, ami Putyin körül sűrűsödik. Az orosz vezető olyan hatalmas erőforrások fölött rendelkezik, mely lehetővé teszi számára, hogy akár a józan ész megfontolásaival szemben cselekedjen, és lényegében azt tegyen az országával, amit akar. Putyin mögött hatalmas médiabirodalom sorakozik fel, amely akár ordító hazugságokból is igazságot csihol, ha azt kívánja az elnök. Így tudta belevezetni egy teljesen értelmetlen konfliktusba Oroszországot, amit még csak nem is lehet háborúnak nevezni, mert azért börtönbüntetés jár.

A Fidesz már lassan unásig ismert kommunikációs paneleket hangoztatva mindig külső ellenségek ármánykodásra fogja a belső problémákat, de 13 év után már a kormánypárti szavazók is felteszik maguknak a kérdést: Miért is akar nekünk mindenki rosszat?

A valóságot tehát bizonyos keretek között olyanra fazonírozza Putyin, amilyenre csak akarja, de ez Orbánra is érvényes mostanában. Igaz, az ő korlátai sokkal szűkösebbek, mint az orosz elnöké, és láthatóan frusztrálja is a kistestvér szerepe. Orbán most szemlézett beszéde is arról árulkodik, hogy a középszerűségtől és szürkeségtől retteg leginkább. A kormányfő ugyanis úgy látja, hogy az orosz-ukrán háború egy újabb hidegháborúba sodorja a nagy politikai tömböket, és félő, hogy mi valamelyik blokk perifériáján találjuk magunkat.

Orbán úgy látja, hogy a globalizáció neoliberális modellje kifulladt, így nekünk nem érdemes az Egyesült Államok által vezetett nyugati világ részeként továbbra is a korábbi szövetségeseink mellett maradnunk, mert ott csak statiszta szerep vár ránk. Nem árul el nagy titkot azzal, hogy véleménye szerint hatékonyabbak a keleti modellek, melyek erős központi irányítással rendelkeznek, így mind a társadalmat, mind a gazdaságot egy centrális politikai erő irányítja. Orbán szerint ez a hatékonyság kulcsa, így csak az a kérdés, hogy egy ilyen ország élén mennyire rátermett vezető áll. A modell ugyanis jól működik, ha egy olyan erős karakter veszi a kezébe az irányítást, mint mondjuk Vlagyimir Putyin vagy Hszi Csin-ping.

Orbán úgy tekint magára, mint aki egy rendkívül karizmatikus vezető, ám kicsi országot irányít, ráadásul olyan nyugati szövetségi rendszerek részeként, mint az Európai Unió vagy a NATO erősen meg van kötve a keze, ha a keleti irányítási rendszert igyekszik meghonosítani Magyarországon. Ha hinni lehet Orbán Balázs interpretációjának, a kormányfő kifejtette a hallgatósága előtt azt a tervét, hogy ki fog maradni abból a tömbösödésből, ami a háborús konfliktus legjelentősebb következménye. Őt riasztja az a folyamat, ahogy az orosz agresszióra reagált az EU és a NATO, vagyis a szövetségek kötelékeinek szorosabbra fűzése számára nem logikus válasz az új gazdasági és politikai kihívásokra.

Orbán a magyar gazdaság megerősítésében látja a kitörési pontot, ami azért fura következtetés, mert éppen egy markáns válság felé haladunk, aminek egyik legfontosabb oka egy elhibázott kormányzati gazdaságpolitika. A Fidesz már lassan unásig ismert kommunikációs paneleket hangoztatva mindig külső ellenségek ármánykodásra fogja a belső problémákat, de 13 év után már a kormánypárti szavazók is felteszik maguknak a kérdést: Miért is akar nekünk mindenki rosszat? És ha tényleg csak rosszat akarnak nekünk, akkor miért vagyunk még mindig EU és NATO tagok? 

Fotó: portfolio.hu

Egy fontos dolog tehát nem derül ki Orbán beszédéből: Ha nem Nyugat felé vezet az utunk, akkor hová? Keletet csodálja, elismeri, sőt másolja is, ám azt látja, hogy Oroszország fogatlan oroszlán, Kína pedig a saját bajaival van elfoglalva. Magyarország viszont túl kicsi és gyenge ahhoz, hogy mind politikai, mind katonai, mind gazdasági értelemben egyfajta semlegességi politikát folytasson. Azt is elfelejti megemlíteni, hogy míg a liberális demokráciák szorosabbra fűzik a szövetségüket egymással, addig a keleti autokráciák önös érdekeik miatt nem teszik ezt. Orbán meg akarja nyerni az évtizedet, de a hangzatos szavak mellé kellene néhány szövetséges is ehhez. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja:”Az biztos, hogy nem a sziúk a legkedvesebb emberek a világon, de jó harcosok, ezért inkább lovagoljanak melletted, mint veled szemben.”