Szegedi Kattintós

Orbán Viktor lenézett a nagy semmibe, és szédülni kezdett

Orbán Viktor lenézett a nagy semmibe, és szédülni kezdett

Orbán Viktor valószínűleg jobban tenné, ha elengedné a Sargentini-jelentést, de ő igyekszik belőle belpolitikai ügyet kreálni. Nem veszi észre, hogy minél jobban belemászik ebbe a történetbe, annál inkább elszigetelődik az európai politikai színtéren, azok pedig, akik most a hátát lapogatják, nem tudnak majd többet nyújtani neki, mint elvi támogatást a kirekesztő, a liberális demokráciát pocskondiázó politikájához. Pedig Orbán rendszerének nem üres szavakra, hanem pénzre van szüksége, amit csakis az EU tud biztosítani számára olyan mennyiségben, mint amennyire szüksége van a Nemzeti Együttműködés Rendszerének fenntartásához.

borsod24.jpg

Fotó: Borsod24

Arról már korábban értekeztünk, hogy a vártnál jobban zokon vette Orbán Viktor azt, hogy a Sargentini-jelentés kétharmados elfogadásával lényegében kiközösítette pártját és kormányát az a brüsszeli politikai közösség, amely ellen évek óta szabadságharcot vív. Az még benne volt a pakliban, hogy egy darabig majd rugózik a témán a kormányfő, de az, hogy most a magyar parlament kétharmadával akar nekimenni a brüsszeli kétharmadnak, egyenesen ostoba lépés, amit nyilván személyes sértettsége miatt nem képes elkerülni.

Pedig jól tenné, ha ezúttal nem az érzelmeire, hanem az értelmére hallgatna. A jövő év tavaszi uniós választáson és a várhatóan ősszel sorra kerülő önkormányzati voksoláson kívül most semmilyen szorító tényező nem indokolja, hogy a szélsőjobbos jelszavakra ugró szavazótáborát mozgósítsa. A Parlamentben megszavaztatni kívánt határozat már a címében is azt sejteti, hogy Orbán azt igyekszik megetetni a sajátjaival, amiben maga sem hisz igazán.

„Lovaglás közben néha nézz oldalra, és ha egy idő után csak olyan figurákat látsz, akiket nem kedvelsz, rá fogsz jönni, hogy rossz ügyért harcolsz.”   

A "Magyarország szuverenitásának megvédéséről és a Magyarországgal szembeni rágalmak visszautasításáról" címet kapott előterjesztés ugyanis azt sugallja, hogy az Orbán-kormány egyetlen bűne az, hogy nem akar beengedni az ország területére menekülteket, az Európai Parlament ezért hirdetett politikai hadjáratot ellenünk. Orbán igyekszik EU-ellenes hangulatot kelteni itthon, ugyanakkor azt is be akarja bizonyítani a híveinek, hogy ő nem sértette meg semmilyen területen az uniós normákat. Ez a szavak szintjén most még sikerülhet neki, de amikor csökkennek a következő költségvetési ciklus kohéziós forrásai, vagy teljesen elapadnak a központi támogatások, akkor az mindenkinek fájni fog itthon, legyen az ellenzéki vagy kormánypárti.

Orbán jól tudja, hogy sem hazai, sem külföldi politikai ellenfelei nem veszik komolyan az ilyen próbálkozásokat, saját szavazóit ugyanakkor skizofrén helyzetbe hozza. Ha ugyanis a magyar kormány tiszteletben tartja a jogállam intézményeinek függetlenségét, nem sérti a sajtó- és szólásszabadságot, nem harapódzott el idehaza a korrupció, ha nem üldözi a civil szervezeteket, akkor miért csak Putyin, Erdogan, Farage és Salvini bratyizik a magyar kormányfővel, és miért határolódik el még a német kereszténydemokraták többsége is tőle és pártjától?

Orbán nyilván teszteli saját szavazóbázisát is amellett, hogy a migráció kérdésének felszínen tartásával igyekszik harci lázban tartani az övéit. Ha a Fidesz hívei továbbra sem tudják, vagy nem akarják feloldani azt az ellentmondást, hogy az önmagát kereszténydemokratának, sőt már-már keresztes lovagnak kikiáltó Orbántól miért távolodik el látványosan az a politikai közösség, amely nem kifejezetten bevándorláspárti, ugyanakkor meglehetősen elnéző volt a magyar kormánnyal éveken keresztül, akkor a stratégiája a további jobbra tolódás lesz a következő hónapokban is.

Nyilván sok konzervatív politikus számolt ezzel a ténnyel korábban is, ezért adtak mindig egy újabb esélyt Orbánnak, hátha a kereszténydemokraták nagy családja képes lesz rábírni Orbánt, hogy ne törjön-zúzzon a demokrácia elegáns épületében, hanem konszolidálja valamennyire a rendszerét. Azzal, hogy Manfred Weber, az Európai Néppárt frakcióvezetője is támogatta a Sargentini-jelentést ez az illúzió szállt el végleg.

nepszava_4.jpg

Fotó: Népszava

Orbánban valószínűleg tudatosult, hogy innen már nincs visszaút, így most teljes erőből halad tovább azon az úton, melynek végén Putyin, Erdogan vagy talán maga Nijazov a Türménbasi vár rá. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Lovaglás közben néha nézz oldalra, és ha egy idő után csak olyan figurákat látsz, akiket nem kedvelsz, rá fogsz jönni, hogy rossz ügyért harcolsz.”

         

Orbán Viktor lenézett a nagy semmibe, és szédülni kezdett Tovább
Orbán Viktor felégette maga mögött az utolsó hidat is, amely visszavezethette volna a néppártiak közé

Orbán Viktor felégette maga mögött az utolsó hidat is, amely visszavezethette volna a néppártiak közé

Olyan hisztit vágott le Orbán Viktor a Sargentini-jelentés elfogadása után, ami lényegében elvette az esélyét annak, hogy pártja a néppárti frakció tagja maradjon. Úgy viselkedik, mint egy sértett férj a válás után, aki kígyót-békát kiált egykori házastársára, ezzel téve lehetetlenné, hogy az együttélés idején összegyűjtött vagyont normális párbeszéd útján osszák el. Orbán ugyanakkor egyértelműen színt vallott, vagyis keblére szorította azokat az euroszkeptikus politikusokat, akik már régóta csábítják pártszövetségükbe. A Sargentini-jelentés arra biztosan jó volt, hogy tiszta viszonyokat teremtett az uniós politikai palettán a jövő tavaszi EU-s választások előtt.

24_hu_80.jpg

Fotó:24.hu

Nyugodtan megtehette volna azt Orbán Viktor, hogy nem tulajdonít különösebb jelentőséget annak, hogy politikáját élesen elutasította az Európai Parlament kétharmados többsége. Jól tudja, hogy ez csak egy közbülső lépés azon az úton, melynek végén a magyar szavazati jog felfüggesztése is várhatja. Ez azonban nagyon messze van még, ráadásul van annyi szövetségese az Európai Parlament frakcióiban, hogy megakadályozzák a legrosszabb forgatókönyv bekövetkeztét.

A magyar kormányfő egy kézlegyintéssel elintézhette volna a holland képviselőnő jelentésének elfogadását, amelynek állításait akár büszkén vállalhatta is volna, mert sok mindent rá lehet fogni a jelentésre, de azt, hogy légből kapott megállapításokat tartalmazna, biztosan nem. Egy tudatos politikai folyamat jelenlegi állapotát rögzíti a dokumentum, amit Orbán Viktor nem szégyell, így nem is kellett volna olyan nagy hisztit csapnia akkor, amikor azzal szembesült, hogy még saját pártcsaládjában sem igazán szimpatizálnak a lépéseivel.

Orbán kiborulásának azonban nyilván megvannak a nyomós okai. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy tervei szerint a jövő tavaszi uniós választásokig élvezte volna az Európai Néppárt oldalvizét, aztán pedig a kialakuló erőviszonyok tükrében döntött volna arról, hogy marad-e a kereszténydemokraták frakciójában, netán átevickél a szélsőséges pártok közösségébe. Most kétségtelenül beszűkült a mozgástere, amihez nem igazán szokott hozzá az utóbbi években. A néppártiak számára ugyanis szalonképtelenné vált, így nem valószínű, hogy a legnépesebb frakció támogatásával indulhat neki a kampánynak.

Tehetetlen dühe nyilván annak is szól, hogy saját pártjában is magyarázkodnia kell, miért nem sikerült eltáncolnia a nagy pofon elől, illetve, hogy a kritizált, lenézett, sokszor egymással is civakodó mérsékelt politikusoknak ezúttal miért sikerült egyezségre jutniuk?

Ez már a mostani szélsőséges reakciókból is kitűnik. Orbán már nem csak a zöldeket, szociáldemokratákat, liberálisokat pocskondiázza, de élesen kirohant a néppárti frakció azon tagjai ellen is, akik ellene szavaztak. Érdemes szó szerint idézni azt a fenyegető mondatot, melyet a szavazás után a közszolgálatinak csúfolt rádióban mondott az ellene forduló néppártiakról: „A jobboldal megosztott. 85-en voltak velünk. 115 ellenünk, őket név szerint ismerem.” Orbán még mindig úgy viselkedik, mintha komoly befolyása lett volna erre a csoportra, holott a többségben végre tudatosult, hogy csak potyautasok voltak a Fidesz képviselői a kereszténydemokraták hajójának fedélzetén.   

A magyar kormányzópárt médiagépezetének szélsőséges reakciói azt is jelzik, hogy a Fidesz mindent feltett a menekültkérdésre, így lényegében az egész Sargentini-jelentést ebbe a fénytörésbe helyezte. Ezzel elterelik a figyelmet arról a tényről, hogy a kritika nem elsősorban Magyarország migrációs politikájának szól, hanem a jogállami normák súlyos megsértéséről, aminek semmi köze ahhoz, hogy a kormány hajlandó-e menekülteket átvenni más országoktól.  

mandiner_4.jpg

Fotó: mandiner.hu

Orbán egyébként olyan nyíltan provokálta az EU meghatározó intézményeit, hogy az lett volna a csoda, ha a mérsékelt frakciók nem használták volna ezt a lehetőséget arra, hogy odapörköljenek a magyar kormányfőnek. Ezúttal elmérte az arányokat, úgy gondolta, hogy van még annyi hitelességi tartaléka a néppártiak között, ami megmentheti a kétharmados vereségtől. Tehetetlen dühe nyilván annak is szól, hogy saját pártjában is magyarázkodnia kell, miért nem sikerült eltáncolnia a nagy pofon elől, illetve, hogy a kritizált, lenézett, sokszor egymással is civakodó mérsékelt politikusoknak ezúttal miért sikerült egyezségre jutniuk? Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Onnan tudod, hogy valakit nagyon utálsz, ha képes vagy összefogni valakivel ellene akit szintén nagyon utálsz.”

 

Orbán Viktor felégette maga mögött az utolsó hidat is, amely visszavezethette volna a néppártiak közé Tovább
Eddig tartott Orbán Viktor szédületes pávatánca

Eddig tartott Orbán Viktor szédületes pávatánca

Orbán Viktort megalázták Strasbourgban, ami azt jelenti, hogy a közeljövőben tartani kell a bosszújától. Mindenki félhet tőle, akinek része volt a Sargentini-jelentés elkészítéséhez és elfogadásához. A magyar miniszterelnök azonban a hazai ellenlábasokon is elverheti a port, így eléggé kiszámíthatatlan, hogyan alakul a közeljövőben a belpolitikai helyzet. Mindenesetre a nemzetközi helyzet most fokozódik, mert az uniós politikusok többsége kiismerte Orbán Viktor szédületes pávatáncát, így azon sem csodálkozhatunk, hogy épp a szövetségesei lábában bukott most el. Ilyen az, amikor a kétharmad visszanyal.    

nepszava_3.jpg

Fotó: Népszava

Két szavazást bukott el a magyar miniszterelnök rövid időn belül. Az egyiket Svédországban, ahol az általa favorizált szélsőségesek nem tudtak áttörést elérni a vasárnapi parlamenti választáson, a másikat Strasbourgban szerdán, amikor kétharmados többséggel elfogadta az Európai Parlament a magyar kormányt elítélő Sargentini-jelentést. Nagyon úgy tűnik, hogy nem következett be Európában az a paradigmaváltás, melyre Orbán számított, így lényegében légüres térben kezdte meg harcát Brüsszel ellen. Nem növelte a magyar kormányfő esélyeit a végső szavazás előtt az sem, hogy szinte csak a szélsőjobboldali pártok vezérszónokai biztosították a támogatásukról a keddi plenáris ülés vitájában.

A mindent eldöntő szerdai szavazás előtt a kormányhoz hű média már gyakorolta a rosszabbik verzió beélesítést, hiszen kettős mércét emlegettek, és nehezményezték, hogy a tartózkodó szavazatokat nem ellenvéleményként tartják számon az EP-ben. Ha sikerült volna elfogadtatniuk azt az álláspontot, hogy a tartózkodás számítson be a szavazatok közé, akkor kis különbséggel ugyan, de megmenekült volna a Fidesz a megalázó kétharmados vereségtől. A meghatározó politikai erők vezetői ugyanakkor nem rejtették véka alá, hogy a magyar kormány tevékenységét elítélő jelentés mellett fognak szavazni. Nagyon úgy tűnt, hogy a szélsőjobboldali frakciókon kívül szinte mindenkinek elege van már Orbán Viktorból, aki azon kívül, hogy fittyet hány a közös értékekre, közvetve be is jelentkezett a néppárti frakció vezetésére.

Orbán főként azokon a területeken számolta el magát, melyek számára fontosak voltak ugyan, ám az uniós politikai közösség többségét sértették, a magyar választókat viszont különösebben nem érdekelték.

Jól érzékelhető, hogy Orbán nem képes feloldani az ellentmondást szinte korlátlan hazai hatalma, és az EU-ban betöltött szerepe között. Itthon ugyanis szinte mindent és mindenkit letarolt, aki veszélyt jelenthetne a hatalmára, így az a képzete támadt, hogy nem tud hibázni, méltó ellenfelek híján pedig befolyását akár uniós intézményekre is kiterjesztheti. A Sargentini-jelentés ezért a hagyományos uniós értékek megtartásáról, illetve elvetéséről is szólt, hiszen, ha nem lett volna meg a kétharmados támogatottság, az Orbán nemzetközi befolyásának további erősödését jelentette volna. A demokráciapárti erők ezért önvédelemből szavaztak Orbán ellen, hiszen a jövő tavaszi uniós választás előtt ez volt az utolsó lehetőség, hogy leválasszák magukról a Fideszt, amely tulajdonképpen már évek óta csak kolonc az Európai Néppárt nyakán.   

Bár nem számolhatunk rövid időn belül olyan lépésekkel, melyek még távolabb tolják Orbán pártját a hagyományos uniós politikai közösségektől, az elítélő jelentés nagy többséggel való elfogadása jelentős csapás a magyar kormánypártra. Figyelmeztetés azok számára, akik gondolkodás és mérlegelés nélkül követik Orbán irányvonalát, biztatás annak a kicsi, ám masszív belső ellenzéknek, amely számára elfogadhatatlan a demokratikus intézményrendszer ilyen szintű kiüresítése, az olykor bántó rasszista felhangokkal operáló bevándorlás-ellenes retorika, és természetesen a közpénzek egyre szemérmetlenebb kisajátítása. A most még elég csendes belső ellenzék nem hiszi, hogy Orbán Viktornak mindig mindenben igaza van, és a mostani elítélő jelentés diadalútja arra utal, hogy ezúttal nem taktikázott jól a nagy konspirátor hírében álló miniszterelnök.   

Orbán főként azokon a területeken számolta el magát, melyek számára fontosak voltak ugyan, ám az uniós politikai közösség többségét sértették, a magyar választókat viszont különösebben nem érdekelték. Számos uniós politikus rótta fel ugyanis a magyar kormánynak a CEU ellen indított támadást, és erősen kritizálták a civilekkel szembeni diszkriminatív lépéseket. Igaz, hogy mindkét terület része volt az úgynevezett Soros-kampánynak, ám az Orbán-kormány menekültellenes politikája szavazatokat hozott volna a Fidesznek akkor is, ha nem vállalnak nyílt konfliktust az EU-val és az Egyesült Államokkal a Közép-európai Egyetem diszkriminálása miatt. A civilek közül is főként azokat akarták nyíltan pellengérre állítani, melyek kapcsolatba hozhatók a migráció ügyével, ám kommunikáció szintjén ebből a civil szféra általános ellehetetlenítése lett, ami valóban komoly bűnnek számít a liberális demokráciák közösségében.

Orbán akár orvosolhatta is volna az utolsó pillanatban ezeket a hiányosságokat, hiszen vérbeli pávatáncosként el is hitethette volna ellenfeleivel, hogy hajlandó a kompromisszumra, ám most vagy elég erősnek érzete magát ahhoz, hogy akár csak látszatengedményekre kényszerüljön, vagy egyszerűen nem akart már senkivel sem egyezkedni, és új korszakot kívánt nyitni az illiberalizmus történetében. Ez utóbbi változat tűnik kevésbé életszerűnek, hiszen Orbánnak fontos a legnagyobb politikai közösség támogatása az Európai Parlamentben a következő költségvetési ciklus pénzosztási alkudozásaihoz. Elképzelhető, hogy Orbán Viktor ezúttal elszámolta magát, így most olyan pályára tereli pártja, kormánya (és sajnos az ország) szerelvényét, amely a mostaninál is kiszámíthatatlanabb irányba száguld majd. Orbán mindig igyekezett felelősségteljes politikusként megnyilvánulni a sajátjai előtt, ezúttal azonban azt a látszatot nehéz lesz elkerülnie, hogy elvesztette az irányítást a folyamatok fölött.      

A fáradt és csalódott Orbán Viktort látva azonban ne higgyük, hogy egyetlen pillanatra is megingott a hite abban, hogy le fogja gázolni azokat, akik most megalázták. Tavasszal kétharmados győzelmet aratott az országgyűlési választásokon (igaz, azt torzította a magyar választási rendszer), most azonban úgy ítélték el kétharmaddal, hogy a Fidesz az EP legnagyobb pártcsaládjához tartozik, és ha a néppárti frakció minden tagja kiállt volna mellette, még a feles többség sem jött volna össze az ellenfeleinek. Nagy valószínűséggel el fogja hagyni az Európai Néppártot a magyar kormánypárt, a kérdés csak az, hogy az uniós választások előtt, vagy utána. Ez a kényszerházasság ugyanis már egyik félnek sem hoz semmi hasznot, így vagy a néppártiak fogják kezdeményezni a kizárást, vagy sértett Orbán maga csapja rá az ajtót egykori szövetségeseire. Mert, ahogy egy régi dakota bölcsesség állítja: „Nincs is annál idegesítőbb, mint amikor olyan ember horkolását kell elviselned, akivel nappal csak veszekszel, hajnalban meg részegen bújik melléd az ágyba.”

Eddig tartott Orbán Viktor szédületes pávatánca Tovább
Az európai kereszténydemokrácia jövőjét is meghatározza a Sargentini-jelentés sorsa

Az európai kereszténydemokrácia jövőjét is meghatározza a Sargentini-jelentés sorsa

Már régóta egyértelmű, hogy Orbán Viktor fügefalevélként használja a kereszténydemokrácia eszmeiségét annak érdekében, hogy minél több ideig élvezhesse az Európai Parlament legnagyobb frakciójának védelmét. Ha a jövő héten az uniós képviselők kétharmada megszavazza a holland képviselőnő által előterjesztett jelentést, ez a védőburok szétpukkan, és nagy valószínűséggel a Fidesz oda kerül, ahová egyébként régóta tartozik, vagyis a szélsőséges, euroszkepticizmust hirdető, javarészt populista pártok padsoraiba ülhetnek a képviselői. A sors úgy hozta, hogy az Európai Parlament egésze dönthet a legnagyobb frakciója sorsáról, ugyanis, ha a képviselők elfogadják a magyar kormányt elmarasztaló jelentést, nem igazán lesz más választása az Európai Néppártnak, mint búcsút inteni a magyar kormánypártnak.

24_hu_79.jpg

Fotó: 24.hu

Nem csupán Magyarország, és különösen regnáló kormánya számára lesz hatalmas jelentősége annak, hogy elfogadja-e az Európai Parlament az úgynevezett Sargentini-jelentést, hanem a Fidesz pártcsaládja számára is egy olyan igazodási pontot jelent majd, amely évekre meghatározhatja az európai kereszténydemokrácia irányát. Magát az Európai Néppártot ugyanis már évek óta megosztja a frakcióhoz tartozó Fidesz hazai és uniós politikája, az európai értékek sorának elutasítása. Azt szinte minden néppárti képviselő látja, hogy a magyar kormánypárt nem az uniós alapelvek szellemében viszonyul a jogállamisághoz, a sajtószabadsághoz, a humánum fogalmát pedig egyszerűen kiirtotta a közbeszédből éles menekültellenes retorikájával.

A kereszténydemokratáknak épp ez utóbbi jelenséggel lehet legtöbb fenntartásuk, hiszen a pártcsalád egyik legfontosabb alapelve abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy mindenkin segíteni kell, aki bajba kerül. Ez nem annak a kérdése, hogy befogadnak-e az uniós országok menekülteket, hanem, hogy milyen stílusban beszélünk olyanokról, akik polgárháborús övezetekből vagy természeti csapások miatt élhetetlenné vált régiókból érkeznek. Orbánék retorikája nem véletlenül kanyarodik vissza mindig a terrorizmushoz, az erőszakos migránsok tetteinek hangsúlyos bemutatásához, hiszen így el tudják kerülni azt, hogy menekültprobléma lényegéről, a megoldások alapfundamentumairól kelljen beszélniük.

Vagy ő válik a néppárti közösség meghatározó politikusává, vagy elhagyja a pártszövetséget, és új, populista, menekültellenes pártokkal szövetkezve politikai ellenfelükké válik.

A keresztény gyökereket oly szívesen hangsúlyozó magyar kormány ugyanis komoly ellentmondásba keveredne önmagával, ha csak egy kicsit is változtatna a menekültpolitikáján, melynek lényege, hogy mindenki maradjon ott, ahol született, aki pedig már elvándorolt, térjen vissza a saját országába. Ezzel nem csupán az a baj, hogy sokaknak nincs hova visszatérniük, ugyanis vagy lebombázták a városukat, vagy teljesen elsivatagosodott az a régió, ahol megszülettek, hanem, hogy a hazájukat ideiglenesen vagy véglegesen elhagyó magyarok helyzetét is igen nehéz ilyen álláspontból megmagyarázni. Orbán Viktor viszont nem megoldani akarja a menekültkérdést, hanem politikai hasznot kíván belőle kovácsolni.

Ezért létkérdés az Európai Néppárt számára, hogy az olyan, populizmust pragmatizmussal vegyítő, lényegében valós ideológia nélküli pártokat kivesse magából, melyek ellen azért nem lehetett eddig hatékonyan fellépni, mert maga a néppárti vezetés jobban félt a frakció szakadásától, mint a kereszténydemokrácia szellemiségét megtagadó politikusoktól. A pártérdekek és az ideológiai viták nem is fedték egymást eddig, ugyanis csak enyhe nyomást gyakoroltak a Fideszre, és azzal áltatták magukat a néppárti vezetők , hogy ez majd megolvasztja majd a jeget Orbán Viktor szívében, és nem támad rá a civilekre, nem próbálja kivéreztetni a CEU-t, és nem árasztja el a kormányzati médiabirodalom segítségével EU-ellenes propagandával az egész országot. A közelgő uniós választások fényében a néppártban meghatározó szerepet játszó német kereszténydemokratáknak is rá kell döbbenniük, hogy a magyar miniszterelnök csak két opciót tart lehetségesnek: Vagy ő válik a néppárti közösség meghatározó politikusává, vagy elhagyja a pártszövetséget, és új, populista, menekültellenes pártokkal szövetkezve politikai ellenfelükké válik.

Ha ebből az alaphelyzetből indulunk ki, akkor a kétharmados többséghez szükséges német néppárti szavazatoknak támogatniuk kell a Sargentini-jelentést, hiszen ez az első lépés Orbán Viktor veszélyesebb forgatókönyvének megakadályozásához. Vagyis, ha a néppártiak ezek ellenére megmentik a magyar kormányt a 7-es cikkely beélesítésétől, akkor könnyen találják magukat jövő tavaszi választások után olyan frakcióban, melyben a magyar kormányfő osztja a lapokat. Ez pedig azt jelentené, hogy maga a kereszténydemokrata ideológia épp úgy csak üres lózung lehetne számukra, ahogy a magyar kormány már most is csak praktikus okokból próbálja ezzel a nagy hagyományokkal bíró eszmével elfedni alapvetően illiberális politikáját. Ez a politikai korrektség teljes felszámolását jelentené a mérsékelten jobboldali pártszövetségen belül.  

iszolnok_hu.png

Fotó: iszolnok.hu

Nyilván ennek a dilemmának a feloldására szolgálna a tartózkodó szavazat, ami azonban fából vaskarika, hiszen ha ez nem számít nem szavazatnak, akkor tulajdonképpen nem közvetlenül a hezitáló kereszténydemokrata képviselőkőn múlik a szavazás végkimenetele. Ugyanis, ahhoz, hogy a jelentés átmenjen, el kell, hogy nyerje a szavazó képviselők kétharmadának a jóváhagyását. Minél kevesebb szavazatot adnak le összesen, annál alacsonyabb lesz a kétharmados küszöb is. Az alacsony küszöb a jelentés támogatóinak kedvez. A Fidesz most ebbe a kiskapuba kapaszkodik, hiszen, ha a tartózkodásokat nem tekintik szavazatnak, nehezebben bukik meg a Sargentini-jelentés. Ha azonban sikerülne elérniük, hogy a tartózkodókat a jelentés elleni szavazatok közé sorolják, akkor jobb esélyük lenne a végszavazásnál. Ez azonban már nem pusztán az Orbán-kormány elítéléséről szól, hanem a kereszténydemokraták színvallásáról is, így az eredeti szabályozás csak egy lavírozó kisebbség számára elfogadhatatlan. Ismerős ez a fideszes időhúzó taktika, ami itthon működik, de majd meglátjuk, hogy az Európai Parlamentben mennyi hasznát veszik. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha túl sokat agyalsz azon, hogy milyen választ adj egy fogas kérdésre, azt fogják hinni, hogy néma vagy.”

Az európai kereszténydemokrácia jövőjét is meghatározza a Sargentini-jelentés sorsa Tovább
A vége az lesz, hogy Orbán Viktor visszavezeti a magyarságot Levédiába

A vége az lesz, hogy Orbán Viktor visszavezeti a magyarságot Levédiába

A magyar kormányfő korábban sem volt finnyás a politikai szövetségesek keresésekor, de most már szinte mindenkinek a tenyerébe csap, aki pénzt és paripát ígér neki a hanyatló Nyugat elleni küzdelméhez. A türk népekhez ugyan nem sok rokoni szál fűzi a magyarságot, de a történelem és a politikai szükségszerűség úgy hozta, hogy e közösséghez tartozó országokban autokrata vezetők sanyargatják a népüket. Bár ez az európai vezetőket sem zavarta különösebben, hiszen egyelőre kimeríthetetlenek azok a földgázkészletek, melyekre szükségük van, mégsem mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy Türkmenisztán vagy Kirgizisztán finoman szólva sem nevezhetők a demokrácia bölcsőinek. Ami pedig Orbán Viktort illeti, ő már régen ugyanazokat az elveket vallja, mint az azeri elnök Ilham Alijev, vagy Tayyip Erdoğan, Törökország mindenható ura, így most azok között van, ahová igazán tartozik. Kérdés, hogy mi is a türkök családjában érezzük e otthon magunkat?  

index_137.jpgFotó: MTI

Ma már nem népszerű kormánykörökben azt a gyerekdalt énekelni, melyben gólya, gólya, gilice lábát a török gyerek vágta meg, a magyar gyerek meg gyógyítgatja. A törököket azóta kell szeretni a Fideszben, mióta Tayyip Erdoğan elnök lényegében a szultánéval megegyező hatalomra tett szert országában, folyamatos harcban áll az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal, ugyanakkor elkezdett közeledni régi nagy ellenfeléhez, Oroszországhoz. Orbán Viktor annyira csodálja a sajátos illiberalizmust építő török elnököt, hogy réveteg tekintettel mered rá minden egyes alkalommal, mikor megszoríthatja a nagyvezér kezét.

Orbán mindig vonzódott a keleti népek kultúrájához és politikai berendezkedéséhez. Az úgynevezett keleti nyitás politikája második kormányzati ciklusának nyitányaként már azt sejtette, hogy ő olyan vezetőkhöz szeret utazni, akik elismerően csapkodják a hátát, és nem kérik rajta számon a demokratikus intézményrendszer leépítését, a menekültekkel való inkorrekt bánásmódot, vagy a civilek megbélyegzését. Az elismerések begyűjtésére jók voltak az arab monarchiák, Kína, Vietnam kommunista vezetői, de az az azeriekkel is gyorsan megtalálta a közös hangot, főleg, miután a magyar kormány hazaengedte Ramil Safarovot, vagy, ahogy nálunk ismerik, a baltás gyilkost.      

A most keblünkre ölelt népek közül egyedül Törökországgal van és volt valós történelmi kapcsolatunk.

Mostanra azonban odáig jutott, hogy a türkmének, üzbégek, kazahok, kirgizek, törökök és azeriek kedvéért azt a két európai rokon népet is megtagadta, melyek ugyan kis lélekszámmal, ám erős öntudattal és gazdasággal rendelkeznek. Orbán eddig sem nagyon kereste a barátságot a finnekkel és észtekkel, de úgy tűnik, mára teljesen negligálta a nyelvtudósok által korábban vallott nézetet, mely szerint a finnugor nyelvcsaládban rajtunk kívül vannak még büszke európai népek. Halkan jegyezzük meg, hogy a bolgárok sokkal inkább rokonai a fent említett társaságnak, csak időközben nyelvet cseréltek, ezért gondolják sokan, hogy ők a szláv népekhez tartoznak. Ők valami okból mégis kimaradtak az össznépi türk haverkodásból.

hvg_49.jpgFotó: hvg.hu 

Orbán azonban a nemrégiben kezdődött Nomád Világjátékokon és mellette zajló Türk Tanács ülésén is azt mantrázta, hogy a nyugati világ hanyatlik, a keleti országok pedig feltartóztathatatlanul jönnek fel. Az eseménynek helyt adó kirgizisztáni Csolpon-Atában nagy volt az optimizmus, ám azért túlzás lenne azt állítani, hogy az unióból éppen kilépő britek tömegei akarnának letelepedni az üzbégeknél, a kirgizeknél, vagy akár nálunk. Az oroszok pedig arról mesélhetnének, mennyire nem kedvelik közép-ázsiai régióból bevándorlókat azokban a nagyvárosokban, ahová tömegével érkeznek posztszovjet migránsok.   

Orbán hajlandó a butaság óceánjának közepéig is elhajózni csak azért, hogy minél távolabb kerüljön a liberalizmussal és demokráciával megfertőzött nyugati államoktól. Új világrendet vizionál, melyben a Keleten felemelkedő államok meghatározóak. A kormányfő szerint Magyarország „a modern világban is megőrzi nyelvét, kultúráját, hagyományait, tiszteli, ápolja türk gyökereit”, így tehát legnyugatibb keleti népként a türk világ része is. Nem nehéz kihallani e szavakból is a migránsozás elemi ösztönét, amelyről egyszerűen nem tud leakadni a kormányfő, akár kelet, akár nyugat, akár észak vagy dél felé veszi az irányt. A migráns az mindenhol migráns szerinte, bárki menekül, bárhová.

A magyar miniszterelnök történelmi és ideológiai eszmefuttatásaival nem csak az a baj, hogy egy olyan kirekesztő szemléletről árulkodik, amelynek az Európai Unióban nincs helye, de a politikai szükségszerűség oltárán feláldozza a tudományos tényeket is. A most keblünkre ölelt népek közül egyedül Törökországgal van és volt valós történelmi kapcsolatunk. Ez utóbbi birodalom ugyanis cirka 150 évre megszállta a Magyar Királyság legnagyobb részét, majd miután Habsburg segítséggel kivertük őket az országból, rendre olyan szövetségekbe keveredtünk velük, melyek ténykedése történelmi tragédiákba torkollt mindkét országban. Vagyis, a törökök nem igazán hoztak szerencsét eddig nekünk, Orbán viszont a törökverő Zrínyi-család jelmondatával élve (Sors bona, nihil aliud) a szerencsében bízik.

A kazahokkal, türkménekkel, azeriekkel, üzbégekkel, kirgizekkel, az európai országok vezetői a legritkább alkalommal találkoznak hivatalosan, a szakminiszterek is többnyire csak akkor látogatnak el ezekbe a volt szovjet tagköztársaságokba, ha éppen földgázra vagy kőolajra van szükségük. Nem a nyugati felsőbbrendűségi érzés miatt tartják távol magukat az uniós vezetők ezektől az országoktól, hanem, mert vezetőik szinte kivétel nélkül diktátorok, hatalmukat pedig a föld alatt fellelhető természeti kincseik eladásából finanszírozzák. Ha valóban ezek az autokrata rendszerek határozzák meg a jövőnket, akkor jó, ha csomagolni kezdünk, és indulunk a Marsra, ugyanis olyan egykori pártfunkcionáriusok fogják uralni a bolygónkat, akik saját ellenzéküket börtönbe zárják, a választásokat vagy elcsalják, vagy meg sem tartják, ugyanakkor dinasztiákat építenek, melyek demokratikus úton nem távolíthatók el a hatalomból.

mti_10.jpg

Fotó: MTI

Amikor Orbán Viktor ezekkel az urakkal parolázik, nyíltan megtagadja azt az európai örökséget, melyet készen kapott 2010-ben. Szívósan dolgozik azóta azon, hogy visszafelé forgassa a történelem kerekét, és talán egyszer fel is szólítja híveit, hogy térjenek vissza az ősi sztyeppékre, Levédiába. Hatalmasat fordult a világ az utóbbi nyolc évben, és az a legnagyobb probléma ezzel, mindez visszafelé történt. Ahelyett, hogy élveznénk az Európai Unió által nyújtott előnyöket, őrködnénk a parlamentáris demokrácia intézményeinek függetlensége fölött, most hagyjuk, hogy az ország miniszterelnöke karikás ostort csattogtatva a keleti despotikus rendszerek felé hajtsa a népét. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha egyszer elkezdtél lovagolni nyugat felé, soha nem fogod megtudni, mi várt volna keleten. De ne is bánd ezt.”

      

 

 

A vége az lesz, hogy Orbán Viktor visszavezeti a magyarságot Levédiába Tovább
Lám, ezért nem vitázik senkivel a Fidesz!

Lám, ezért nem vitázik senkivel a Fidesz!

Szinte a kormányzópárt védjegyévé vált: senkit sem méltat arra, hogy egyenlő feltételek mellett, nyílt vitában védhesse meg álláspontját. Ezért kell számára a médiatúlsúly, ezért csökevényesedett a parlamenti munka törvénygyárrá, ezért vörös posztó a Fidesz számára a fékek és ellensúlyok rendszerére épülő liberális demokrácia. Jól odamondogatni a válaszadásra képtelen ellenfélnek, teleplakátolni az országot kormányzati hazugságokkal, nemzeti konzultációnak nevezni egy szimpla politikai propagandát, na, ez az, amit igazán szeret csinálni a kormánypárt.

24_hu_78.jpg

Fotó: 24.hu

Könnyebb azt állítani, hogy rendbe tették az oktatást, sínen van az egészségügy, a munkanélküliség pedig már csak mikroszkóppal látható, minthogy érdemi szakmai és társadalmi párbeszédet folytatnának a kormány illetékesei ezekről a témákról. Most, hogy az iskolaigazgatói székekben már a saját kádereik ülnek, az egészségügyi intézményekben is jobbára saját, megbízható embereiket helyezték vezetői posztokra, azt remélik, a belső feszültségeket már házon belül fel lehet oldani. Ami azonban a Honvédkórházban történt az utóbbi napokban, rámutat ennek a szemléletnek az abszurditására.

Könnyű ugyanis egy darabig a szőnyeg alá söpörni a problémákat, elverni a port azokon, akik eddig működésben tartották a rendszert, minthogy az alapoktól elkezdeni a reformokat közösen kidolgozott koncepció alapján. Könnyebb közleményekben biztosítani a közvéleményt arról, hogy nem is áll összeomlás előtt a magyar egészségügy, mint rászánni az időt, energiát, szaktudást, és teljes társadalmi összefogás keretében meggyógyítani a beteg oktatást, és egészségügyet. Könnyebb ellehetetleníteni azokat a szakembereket, illetve szakmai szervezeteket, melyek a valódi megoldást sürgetik a látszatmegoldások helyett, mint békejobbot nyújtani nekik, és elismerni, hogy a kormány komoly mulasztásokért felelős.

Amíg olyan külügyminisztere van Magyarországnak, aki még vitázni sem lenne hajlandó azzal az emberrel, akit a kormány legnagyobb ellenségének tart, addig ez a rövidlátó szemlélet a kormányzás minden területét meghatározza. Ha Szijjártó Péter eleve elveti a lehetőségét annak, hogy egyszer Soros Györgytől hallja, tulajdonképpen hogyan is képzeli az amerikai milliárdos a migrációs válság megoldását, akkor tényleg csak önmagával kommunikál Magyarország kormánya. Amíg a magyar miniszterelnök egyetlen ellenzéki politikussal sem hajlandó érdemi vitába bocsátkozni az ország égető kérdéseiről, addig a parlamentarizmus csak egy kirakat marad, a politikai ellenzék pedig csak egy apró dísz a kormány giccses karácsonyfáján.

Az Orbán-kormány igyekszik elhitetni a magyar polgárokkal, hogy jó kezekben van az ország, ezért kár aggódniuk azért, hogy semmibe veszik a demokrácia alapvető szabályait. Kormányprogram nélkül vágnak bele egy kormányzati ciklusnak, aztán, amikor hajmeresztő dolgokat művelnek, arra hivatkoznak, hogy erre kaptak felhatalmazást a néptől. Pedig választási programjuk sem volt. Nyilván nem bízták volna meg Orbán Viktort és csapatát a magyar polgárok az ország vezetésével, ha azzal kampányolnak, hogy még több stadiont akarnak építeni, és még kevesebb pénzt fordítanak az oktatásra.

magyar_narancs_1.jpg

 Fotó: Magyar Narancs

Párbeszéd nélkül nincs érdekek és vélemények ütköztetése, így nyilvánvaló, hogy a végeredmény valakinek fájni fog. A Nemzeti Együttműködés Rendszere épp ellenkező módon működik, mint amit az elnevezése sugall. Nem nemzeti, nem működik együtt, és nem áll össze egyetlen rendszerré sem. Ugyanakkor kirekeszt, senki véleményére sem kíváncsi, és ad hoc döntésekkel operál. Maga előtt tolja az ország legégetőbb problémáit, aki pedig nyikkanni mer, hogy ebből nagy baj lehet, annak odasóznak egy jó nagyot. Csak a rövidtávú megoldásokban érdekelt a kormány, ugyanakkor az ország számára égetően fontos lenne, hogy hosszútávon gondolkozzunk és cselekedjünk. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: ”Hiába lovagolsz mindig cikkcakkban, egy kóbor nyíl előbb-utóbb úgyis eltalál.”

Lám, ezért nem vitázik senkivel a Fidesz! Tovább
Mi vagyunk Orbán Viktorért, vagy ő értünk?

Mi vagyunk Orbán Viktorért, vagy ő értünk?

A fenti kérdés elég meghökkentőnek tűnik, de mindenképpen meg kell válaszolnunk, mielőtt végleg maga alá temetne bennünket a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Persze, a miniszterelnök segít feloldani a dilemmát azzal, hogy már nem is nagyon tagadja, mi a valódi szándéka ezzel az országgal. Ma már mindegy, ki szavazott rá, illetve ellene az utóbbi választásokon, lényegében minden magyar polgár őérte és szűk baráti köréért dolgozik. Ha valakinek kétségei támadnának, vizsgálja meg, kik kezében vannak azok a cégek, amelyeknél elköltjük a pénzünk legnagyobb részét.

hvg_48.jpg

Fotó: hvg.hu

Az április 8-i választás óta annyi hangsúlyeltolódás tapasztalható a kormányzati kommunikációban, hogy már nem kívánják lapos hazugságokkal, csúsztatásokkal leplezni a kormányzópárt valódi szándékait. Egyértelmű, hogy a miniszterelnök szeretné illiberális eszméit kiterjeszteni az egész Európai Unióra, és ha ez netán nem sikerül neki a jövő évi uniós választások után, akkor irány kelet, Magyarország pedig elhagyja azt a közösséget, melybe annyira igyekezett, és amelytől rengeteg pénzt, politikai támogatást, és az Orbán-kormányok előtt elismerést kapott. Ez azonban csak az egyik szelete annak a rendszernek, melynek végső célja, hogy a jelenlegi politikai vezetést lehetőleg soha ne tudják elmozdítani kiváltságos helyzetéből se belső ellenségei, sem külső kritikusai.

Már teljesen egyértelmű, hogy nem Orbán Viktor dolgozik az ország polgáraiért, hanem fordítva történik minden. Orbán azért küld nemzeti konzultáció fedőnév alatt ostoba kérdésekkel teletűzdelt levelet nekünk, hogy aztán azokra hivatkozva hirdesse Brüsszelben illiberális nézeteit. Családja és baráti köre nem csupán a közintézményeket, eredetileg ellenőrző funkcióval rendelkező állami szervezeteket szállta meg, de szinte a teljes vállalkozói szférát is. Ha bojkottálni szeretnénk a Fideszhez közel álló oligarchák cégeit, valószínűleg minden nap meg kéne szegnünk saját szabályainkat, mert bárhol vásárolunk, bármit veszünk, bármilyen szolgáltatásért fizetünk, egészen biztos, hogy olyan cégeknek is juttatunk pénzt, melyek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiváltságosai.

Ma már csak szavak szintjén állhatunk ellen (ki tudja meddig?) annak a rendszernek, mely polipként tekeredik rá az életünk minden szegmensére. Az illiberális rendszer lényege ugyanis pont az, hogy nincsenek kivételek, senki sem maradhat semleges, mindenkinek igába kell hajtania a fejét, akár tetszik neki az, amit az Orbán-rendszer művel, akár nem. Azért kellett mindennél jobban április 8-án a kétharmados többség a miniszterelnöknek, mert ezzel azt a halvány esélyt is elvehette az ellenzéki pártoktól és szavazóiktól, hogy akár csak lassítsák az illiberális állam térnyerését. Valójában már olyan erősnek érzi magát a Fidesz, hogy már a kommunikáció szintjén sem akar finomkodni az ellenségeivel. Nyíltan fenyeget, zsarol, ellehetetlenít, és már a külföldi bírálatok sem igazán izgatják.

A kérdés, tehát, hogy mi vagyunk Orbán Viktorért, vagy ő értünk, csak költői. Folyamatosan a nevünkben beszél az az ember, akit csak addig érdekli a polgárok véleménye, amíg patikamérlegen ki akarja számolni, mit szeretne hallani a többség, és ezáltal rá adják a voksukat azok, akik még hisznek neki. Tulajdonképpen a módszerek között sem válogat, hiszen az ősi bölcsesség szerint a győzteseket senki sem kérheti számon, hiszen az illiberális állam lényege, hogy a demokratikus működésért felelős intézmények teljesen kiüresedtek, vagy a hatalom kiszolgálóivá váltak. Joggal érzik úgy Orbán Viktor ellenlábasai, hogy a kör bezárult, elfutni már nincs mód, az ellenállás pedig értelmetlen. A kormányfő pedig abban bízik, hogy mindezt belátva mindenki megadja magát neki.

24_hu_77.jpg

Fotó: 24.hu

Mielőtt azonban minden ellenzéki szavazó lehúzná magát a vécén, meg kell jegyeznünk, hogy aki nagyot álmodik, annak keserű lesz az ébredése. Vagyis, ha Orbán saját szövetségesei élén győztesként belovagol jövő tavasszal Brüsszelbe, akkor nincs irgalom az illiberalizmus ellenségei számára Európában sem, ám ez kevéssé valószínű. Ha azonban nem tud jelentős áttörést elérni az uniós választáson, akkor itthon is megrogyhat a hatalma, ugyanis a hívei azt látják majd, hogy az illiberalizmus lendületet veszített. Az lehet, hogy Orbán Viktor ismeri a magyarok lelkét, ám más európai országok polgárai nem valószínű, hogy szeretnének a magyar miniszerelnökért és barátaiért dolgozni. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „A dögevők sok energiát spórolnak azzal, hogy rohangálnak a prédaállatok után, de az is biztos, hogy mindenki utálja őket.”

Mi vagyunk Orbán Viktorért, vagy ő értünk? Tovább
Úgy központosítja Orbán Viktor a kormánysajtót, ahogy az egy illiberális vezetőtől elvárható

Úgy központosítja Orbán Viktor a kormánysajtót, ahogy az egy illiberális vezetőtől elvárható

Közös akolba tereli saját sajtóorgánumait a Fidesz, ezzel minden eddiginél nagyobb és agresszívebb agymosó gépezetet szabadít rá a magyar polgárokra. A közös hazugságok ezzel még eddigieknél is nagyobbak lesznek, ráadásul a közpénzeket pedig nem kell szétaprózni a különböző médiumok között. Valójában visszatértünk a rendszerváltás előtti sajtóstruktúrához, amikor az országos és megyei napilapok mellett a rádiók és televíziók is ugyanattól a pártközponttól kapták az utasításokat. Vannak persze olyan oligarchák, pártkatonák, újságírók, akik mégsem felhőtlenül boldogok az átszervezésre kiadott parancstól.

24_hu_76.jpg

Fotó: 24.hu

Két fontos elemzés jelent meg hétfőn a nyomokban még meglévő független magyar sajtóban. Az egyik szerint szép apránként - mondhatni suttyombanbeismerte a kormánysajtó, hogy ordas hazugságokkal etette a választási kampányban a magyar polgárokat. Az igazságszolgáltatás fáziskésése miatt ma már nincs jelentősége annak, hogy ellenzéki politikusok szájába adtak olyan mondatokat, melyek soha nem hangoztak el, olyan plakátokkal árasztották el az országot, melyeken azt sugalmazták, hogy ha nem a Fidesz nyeri a választásokat, leomlik a déli határon emelt kerítés, és menekültek milliói árasztják el az országot.

Ezek olyan állítások, melyeket nem lehet szakmai hibaként értelmezni, de lényegében nem is töri magát Orbán Viktor propagandagépezete, hogy bocsánatot kérjen a megtévesztett választóktól. Közpénzből kifizetik a bíróságokon kiszabott pénzbüntetést, illetve jól eldugott helyen lehozzák a helyreigazítást, és ahogy a miniszterelnök szokta mondani: Oszt’ jó napot!

Talán ennél is fontosabb hír azonban, hogy újra átszervezik a kormányhoz közelálló, vagy egyenesen a kormány propagandaminisztériumából kinövő sajtótermékeket. Ezúttal nem az évekkel korábban összevont közszolgálati orgánumokról van szó, hanem a Simicska-birodalom szétrobbanása után diverzifikált tévék, rádiók, napilapok, internetes portálok valamiféle médiakonszernbe szervezése a cél. Ez első hallásra meglepőnek tűnik annak fényében, hogy Orbán nagyon megégette magát azzal, hogy korábban egyedül Simicska Lajosra bízta a párt pénzügyeit és sajtóbirodalmát. A lázadó oligarcha ugyanis hatalmas darabot szakított ki távozásával a Fidesz gazdasági háttérországából és pártmédiájából.

A valódi ok inkább az lehet, hogy hihetetlenül elharapózott a magánzsebre dolgozás bizonyos médiacégeknél, ami egyrészt túllépte azt a határt, amit Orbán még elnéz, másrészt egymással is torzsalkodni kezdtek a Fidesz médiamoguljai.

Jelenleg Mészáros Lőrinc (ki más?) viszi a legtöbb kormányhoz közel álló sajtóterméket, de Andy Vajna is jó nagy szeletet hasít ki a médiatortából, ugyanakkor Matolcsy Ádám, Schmidt Mária, Habony Árpád és a kormányzati propagandafőnök Rogán Antal is részesül az üzletből. A probléma tehát nem az, hogy a fenti névsorból valakik esetleg áruláson törnék a fejüket, hanem, hogy nem elég hatékony az így felaprózott portfólió. A jelek szerint ismét előtört a miniszterelnök alaptulajdonsága, miszerint nem szívleli a sokszínűséget, vagyis, azt a gyakorlatot, hogy a kormány üzeneteit különböző erővel, hangvétellel, sőt talán más-más meggyőződéssel közvetítik ezek az orgánumok a választók felé. Orbán kifejezetten vonzódik a pártállami megoldásokhoz, vagyis semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy a megyei napilapoktól az országos kiadású újságokon át a kereskedelmi rádiók érintésével a bulvármédiáig minden szerkesztőséget ugyanaz a központ irányítson.

Így persze épp oly érdektelenné, sőt unalmassá válik a kormánysajtó, mint amilyen a szocializmus éveiben volt, ám Orbán fő bizalmasain keresztül lényegében közvetlenül irányíthatja gigantikus médiabirodalmát. Hogy ez hatékonyabb lesz-e a meggyőzés frontján, még nem teljesen bizonyos, de gazdaságilag egészen egyértelmű, hogy nyerhetnek az átszervezéssel. Azonban a közpénzek elköltésében visszafogottságot soha nem tanúsító Orbán-kormány a közszolgálati médiakonszern (MTVA) létrehozásával sem spórolt, sőt, így most jóval többe fáj e propagandagépezet fenntartása a választópolgárnak, mint amikor még az MTI, a Magyar Rádió, a Duna TV és a Magyar Televízió külön-külön kapott támogatást az államtól.

Az egységesítésnek jó indoka lehet tehát, hogy olcsóbban és hatékonyabban lehet majd kampányolni a kormány mellett, ám ez a magyarázat legfeljebb félig igaz. A valódi ok inkább az lehet, hogy hihetetlenül elharapózott a magánzsebre dolgozás bizonyos médiacégeknél, ami egyrészt túllépte azt a határt, amit Orbán még elnéz, másrészt egymással is torzsalkodni kezdtek a Fidesz médiamoguljai. Vannak párhuzamosságok például az Echo TV és a visszafoglalt Hir TV között, ami nem csupán gazdaságtalan, de szakmai rivalizáláshoz is vezet. Vannak olyan tulajdonosok is - mint például Mészáros Lőrinc felesége, (Echo TV) -, akik komolyan gondolják, hogy meghatározhatják saját csatornájuk stílusát, szellemiségét, vagyis az ő megregulázására kiválóan alkalmas lesz az új sajtókonszern.

Nem repes persze az örömtől az a Habony Árpád sem, aki egyedül szereti sütögetni a pecsenyéjét. Orbán Viktor kedvenc tanácsadója talán meg is teheti, hogy kimarad a nagy közös propagandagépezetből, ám ahol egy kivétel van, ott a többiek is joggal hisztiznek, hogy neki miért szabad elkerülnie azt, amit másoktól kötelezően elvárnak. Az érdekeltségébe tartozó Lokál napilap, a Lokál Extra, és a 888.hu finoman szólva sem zászlóvivői a kormánymédiának, ám ha Orbán kivételt tesz Habonnyal, az megbosszulhatja magát, és a belső ellentétek ereje megsokszorozódhat.   

mno_hu_8.jpg

Fotó: mno.hu

Van még egy feszítő problémahalmaz, amelyen lazíthat a mostani átszervezés. Andy Vajna érdekeltségei ugyanis néhány hónapja látványosan kilógnak a kormányhoz közeli média-portfólióból. A filmügyi biztost és kaszinópápát ugyanis a pénz mostanában jobban motiválja, mint a politikai hűség. Orbán amellett, hogy mélyebb elkötelezettséget várna el az egykori filmproducertől, attól is tarthat, hogy Vajna lapjai, tévéi és rádiói egyszer fiatal felesége tulajdonába kerülnek, akkor pedig semmi sem garantálja, hogy Tímea asszony úgy táncol, ahogy a kormányfő fütyül. Ha a Vajna-birodalom is betagozódik az új médiakonszernbe, az utódlás kérdését is rendezni kell. Más kérdés, hogy ehhez mit szól a Vajna-házaspár. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ne a távol lovagló apacsra célozz, hanem kicsit elé, mert bármilyen gyors a golyó, idő kell neki, amíg odaér.”  

Úgy központosítja Orbán Viktor a kormánysajtót, ahogy az egy illiberális vezetőtől elvárható Tovább
A pelenkaháború három aspektusa, melyekről kevés szó esett eddig

A pelenkaháború három aspektusa, melyekről kevés szó esett eddig

A közszolgálatinak csúfolt televízió is szükségét érezte annak, hogy beszálljon Orbán Ráhel oldalán az úgynevezett pelenkaháborúba, ugyanis az érintett ma már nem egyszerűen a miniszterelnök egyik gyermeke, hanem bizonyos értelemben a szellemi örököse is. Így aztán, aki szóvá teszi, hogy Orbán Viktor legidősebb lánya eléggé el nem ítélhető módon egy horvát autópálya mellett helyzete el gyermeke bűzös csomagját, az tulajdonképpen Soros György fizetett ügynöke. Azt azonban, hogy a családtagokat is kikezdik egy gyilkos politikai kampány részeként, a kormányzópárt tette napi rutinná. Lássuk tehát, miként mérhetjük le a magyar közélet állapotát a „kakigate-en” keresztül!

zsurpubi_1.jpg

Fotó: zsurpubi.hu

1. Nem is volt olyan rég, amikor az egyik legnagyobb ellenzéki párt vezetőjét nyíltan vagy aljas célozgatásokkal folyamatosan lebuzizták a kormányhoz közel álló sajtóorgánumok. Vona Gábor felesége hiába kérte Orbán Viktor feleségét, hogy legalább a gyermekeire való tekintettel állítsa le a férjét, és utasítsa a kormánypropagandát az ilyen nemtelen eszközök mellőzésére. A végén azonban maga a miniszterelnök is beszállt a lejárató kampányba azzal, hogy a parlamenti felszólalásában is Vona nemi identitásán élcelődött. A kormány tehát szelet vetett, és vihart aratott. Orbán Ráhel hibát követett el, és esze ágában sincs bocsánatot kérni, ugyanakkor valakik utasították a kormánymédiát, hogy védjék meg a kakis vádaktól a kormányfő lányát. Az eredmény közismert: szánalmas próbálkozások, hogy hőst csináljanak az amúgy szemérmetlenül szemetelő anyukából. A végén kínjukban azt találták ki a kormány kommunikátorai, hogy erről is a migránsok tehetnek. Hát persze, hogy ő utánuk takarított a terhes magyar anyuka. Hogy ez elsőre miért nem jutott eszükbe? 

 hirpatak_hu.jpg

Fotó: hirpatak.hu

2. Fontos megjegyezni, hogy eddig inkább nem beszélt Orbán Ráhel ténykedéséről a kormánymédia, minthogy egy-egy személyéhez kötődő kínos ügy miatt alternatív valóságot kelljen építenie a kormányfő lánya köré. Most azonban beszállt a csatába, mert valakik úgy érzékelték, hogy a kaki-ügy már kormányzati érdekeket sért. Kétségtelen, hogy magának Orbán Ráhelnek is voltak olyan megnyilvánulásai, melyekkel jobb volt nem foglalkoznia a kormánypropagandának, mintsem tovább görgetni az amúgy elég nehezen védhető ügyeket. Az igazi probléma mégis Tiborcz István, Ráhel férje, aki kezd kulcsfigurává válni az Orbán-rendszerben. Az OLAF által is erősen kifogásolt önkormányzati közvilágítási projektek fő haszonélvezőjeként úgy tűnt, hogy akár bele is bukhat azokba a korrupciógyanús ügyekbe, melyek következményeként egy raklapnyi pénzt kell majd visszafizetnie Magyarországnak az Európai Unió büdzséjébe. Aztán benyelte ezt a bizalmi veszteséget a kormány, Tiborcz él és virul, sőt tovább gazdagodik. És ami ennél is fontosabb, hogy személyén keresztül kezd az Orbán famíliához vándorolni Mészáros Lőrinc vagyona, hiszen egy friss hír szerint Tiborcz István BDPST Zrt. nevű cége megvásárolta Mészáros Lőrinc Konzum PE magántőkealapjától az Appeninn Holding Zrt, 20,59 százalékát. A részvénycsomag értéke hatmilliárd forint körül van. És valószínűleg, ez csak a kezdet…     

 hvg_47.jpg

Fotó: hvg.hu 

3. Az útszéli babakaki azonban rámutat egy másik fontos körülményre is. A magyarokat sokkal jobban érdekli Orbán Ráhel gyerekének szaros pelenkája, mint a Fidesz oligarcháinak szélsebes meggazdagodása. A rekordmegosztást produkáló facebook-bejegyzés tanulsága szerint a bűzős pelus esete sokkal inkább megvilágítja a hazai közvélemény számára az Orbán-család dinasztikus törekvéseit, mint a Budai vár kormányzati felújítása, majd megszállása. A miniszterelnök a jelek szerint már arra is rábólintott, hogy a fia Tusványoson, majd a közszolgálati televízióban is saját egyházáról beszéljen. Egyre inkább arról szól minden Magyarországon, hogy egy gigantikus családi vállalkozás kiépülésének vagyunk a szemtanúi, amelynek tartópillérei a következők: A kormánypárt, melyet Orbán Viktor irányít, az államapparátus, amely szintén az ő vezényszavára mozdul, valamint a gazdasági egyeduralom, amely éles kontúrokkal kezd kirajzolódni, amint Mészáros Lőrinc kezdi cégeit átadni az Orbán-család érdekeltségeinek. Tehát tudatos hatalomépítésről, a legszűkebb család felemeléséről, sőt talán az utódlás házon belüli megoldásáról van szó. A kis unoka azonban most szó szerint belepiszkított ebbe az idillikus elképzelésbe, így a magyar emberek most kinyilváníthatják véleményüket arról, szeretnének-e egy olyan országban élni, ahol a vezetők egymást nem, csak a szaros pelenkájukat hagyják az út szélén. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Lehet az erdő közepére szarni, csak ne feledd a pontos helyét, mert másnap is arra visz az utad.”

A pelenkaháború három aspektusa, melyekről kevés szó esett eddig Tovább
Dezinformációkból épít nekünk alternatív valóságot az Orbán-kormány

Dezinformációkból épít nekünk alternatív valóságot az Orbán-kormány

Ha hinni lehet a híreknek, rövidesen a televíziók nézettségi mutatóinak mérése is egy, a kormányhoz közel álló cég monopóliuma lesz. Innentől kezdve a hirdetési piacot alapvetően meghatározó népszerűségi indexeket is úgy lehet majd csűrni-csavarni, ahogy az a kabinet, no és a közpénzből fenntartott lakájmédia számára előnyös lesz. Ugyan már régóta nem működik piaci alapon a magyar sajtó, de amellett, hogy jogosulatlan előnyökre tesznek szert bizonyos sajtóorgánumok, a kormány dezinformációs törekvései is új lendületet kaphatnak.

napi_hu_5.jpg

Fotó: napi.hu

Hadházy Ákos, a Fideszt és legutóbb az LMP-t is megjárt politikus a hétvégén, egy hódmezővásárhelyi rendezvényen új fogalmat vezetett be a magyar valóság leírására. Szerinte a dezinformációs diktatúra korát éljük, ami természetes velejárója az úgynevezett illiberális társadalmaknak. Nem szeretnénk filozófiai mélységekbe ereszkedni, de Hadházy megfogalmazásának a lényege, hogy a mai politikai kommunikációban nem azt nevezzük valóságnak, ami tényekből, okokból és következményekből tevődik össze, hanem az, amit egy országot vezető elit a tömegkommunikációs eszközök segítségével el tud hitetni a polgárokkal.

Arra, hogy ez nem a semmiből előlépő jelenség, bizonyíték Barry Levinson 21 esztendeje bemutatott, Amikor a farok csóválja…című filmje. Nem akarunk szpojlerezni (mert ezt a filmet mindenkinek látnia kell legalább egyszer!), de annyit elárulhatunk, hogy valószínűleg Habony Árpád és csipetcsapata is ezen a mozin szocializálódott, és a kormányzati alternatív valóságépítés első vadhajtásai ebből a talajból bújtak elő. Ugyanakkor a Nemzeti Együttműködés Rendszere ráérzett arra a tényre, hogy a magyarok nem igazán bíznak a politikusokban, ám a sajtóra továbbra is a megkérdőjelezhetetlen tények gyűjtőhelyeként tekintenek. Elég, ha arra gondolunk, hogy még ma is fontos hivatkozás egy kocsmai vitában, ha valaki azzal érvel, hogy az újság is megírta, vagy a tévé is bemondta. A NER tehát a sajtó köpönyegéből bújik elő, amit persze előtte teljesen a saját méretére szabott.

A független, illetve ellenzéki kötődésű sajtóorgánumok bedarálása ezért nem állhat meg ezen a ponton, hiszen még mindig léteznek olyan televíziók, rádiók, napilapok és internetes portálok, melyek rendszeresen belepiszkítanak a kormányzat által épített alternatív valóságba.

Pedig a közszolgálati tévé és rádió ámokfutását látva a valóság és a szerkesztőségek által kínált műsorfolyam között igen nehéz kapcsolódási pontokat találni. Ha valaki csakis az M1 hírcsatornából (leánykori nevén Migráns 1-es) igyekszik tájékozódni hazánk és a nagyvilág dolgairól, akkor itthon csupa szép és jó dolog történik, persze néha megáradnak a folyók, elveri a jég a barackot, letartóztatnak egy-egy drogdílert, de azért épül, szépül kis hazánk. Külföldön viszont ezek az átok migránsok állandóan hánykolódnak a tengeren, ha hagyják őket kikötni, akkor erőszakoskodnak, késelnek, robbantgatnak, tömegbe hajtanak. Mindezt a nap 24 óráján keresztül, mintha semmi más fontos esemény nem történne a nagyvilágban.

Az Orbán-kabinet médiapolitikája szerves része annak a központi törekvésnek, mely a magyar nép teljes elhülyítését tartja az egyik legfontosabb kormányzati célnak. A dezinformáció ugyanis csak akkor működik, ha nincs kontroll sem a televíziók, sem a rádiók, sem az írott sajtó területén. Bármennyi közpénzt is önt ugyanis a kormány saját médiabirodalmába, amíg nézhetünk, (nézhettünk), hallgathatunk (hallgathattunk), olvashatunk (olvashattunk) olyan híreket, melyek szögesen ellentétesek a lakájmédiában publicitást kapott információkkal, addig a magyarok többsége nem hiszi el, hogy a Kárpát-medence tejjel-mézzel folyó Kánaán, mióta Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt, illetve a hanyatló nyugat már az utolsókat rúgja, mióta iszlamista menekülteket melengetnek a keblükön.

A független, illetve ellenzéki kötődésű sajtóorgánumok bedarálása ezért nem állhat meg ezen a ponton, hiszen még mindig léteznek olyan televíziók, rádiók, napilapok és internetes portálok, melyek rendszeresen belepiszkítanak a kormányzat által épített alternatív valóságba. Orbán Viktor szép lassan próbálja ellehetetleníteni azokat a szerkesztőségeket, melyek igyekeznek a szakma szabályait betartva objektív módon tájékoztatni, illetve kormányzati győzelmi jelentések helyett a történések árnyoldalait is bemutatni. Hadházynak tehát abban igaza van, hogy a dezinformáció a leghatásosabb eszköz a kormány kezében, főleg akkor, ha az információk valós tartalmát már el sem érhetik a magyar adófizetők. Sokak számára a napi migránsozás már most is szinte a betevő falattal egyenértékű nélkülözhetetlen szellemi táplálék, ám amíg lesznek olyanok, akik szerint vannak más, legalább ilyen fontos események is a világban, Orbán Viktor nem nyugodhat.

nol_hu_20.jpg

Fotó: nol.hu

Az öntudatos, önálló véleményalkotásra képes állampolgár tehát úgy tüntethető el Magyarországról, ha vagy kivándorol, vagy elveszik tőlük az objektív tájékozódáshoz szükséges eszközöket. Sokan azt állítják, hogy a modern társadalmakban ez megvalósíthatatlan küldetés, hiszen az internetes felületeket nem lehet teljesen kormányzati kontroll alatt tartani, ám Kínában, Oroszországban, Törökországban már láttunk arra példát, hogy ezeket a tájékozódási lehetőségeket is lehet minimalizálni. Márpedig Orbán Viktor épp ezeket az országokat tartja követendő példának, úgyhogy ne legyenek illúzióink: A dezinformációs diktatúra még messze nem érte el történelmi csúcspontját hazánkban. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Mindig van rosszabb!”

  

     

 

Dezinformációkból épít nekünk alternatív valóságot az Orbán-kormány Tovább
Nézd meg, kit tüntet ki, megmondom, milyen kormány az ilyen!

Nézd meg, kit tüntet ki, megmondom, milyen kormány az ilyen!

Egy kormány ideológiáját híven tükrözi az általa kitüntetett emberek névsora. Augusztus 20-a kiváló alkalom, hogy megvilágítsuk az Orbán-kormány szellemiségét az általa kitüntetett emberek munkásságán keresztül. A mostani kormányzati elismerések is elsősorban olyan embereknek jutottak, akik erősen megtámogatták a Fidesz politikáját a fékek és ellensúlyok lebontásával, vitatható történelmi üzenetek formába öntésével, vagy akár szervezetük hűségnyilatkozatának folyamatos hangoztatásával.

hvg_46.jpg

Fotó: hvg.hu

A Fidesz politikája egyerősen megosztja a magyar társadalmat, így hát nincs mit csodálkozni azon, hogy ezúttal is igencsak megosztó személyiségek kaptak kitüntetést a párt által vezetett kormánytól. Emlékezzünk csak a 2014-es választások utáni felháborodásra a Szabadság téri német megszállásos emlékmű suttyomban való leleplezése miatt. Nos, négy évet kellett ugyan várnia a kormányzat hálájára, de most megkapta a tisztikereszt polgári tagozatát Párkányi Raab Péter, a szobor alkotója.

Ha létezik gátlástalanul nyomuló közhivatalnok, akkor a nem igazán függetlenségéről elhíresült Nemzeti Választási Bizottság leköszönő elnöke a mintapéldánya ennek a csoportnak. Patyi András simán benyelte Orbán Viktor megalázó beszólását azt követően, hogy a választási kampányban teljesen jogosan pénzbírságra ítélte az NMB a kormányfőt, mert kisgyerekekkel parolázott. A szervilizmus magasiskoláját bemutató Patyi sűrűn elnézést kért a malőrért, aminek eredményeként az új közigazgatási bíróság vezetője lehet nemsokára. Előtte persze jár neki az elismerés, ami Magyar Érdemrend középkeresztjét jelenti számára.

Épp az az Orbán-rendszer egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy számára nincs középút, úgyhogy, ha valaki húzza a száját, netán visszautasít egy ilyen elismerést, azonnal balosnak, liberálisnak, netán Soros-bérencnek titulálják.

A hűséges pártkatonák névsorát lehet még folytatni Orbán Viktor kedvenc hegedűsével, Mága Zoltánnal, aki szintén a tisztikereszt polgári tagozatát kapta, de a képviselőként a női egyenjogúság eszméjét látványosan megtaposó Varga Zoltán ügyvédnek is jutott Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozatából a mostani nemzeti ünnepen. Ha csak ezeket a figurákat vesszük, akkor azt üzeni a kormány, hogy gazsulálj nekem, hirdesd az illiberalizmus eszméit, segédkezz nekem abban, hogy trükközhessek a választásokon, és akkor magához ölel a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

hirhatar.jpeg

Fotó: hírhatár

Kaptak persze kitüntetéseket olyanok is, akik kevésbé látványosan dörgölőztek Orbán Viktor kormányához, vagy netán sikerült elkerülniük a párthovatartozás szerinti besorolást, így aztán kénytelen kelletlen a fent említettek névsorához csapták őket. Ilyenkor persze felvetődik a kérdés ezekben az emberekben, hogy elfogadok-e egy kitüntetést egy olyan kormánytól, amely közpénzből finanszírozza gyűlöletkeltő, sőt sokszor rasszista kampányait, amely nyíltan szembefordul az európai értékekkel, szemérmetlenül tömi közpénzzel saját klientúráját, ráadásul olyan embereket tüntet ki, mint a szélsőséges nézeteiről ismert Bayer Zsolt, publicista. Épp az az Orbán-rendszer egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy számára nincs középút, úgyhogy, ha valaki húzza a száját, netán visszautasít egy ilyen elismerést, azonnal balosnak, liberálisnak, netán Soros-bérencnek titulálják. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „A csatában mindegy, hogy egyetértesz-e a parancsnokod nézeteivel, vagy sem, téged is lepuffant az ellenség, ha nem vagy elég ügyes.”

 

  

Nézd meg, kit tüntet ki, megmondom, milyen kormány az ilyen! Tovább