Nagy a titkolózás a Magyarországra szállított ukrajnai magyar nemzetiségű hadifoglyok ügyében, amin nem lehet csodálkozni. Valószínűleg most próbálja hatástalanítani azt a politikai pokolgépet a magyar kormány, amit saját széke alá rejtett. Ha igazak a hírek, akkor Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes magánakciójáról van szó, ami meglehetősen balul sült el. Bárhogy is fog végződni az ügy, az eset rávilágít arra, hogyan keveredik egyes kormánytisztviselők személyében a hozzá nem értés és az önzés.

Fotó: ezalenyeg.hu

Egy olyan brutális konfliktus esetében, mint az orosz-ukrán háború üde színfolt lehet az, amikor az egyik fél önzetlenségről tesz tanúbizonyságot. Akár így is értékelhetnénk, amikor állítólag az orosz ortodox egyház közvetítésével magyar nemzetiségű ukrán hadifoglyokat adtak át a magyar államnak az agresszor képviselői. A dolog szépséghibája az, hogy önzetlenségről szó sincs, ugyanis az eddigi ismereteink szerint mind az ortodox egyház, mind az orosz vezetés, mind a magyar kormány tőkét szeretne kovácsolni az ügyletből.

Egyedül a szabadon bocsátott katonák és hazájuk, Ukrajna nem járt jól a Semjén Zsoltnak tulajdonított akcióval. Előbbiekről a mai napig nem tudjuk, hol vannak pontosan, illetve milyen feltételeket szabtak számukra ahhoz, hogy végre valóban szabadok legyenek, utóbbit pedig nemhogy nem értesítették a szabadító akcióról, de a magyar hatóságok az ügylet nyilvánosságra kerülése után sem közöltek semmilyen információt az ukrán féllel.

Egyelőre tehát több a kérdőjel, mint a tény ebben a történetben, ennek ellenére is elég világosan kirajzolódik a magyar fél szándéka. Ha igazak az ukrán hírszerzés információi, miszerint propagandacélokra akarták felhasználni a 11 katonát, akkor sem lepődünk meg, hiszen az Orbán-kormány eddigi kommunikációja ebbe az irányba mutatott eddig is. Célja, hogy Ukrajnát minél rosszabb színben tüntesse fel, javítsa az agresszor Oroszországról kialakult képet, ugyanakkor egy humanitárius akció némileg rehabilitálná a háborús uszítóként ismertté vált ortodox egyházat.

Ha tényleg Semjén Zsolt magánakciója volt a foglyok Magyarországra szállítása, akkor komolyan büntetni kéne őt azért, hogy ilyen balul sült el a dolog.

Volna a hazai közönség számára is pozitív üzenete annak, ha Magyarország sajátos orosz kapcsolatainak köszönhetően meg tudna menteni 11 katonát a fogságtól. Az Orbán-kormány ugyanis ezzel azt demonstrálhatná, hogy nem csak papol a magyar kisebbség védelméről, de tesz is érte. Ha pusztán erről lenne szó, nagy kalapemelést érdemelne a magyar kormány, ám ez az akció egyelőre messze van az önzetlen segítségnyújtásnak még a látszatától is.

Egyelőre azonban úgy rejtegetik a 11 katonát, mintha attól kéne tartani, hogy kellemetlen dolgokat árulnának el az akció körülményeiről. Nem engedik az ukrán félnek, hogy kapcsolatba lépjen velük, sőt Dmitro Lubinec, az ukrán parlament emberi jogi biztosa szerint minden megkeresési kísérletüket merev elutasítás követte. Közben az összes hadifoglyot azonosították, és azt is tudják, hol és mikor estek fogságba, és milyen útvonalon szállították őket Magyarországra. A nevüket és rangjukat viszont nem hozhatják nyilvánosságra, pedig a foglyok családtagjai számára nyilván ez fontos lenne.

Ha igaz, hogy a kárpátaljai katonáknak azt a szerepet szánta a magyar kormány, hogy relativizálják Oroszország, illetve az ortodox egyház bűneit, Ukrajnát pedig erőszakosan toborzó, saját kisebbségeit elnyomó államként mutassák be, akkor az olyan érzéketlenségről, sőt rövidlátásról árulkodik, amire az Orbán-kormány 13 éves országlása alatt nem volt példa. Ha ugyanis ezt megteszik a katonák, akkor mind ők, mind az otthon lévő családtagjaik is óriási veszélybe kerülnek. Ez ugyanis nyílt hazaárulás, és gyakorlatilag ellehetetlenítik ezeket az embereket a saját környezetükben.

Bárki is főzte ki ezt a tervet, olyan bűnt követett el, amivel főként azoknak ártott, akiket elvileg meg akart menteni. Mivel azonban az ukrán titkosszolgálat állítólag hozzájutott a magyar fél terveihez, ez a forgatókönyv már biztos, hogy nem valósul meg. A terv kiagyalója és végrehajtója ugyanakkor a saját kormányának is sokat ártott, így nem csoda, hogy forrnak az indulatok a Fidesz felső vezetésében. Ha tényleg Semjén Zsolt magánakciója volt a foglyok Magyarországra szállítása, akkor komolyan büntetni kéne őt azért, hogy ilyen balul sült el a dolog.

Fotó:24.hu

Ne legyenek illúzióink, valószínűleg senkinek sem kötnek útilaput a lábára a blamázs miatt, Semjén Zsoltnak pedig biztosan nem kell nyugtalankodnia, hogy elveszíti miniszterelnök-helyettesi pozícióját. A kormány majd valahogy kimászik ebből a csávából is, és valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mi volt az eredeti tervük a foglyokkal. Most azonban az a legfontosabb, hogy a 11 katona - akikről igazából azt sem tudjuk, hogy túszok vagy szabad emberek – valahogy hazajussanak, és találkozzanak a családtagjaikkal. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „A háború legjobb része az, amikor a harcosok hazatérnek.”

A magyar kormánypárt szavazóbázisát sokszor próbálták már egzakt módon beazonosítani, ám kevesen tapintottak rá arra a kohéziós erőre, aminek a Fidesz az elmúlt évtizedek sikereit köszönhetően. Igen, évtizedek, mert nem csupán a kormányzásban eltöltött időt kell ide számítani, hiszen már ellenzékben is népszerűbb volt a többi parlamenti pártnál. Orbán Viktor számára azóta is létkérdés, hogy ne csak a parlamenti választásokat nyerje meg, hanem a voksolások közti időszakokban is vezesse a Fidesz a népszerűségi listákat. Így tudja demonstrálni, hogy csakis egyetlen politikai erő határozza meg Magyarország sorsát, és az a személye köré épült párt.

Fotó: startlap.hu

A Fidesz nem nevezhető egyértelműen jobboldalinak - bár hivatalosan ide sorolja magát -, mégis sok baloldali jellemzője van a kormánypárt ideológiájának. Nem mondhatjuk teljesen nacionalistának sem, bár a nemzeti érzelmekre operál már a 2000-es évek eleje óta. Ugyan kifejezetten ellenséges a liberális ideológia főbb intézményeivel és képviselőivel szemben, a díszletek szintjén mégis megtartotta a polgári demokráciákra jellemző jogállami struktúrákat. Egyértelműen populista a hangvétele, ugyanakkor nem korlátozza olyan látványosan más vélemények kinyilatkoztatását, mint Putyin Oroszországa vagy Kínában a kommunista párt.

Orbán Viktor olyan elegyet gyúrt össze különböző politikai irányzatokból és ideológiákból, ami rokonítható ugyan a keleti autokráciákkal, ám mégis kötődik az európai demokratikus hagyományokhoz. Igaz, ez utóbbi értékéből sokat levon az a tény, hogy ezt főként az a kényszer szüli, hogy az Európai Unió tagjai vagyunk, és a gazdaságunk is ezer szállal kötődik a vén kontinens meghatározó hatalmaihoz, főként Németországhoz. Orbán tehát jól kitapintható érdekből tart fel szoros kapcsolatot a nyugati hatalmakkal, világfelfogása viszont már saját bevallása szerint is messze eltávolodott ezektől az országoktól.

Ennek a kormánynak ugyanis nincs kiforrott ideológiája, a döntéseit vélt vagy valós érdekei mentén hozza meg.

 

Az oroszok ukrajnai agressziója miatt bekövetkezett hirtelen világpolitikai szakadás viszont nem tett jót ennek a sajátos, vegyes ideológiának. Orbán egyre látványosabban sodródik Putyin és a kínai pártvezetés közvetlen közelébe, ugyanakkor egyre több ellenséget szerez magának a nyugati szövetségi rendszerekben. Ezek a nemzetközi fejlemények azonban mintha meg sem érintették volna a hazai közvéleményt, vagyis, aki eddig utálta a Fideszt, az továbbra is kritizálja a kormányt, aki pedig Orbán Viktor nagy csodálója volt eddig, továbbra is kitart mellette annak ellenére, hogy a politikai elszigeteltség hátrányos gazdasági hatásai már elég jól érezhetők a mindennapokban.

Most látszik csak igazán, milyen keményen beásta magát a hatalomba Orbán Viktor pártja. Lassan középiskolások lesznek azok, akik a 2010-es „fülkeforradalom” idején születtek, vagyis eddigi életük folyamán csak a Fidesz irányította az országot. Ezt a helyzetet csak súlyosbítja az a tény, hogy Orbán Viktornak soha nem kellett egyetlen koalíciós partnerrel sem bíbelődnie, sőt minden ciklusban kétharmados többséggel rendelkezett a kormánya. Olyan hihetetlen dominancia jellemezte az utóbbi 13 évet, amire az Európai Unió tagországaiban soha sem volt példa.

Valószínűleg ezért sem értették meg sokáig az EU politikusai, miért nem lehet demokratikus választások útján leváltani Orbán Viktort. A kormány olyan szinten uralja a közéletet, a sajtót és a gazdaságot, hogy a magyarok jelentős része már el sem tudja képzelni az életét más struktúrában. A Fidesz meghatározó politikusai úgy beleégtek az emberek elméjébe, hogy szinte el sem tudják képzelni, milyen lenne az élet Semjén Zsolt, Rogán Antal, Lázár János vagy netán Orbán Viktor nélkül. És ez alatt nem csak a kormánypárti szavazókat kell értenünk, de a szkeptikusokat és részben az ellenzékieket is.

Ez az az állapot, amikor már az sem számít igazán, hogy a kormány erőszakos, hogy szánt szándékkal veri szét az egészségügyet, az oktatást, hogy recesszióba taszította a gazdaságot, vagy elidegenítette az országot egykori szövetségeseitől. Nincs jelentősége annak sem, hogy a kínai kommunisták és az orosz nacionalisták szövetségében szemet hunyunk az emberi jogok megsértése és háborús bűnök fölött. Ennek a kormánynak ugyanis nincs kiforrott ideológiája, a döntéseit vélt vagy valós érdekei mentén hozza meg.

Fotó: hvg.hu

A Fideszt tehát nem a valós politikai teljesítménye tartja hatalmon, hanem az a tény, hogy a kormányhoz érdekből kötő apparatcsikok sokasága elhiteti velünk: nincs már alternatíva, az életünket a legalsó szinttől kezdve a legfelsőbb vezetőkig csakis egyetlen párt határozza meg. Olyan apátia telepedett a magyar társadalomra, mint amilyen a szocializmus éveiben jellemezte az országot. Oda jutottunk, ahonnan elindultunk 1989-ben. Akkor a szovjet blokk szétesése hozta el a változást, most az EU egysége nyújthat reményt arra, hogy a 2010-ben születetteknek nem kell úgy leérettségizniük, hogy csak Orbán Viktor valóságát ismerték. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Az élet túl rövid ahhoz, hogy csak a szomszéd faluig lovagoljunk.”

Bár Magyarország továbbra is tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak, a szövetségesei már nem bíznak benne, és komoly következményekkel is számolnia kell az Orbán-kormánynak amiatt, hogy teljesen külön úton jár. Közben technikai recesszióba fordult a gazdaság, az infláció az egekben, a költségvetés pedig egyre nehezebben tud úrrá lenni a helyzeten. Orbán Viktor lehetséges új szövetségeseknél kilincsel, de az uniós támogatásokat nem lehet katari vagy kínai hitelekkel kiváltani. Úgy tűnik, a 13 év alatt felépített illiberális rendszer fenntartása mindennél fontosabb a miniszterelnök számára, így esély sincs arra, hogy 2024 előtt komolyabb uniós források érkezzenek az országba. Ráadásul már az a lehetőség is felmerült, hogy a jövő évben esedékes uniós elnökségünktől is megfosztanak bennünket a kormány renitens magatartása miatt.

Fotó:24.hu

Szépen lassan kikopott a közbeszédből a pávatánc kifejezés, hiszen ma már senkivel sem tudja elhitetni Orbán Viktor, hogy sikeresen lavíroz a nyugati szövetségesek és a keleti autokraták között. Az oroszok ukrajnai agressziója ugyanis tiszta viszonyokat teremtett, így nincs már lehetőség a kettős beszédre, egyértelműen le kell tennie minden országnak a voksát valamelyik hadban álló fél mellett. A magyar kormány egyedüliként a 27 tagország közül Oroszországot választotta, és legfőbb feladatának azt tartja, hogy az EU viszonylagos egységét a kérdésben megbontsa.

A pragmatikus politikus hírében álló Orbán azonban most mintha saját rögeszméi rabjává vált volna, hiszen a hadi fejleményektől függetlenül azt szajkózza, hogy ezt a háborút mindenképpen Oroszország nyeri, ezért Ukrajnának a béke érdekében területeket kell átadnia az agresszornak. Ezt a felfogást tükrözi a magyar kormány legújabb videója, melyen a szomszédos ország térképén a Krím-félsziget már Oroszországhoz tartozik. Később a „hibát” javították, de ettől még a magyar irány egyértelmű: Oroszország területszerzésének legitimálása.

Nem hinnénk, hogy tévedésről lenne szó, vagy a kormány propagandistáinak hiányosak lennének a topográfiai ismeretei, egyszerűen már annyira áthatotta Orbán „területet békéért” szemlélete a fideszes tábor gondolkodását, hogy ez a térkép már realitásként jelenik meg az ő tudatukban. Nem igazán gondolnak bele, hogy mit szólnának ahhoz, ha egy hivatalos ukrán kormányzati videóban mondjuk Nógrád megyét Szlovákia részeként tüntetnék fel. Nem valószínű, hogy elfogadnánk azt az érvelést Ukrajnától, amivel a magyar diplomácia az orosz külügy retorikáját átvéve azt hangsúlyozza, miszerint ez a realitás.

Ez viszont diplomáciai konfliktusokhoz vezet általában, hiszen a legtöbb esetben külföldi tulajdonosok szenvedik el a vegzálást.

Eddig Brüsszelben azt gondolták, hogy Orbán egy öntörvényű politikus, aki szereti feszegetni a határokat, ám most már teljesen világos minden uniós tisztségviselő számára, hogy a magyar kormányfő egyértelműen Moszkva érdekeit szolgálja. Az okokat kár is keresni, hiszen egyelőre nehéz Orbán valódi motivációját felfedezni a sok ellentmondás között, ami legutóbbi megnyilatkozásait jellemzi. Sokkal fontosabb ennél, hogy a politikai elszigetelődésnek komoly gazdasági hatásai vannak, így pártállástól függetlenül minden magyar polgárt hátrányosan érint a kormány irányvonala.

A magyar gazdaság egyelőre még nem állt a földbe, de a tendenciák elég csúnya jövőt vetítenek előre. Az egyre rosszabb mutatókat látva nem csoda, hogy az állami feladatok finanszírozása is egyre nehezebb feladat a kormány számára. Ennek egyik egyértelmű jele a lakossági betétek megadóztatása, amivel az állampapírpiac felé terelik a megtakarításokat. Ez hétköznapi nyelven azt jelenti, hogy a kormány a magyar polgárok pénzét szeretné kölcsön venni ahhoz, hogy továbbra is működhessen az állam. Mivel elég magas hozamokat kínálnak ezek a papírok, ez a tendencia az államadósság megugrását eredményezheti hosszú távon, amit szintén kezelni kell majd.

Ami talán még ennél is aggasztóbb jelenség, hogy a Magyar Nemzeti Bank továbbra is ragaszkodik a kiugróan magas alapkamathoz, amivel egyrészt védi a labilis forintárfolyamot, másrészt viszont teljesen megfolytja a hitelezést. A vállalkozásoknak viszont égető szükségük lenne olcsó hitelekre, hiszen még a koronavírus-járvány miatti sokkból sem tértek magukhoz a kis- és középvállalkozások. Jól látszik, hogy igen szűk a mozgástere a jegybanknak és a gazdasági tárcának, ezért a pénzügyminisztérium az eddig jól bevált sarcolást választja azokkal a szektorokkal szemben, melyeket a válság nem érintett olyan mélyen.

Ugyanakkor Orbán számára az is fontos, hogy a kormányközeli oligarchák továbbra is elégedettek legyenek, amikor rápillantanak a bankszámláikra. Mivel uniós források nem jönnek, a költségvetés kiadásait pedig erősen vissza kell fogni, olyan területeket keresnek, ahol vannak még tartalékok a rendszerben. Az egyik legkézenfekvőbb megoldás erre olyan cégek megszerzése, melyek nyereségesek, és fenyegetésekkel, zsarolásokkal rá lehet venni a tulajdonosaikat arra, hogy megváljanak a többségi tulajdonuktól. Ez viszont diplomáciai konfliktusokhoz vezet általában, hiszen a legtöbb esetben külföldi tulajdonosok szenvedik el a vegzálást.

Fotó:index.hu

Úgy tűnik azonban, hogy Orbánnak ez is belefér, hiszen már rég bedobta a gyeplőt a lovak közé. Úgy tesz, mintha nem lenne holnap, és a tetteinek, kijelentéseinek semmiféle következménye nem lesz. Bízik egy nagy világpolitikai fordulatban, amely elhozná az újabb elnökséget Trump számára, Putyin pedig legyőzné végre az ukránokat, az EU-ban pedig az egy év múlva rendezendő választások után egy olyan vezetés állna fel, amely elnézné neki a korrupciót és a jogállam totális leépítést, így újra hozzáférhetővé válnának számára az uniós források. Kétségtelen, hogy mindezekre van egy halvány esély, de ne akarjuk megtudni, hogy milyen világ köszönt akkor ránk! Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Képzeld el, hogy mi az, amit nem szeretnél semmiképpen, és örülj, ha az nem valósul meg teljesen.”

Az ukrajnai háború az utóbbi hetekben inkább szólt a diplomáciai erőfeszítésekről, mint a fronton dúló csatákról. Ez sajnos nem azt jelenti, hogy rövid távon bízhatunk a béke megteremtésében, sokkal inkább azt vetíti előre, hogy a háború lezárása után milyen szövetségi rendszerek alakítják majd a nemzetközi politikát. Orbán Viktor egyetlen lényegesebb utazást tett az utóbbi napokban, és ez a szereplése elég határozott kontúrokkal rajzolta ki Magyarország helyét az orosz-ukrán konfliktus utáni időkre. Lényegében egyetlen fontos szövetségesünk sem maradt ugyanis, hacsak nem számítjuk ide Oroszországot.

Fotó: nepszava.hu

Mondhatnánk, hogy a néhány napja megrendezett Qatar Economic Forum sztárja volt Orbán Viktor, de mivel a mezőny nem volt túl erős, ezért ez a minősítés nem lenne túl hízelgő a magyar miniszterelnökre nézve. Vegyük sorra, kikkel is került egy társaságba a kormányfő: Ott volt a konferencián a ghánai elnök, Nana Akufo-Addo, az eddigi paraguayi elnök, Mario Abdo Benítez, Garibashvili grúz miniszterelnök, Hasina bangladesi miniszterelnök, a ruandai elnök, Paul Kagame és Mohammed bin Abdulrahman Al-Thani katari kormányfő.

Orbán régóta próbál betörni a nemzetközi diplomácia élvonalába, ám bonyolult és sokszor követhetetlen világpolitikai fejtegetései már rég elijesztették azokat az államokat tőle, melyeknek jelentős befolyásuk van a globális folyamatokra, így jobbára a trampista mainstream környezetéből talál magának játszópajtásokat. Katarról is tudjuk, hogy nem az emberi jogok élharcosa, és a meghívott országok vezetői sem számítanak a liberális demokrácia elszánt híveinek. Ha belegondolunk, hogy uniós tagország miniszterelnökeként szinte hetente találkozhatna Orbán meghatározó európai, észak-amerikai és ázsiai országok vezetőivel, ez a felhozatal számára körülbelül a "megye kettőnek" minősül számára.

Erről kizárólag ő tehet, hiszen addig vívta szabadságharcát az Európai Unió és általában a nyugati identitás ellen, hogy végül már a visegrádi országok sem állnak szóba vele, nem beszélve arról, hogy már a populista, szélsőjobboldali olasz kormány sem kér belőle, mert nyíltan támogatja az oroszok ukrajnai agresszióját. Korábban írtunk arról, hogy Orbán végszükség esetére előkészített egy kijevi látogatást, de az ukrajnai vizit azóta sem jött össze. Úgy tűnik, hogy Katar most fontosabb úti cél volt, ahol jól beolvashatott a svédeknek, udvarolhatott Donald Trumnak, és kifejthette, hogy szerinte Ukrajna miért nem nyerheti meg a háborút.

Ez a példa is jól mutatja, hogy a magyarázatok és a tettek összefésülése csak olyan autokrata rezsimekben működik hatékonyan, melyekben a sajtó döntő hányadát a kormány irányítja.

Ha Orbán nem cipelné magával ebbe a kusza, minden józan logikát nélkülöző gondolatvilágba a saját pártelitjét, és nem mosná át saját kommunikációs gépezete segítségével a Fidesz szavazóinak agyát, azt mondhatnánk, hogy az idő majd eldönti, mennyi kárt okozott az ország nemzetközi elszigetelődése, de sajnos Orbán tetteit elsősorban a belpolitikai célok mozgatják, így ennek a felfogásnak a szörnyű hatásait a mindennapjainkban is tapasztaljuk. Orbán ugyanis még Katarból is haza beszélt, és mondott olyan morálisan szinte felfoghatatlan dolgot, hogy nem az a fontos, hogy ki kezdte a háborút, hanem, hogy minél előbb béke legyen.

Ha egy magyar választópolgár az Orbán iránti csodálatából táplálkozva elfogadja ezt az állítást, akkor lényegében minden háborús agresszort felment akár utólag is a háborús felelősség alól. Ha ezt tovább gondoljuk, akkor szerinte Hitler náci rezsimje esetében sem volt jelentősége, hogy ki kezdte a háborút. Ezt az állítást bizonyára nehéz lenne megmagyarázni a második világháborúban mintegy 20 millió embert vesztő oroszoknak, akik most lázasan próbálják megmagyarázni a tettüket, és úgy viselkednek, mintha őket érte volna támadás. Ez a példa is jól mutatja, hogy a magyarázatok és a tettek összefésülése csak olyan autokrata rezsimekben működik hatékonyan, melyekben a sajtó döntő hányadát a kormány irányítja.

Fotó: index.hu

Orbán tetteit már régóta nem értik az EU-ban, de a NATO tagországok is rácsodálkoznak olykor arra, amit a magyar kormány tesz. A magyar miniszterelnök egyéni ambícióinak megvalósításához szüksége volna erős szövetségesekre, ám a háborúval kapcsolatos nézetei miatt gyakorlatilag csak Oroszország és annak néhány szövetségese (Észak-Korea, Irán, Belarusz, esetleg Szerbia) támogatására számíthat. Ha azonban Oroszország veszít a háborúban, akkor lényegében teljesen magára marad a nemzetközi színtéren, így az általa irányított ország is diplomáciai és gazdasági mélypontra süllyed. És ez már a bőrünkre megy. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ne akkor zárd be a karám ajtaját, amikor már az összes ló elcsatangolt!”

Valószínűleg már sok fideszes szavazó sem érti, miért tart ki továbbra is olyan eltökélten Vlagyimir Putyin rezsimjének támogatása mellett Orbán Viktor, amikor már sem politikai, sem gazdasági haszna nem származik az országnak belőle. Ráadásul nem állnak túl jól az oroszok a háborúban sem, így még azzal sem indokolhatja kitartását a magyar kormányfő, hogy a győztessel való szövetség idővel meghozza a gyümölcsét. Ráadásul közvetlenül a honvédők ellentámadásának megindulása előtt az ukrán elnök sorra járja az európai fővárosokat, így akár Budapestre is beugorhatna, ha Volodomir Zelenszkij kapna meghívót Orbán Viktortól.

Fotó: portfolio.hu

Már lassan másfél éve próbálja megfejteni a nemzetközi diplomácia annak okát, hogy Orbán Viktor miért képvisel meglehetősen logikátlan és az Európai Unió számára rendkívül káros álláspontot Orbán Viktor a háborút illetően. Amikor tavaly februárban kitört az orosz-ukrán háború, még érthető volt, hogy a magyar kormányfő a béke apostolaként igyekezett mutatkozni, hiszen az áprilisi országgyűlési választások előtt jól jött számára az az imázs, mely szerint egy bizonytalan nemzetközi helyzetben ő képviseli a biztonságot Magyarországon.

Mostanra azonban teljesen elfogytak az ésszerű magyarázatok arra, miért akadályozza folyamatosan az Oroszország ellen hozott szankciók elfogadását, miért kezeli Ukrajnát ellenségként, amikor a saját szuverenitásáért olyan áldozatokat hoz meg, amilyeneket elképzelni is alig tudunk itt, a szomszédban. Ráadásul a kárpátaljai magyar kisebbség érdekeit leginkább az szolgálná, ha a két ország szoros szövetségben küzdene az agresszor ellen, ahogy ezt jól példázza Ukrajna és Lengyelország együttműködése is.

Másrészt jó gazdasági lehetőség rejlik Ukrajna újjáépítésében, ám a mostani szembenállásunk miatt aligha osztanak majd lapot a magyar vállalkozásoknak ezekben a játszmában.

Oroszország ugyanakkor gazdasági értelemben megrogyott, ha nem is olyan mértékben, ahogy azt a szankciók meghozatalától remélte az EU. Szijjártó Péternek már egyre nehezebb elmagyarázni azt a magyar választók felé, miért kell folyamatosan demonstrálnunk, hogy úgy üzletelünk az oroszokkal, mintha nem is egy olyan országról volna szó, amelynek hadserege háborús bűnöket követett el, katonai beavatkozása pedig számos nemzetközi egyezményt sért. Mintha a magyar diplomácia feltett szándéka lenne, hogy folyamatosan provokálja az EU-t és a NATO-ot sajátos szövetségi politikájával. Ez azonban önmagában semmiféle célt nem szolgál, ráadásul elszigeteli az országot korábbi szövetségeseitől is.

Ennek viszont aligha van olyan hozadéka, ami jobbá tenné a magyar emberek életét, ráadásul a gépiesen ismételgetett békevágy is gellert kap, ha azt látjuk, hogy olyan agresszor érdekében tesz lépéseket a magyar kormány, amely nem kíméli sem a sajátjai, sem az ellenség katonáinak és civiljeinek életét. Úgy ugyanis biztosan nem lesz béke, ha relativizálják az oroszok felelősségét a konfliktusban, hiszen azt a látszatot kelti a magyar kormány, hogy az ukránoknak saját hibájuk miatt kell területeket átengedniük az oroszoknak a fegyvernyugvás érdekében.

Van azonban egy mindezeknél is nagyobb hibája a magyar kormányzatnak. A háborúnak ugyanis egyszer vége lesz, és gondolni kéne erre az időszakra is. Egyrészt továbbra is a szomszédunk marad Ukrajna, amelynek területén több mint 100 ezer magyar nemzetiségű polgár él. Fontos, hogy a jogaik ne sérüljenek, ugyanakkor a nyelvtörvény módosítását egy baráti országgal folytatott diskurzus során sokkal könnyebb lenne elérni, mint zsarolással, sőt az ellenség nyílt vagy burkolt támogatásával. Másrészt jó gazdasági lehetőség rejlik Ukrajna újjáépítésében, ám a mostani szembenállásunk miatt aligha osztanak majd lapot a magyar vállalkozásoknak ezekben a játszmában.

Fotó:hvg.hu 

Orbán nyakassága tehát szinte felfoghatatlan azok számára, akik rendkívül pragmatikus, előrelátó politikusként ismerték meg. Saját táborában is látják, hogy az oroszok mind gazdasági, mind diplomáciai, mind katonai értelemben lejtmenetben vannak, így Orbán Viktornak irányt kéne váltania, ha nem akarja Putyin utolsó szövetségeseként elszenvedni ennek a káros hatásait. Az óra ketyeg, az ukrán ellentámadás rövidesen elindul, így már nem maradt túl sok idő azon gondolkodni, hogy érdemes-e stratégiát váltani. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Hiába gyorsabb a lovad a bölénynél, ha túl későn eredsz utána, nem fogod utolérni.”

Sok politikus szerint a morális kérdéseknek nincs helyük az államot irányító emberek gondolkodásában. Nyíltan persze nem hangoztatják ezt, hiszen, azok, akik folyamatosan erkölcsi intelmekkel próbálják saját népszerűségüket növelni, egyben népüket nevelni, nem üzenhetik azt, hogy a morális kapaszkodók nélkül is lehet egy államot vezetni. Orbán Viktor utóbbi 30 éves pályafutása kiváló példa arra, hogy a morális felvetéseket egy vezető általában valamilyen politikai cél elérésére használt fel. Különösen szembetűnő ez most, amikor Ferenc pápa mellett parádézott, noha a katolikus egyház vezetőjével szinte semmilyen lényegi erkölcsi kérdésben nem ért egyet.

Fotó: 24.hu

Hogyan viszonyuljunk a menekültekhez, a kisebbségekhez, az elesettekhez? Ferenc pápa sokszor foglalt állást ezekben a fontos kérdésekben, és a legritkább esetben egyezett a véleménye a magyar kormányéval. Mégis újra ellátogatott Magyarországra, tárgyalt a kormány legmagasabb rangú tisztségviselőivel, és noha a kormányfő egy közösségi felületen tett megjegyzése kifejezetten otromba viccet csinált egy, a pápa által képviselt álláspontból, a szerepéből nem esett ki, és az előzetes menetrendjének megfelelően bonyolította le magyarországi programjait.

Sokan teszik fel a kérdést, hogy egy kifejezetten liberális nézeteket valló pápa miért tesz gesztusokat egy olyan autokrata, sőt kifejezetten homofób ideológiát valló politikai vezető felé, mint Orbán Viktor? A helyes választ valószínűleg csak magától Ferenc pápától kaphatnánk meg, de azért van néhány opció, melyek közül bármelyik elfogadható, sőt logikus a mostani világpolitikai helyzetben. Ezek közül talán az a legvalószínűbb, hogy a katolikus egyház vezetője magyarok milliói előtt személyesen akarta elmondani, mennyire fontos most olyan emberek támogatása, akiket elűztek az otthonaikból, városaikat lerombolták, gyerekeiket deportálták, és katonáik a szabadságért halnak meg.

Ugyanakkor magas rangú magyar kormánytagok parádéznak Moszkvában, és jelentenek be újabb és újabb stratégiai megállapodásokat Oroszország és Magyarország között.

Igen, a legvalószínűbb az a magyarázat, hogy az oroszok ukrajnai agressziója, és a magyar kormány a konfliktushoz való meglehetősen érzéketlen hozzáállása motiválta Ferencet a döntésében. Pontosan tudja, hogy Orbán Viktor régóta minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik kiölni a szolidaritás érzését a magyar polgárokból, és most, hogy egy ilyen éles helyzetben kell érzéketlennek mutatnia az országot, pénzt és energiát nem sajnálva próbálja elhitetni az emberekkel, hogy az agresszor nyílt vagy burkolt segítése az ő érdekük is.

Kétségtelen, hogy Ferenc pápa látogatásával némileg legitimálta azt a politikai elitet, amely korábban személyében is támadta őt szociális érzékenysége és liberális nézetei miatt, ám azzal, hogy most három napig sokkal nagyobb teret kap az az üzenet Magyarországon, amit ő képvisel, mint amit a kormány, némileg változtathat a választópolgárok szemléletén. Ferenc például a békéről nem elvont fogalomként beszélt, hanem olyan célként, amit csak az agresszorok visszaszorításával lehet elérni. A magyar politika nem ezt vallja, hanem épp az ellenkezőjét, vagyis, hogy a béke érdekében egy nép adjon engedményeket az agresszornak.

Orbánék kifordítják az örök igazságot, mely szerint egy háborút annak kell befejeznie, aki elkezdte azt. A magyar kormány kommunikációjából az a gondolat kúszik elő a legtöbbször, hogy a béke korszaka leginkább az ukránok konoksága miatt nem köszönt ránk újra. Egy olyan ország vezetésétől ez meglehetősen cinikus felfogás ez, amely deklaráltan nem támogatja a védekező felet sem diplomáciailag, sem katonailag, de még azt is elvileg tiltja, hogy a területén keresztül jussanak el a fegyverek vagy egyéb, a védekezést segítő szállítmányok Ukrajnába. Ugyanakkor magas rangú magyar kormánytagok parádéznak Moszkvában, és jelentenek be újabb és újabb stratégiai megállapodásokat Oroszország és Magyarország között.

Fotó: startlap.hu

Ezt a cinikus magatartást oldhatja most Ferenc pápa azzal, hogy a szenvedők, kiszolgáltatottak, elnyomottak segítéséről beszélt az ország szívében. Talán felnyitja sok hívő és nem hívő szemét, milyen kegyetlen játékot űz velük a saját kormányuk. Azzal, hogy a katolikus egyházfő visszanyúlt a kereszténység fundamentumaihoz, hogy az empátia, a szolidaritás igéjét hirdette egy olyan országban, ahol a hatalmat gyakorlók az önzésre, a kicsinyességre építik a politikájukat, talán sokkal többet tett három nap alatt a fegyvernyugvásért, mint az Orbán Viktor, aki az utóbbi egy évben szinte minden nap azt harsogta, hogy egyedül ő áll a béke pártján. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Elég néhány szívhez szóló üzenet, és máris tiéd lehet a győzelem.”

Az Orbán-kormány egy éve hajtogatja, hogy a béke pártján áll, és mielőbbi tűzszünetre van szükség Oroszország és Ukrajna között. Arra azonban mindig kínosan ügyelt a hivatalos kommunikáció, hogy a békét elvont értelemben emlegessék, vagyis véletlenül se konkretizálják, milyen feltételek teljesülése esetén jöhetne végre fegyvernyugvás, illetve az azt követő megegyezés a felek között. Ugyanakkor elnagyolt kijelentéseinek ellentmondásait azzal igyekszik elhomályosítani a kormány, hogy önmagán kívül mindenkit háborúpártinak állít be. Orbánt az sem zavarja, hogy Oroszországban sorra ítélik el azokat a polgárokat, akik békepártiak. Az igazság pillanata azonban közeleg.

Fotó: hvg.hu

Kína a háború kirobbanásának első évfordulóján 12 pontos béketervvel állt elő, ami ugyan csak általános kinyilatkoztatásokat tartalmazott arról, milyen nagy szükség lenne a szemben álló felek közti feszültségek csökkentésére, de legalább jó kiindulópontként szolgált ahhoz, hogy végre konkrét ügyekről egyeztessenek az oroszok és ukránok. Bár mindenki tudja, hogy az ázsiai nagyhatalom inkább az oroszokhoz húz, és ezért nem is lehet igazán komolyan venni azt a pontot, mely szerint minden ország szuverenitását tiszteletben kell tartani, de ezzel legalább kissé sarokba tudták szorítani Putyint a kínaiak, akik Orbán Viktorhoz hasonlóan politikai és gazdasági hasznot akar húzni a konfliktusból.

Akinek van némi fogalma a nemzetközi diplomáciáról, az tudja, hogy az üres szólamok pufogtatásától még sehol sem hallgattak el a fegyverek, így sem Kína, sem Magyarország nem fog békét teremteni Ukrajnában. Ám, aki tanulmányozott már háborús konfliktusokat, tudja, hogy csak olyan esetben lehet fegyvernyugvást, majd békét elérni, ha a felek konkrét ügyekben jutnak egyezségre. Legfontosabb ezek közül az elfoglalt területek státuszáról szóló megállapodás, vagyis, hogy az agresszor megszállva tarthatja-e azokat a régiókat, melyeket korábban elcsatolt. Ha erről nem születik megállapodás, akkor nincs értelme egyezkedni fogolycserékről, fegyverek leszereléséről vagy kártérítésről.

A háború most olyan szakaszába ért, amikor eldőlhet, megvalósulhat-e az oroszok minimális célkitűzése, vagyis, hogy háborús erőfeszítéseik eredményeként úgy annektálhatnak régiókat, hogy azokat Ukrajna és a nemzetközi közösség is elfogadja. Ha ugyanis az ukrán ellentámadás sikeres lesz, erre igen kevés esélye marad Putyinnak, ugyanis nem lesz abban a pozícióban, hogy feltételeket szabjon ellenfelének. Az oroszok katonailag is sokkal inkább arra készülnek, hogy megtartsák az elfoglalt keleti és déli területeket, mintsem tovább növeljék a megszállt régiók számát. Ez is arról árulkodik, hogy Putyin menteni szeretné a menthetőt, vagyis, amennyiben nemzetközileg legalizálja hódítást, akkor az oroszok többsége nem kérdőjelezi meg a háború szükségességét.

Ez olyan szintű árulás lenne az EU és a NATO felé, amit egyetlen szövetség sem tudna tolerálni.

A magyar álláspont közben továbbra is csak az általánosságok szintjén mozog, hiszen a helyzet igen képlékeny. Amellett, hogy a béke szükségességét szajkózza minden fideszes politikus, konkrét béketervet nem fogalmazott meg a kormány. Ebben ugyanis állást kéne foglalni a legfontosabb kérdésben, vagyis, hogy elképzelhető-e egy tartós béke abban az esetben, ha Oroszország területeket csatol el Ukrajnától? Ez egy önmagán jóval túlmutató kérdés, hiszen egy olyan precedenst teremtene, mely szerint civilek ellen elkövetett háborús bűnök, gyermekdeportálások, hadifoglyok kínzása és kivégzése után is meg lehet tartani megszállt területeket a nemzetközi közösség hozzájárulásával.

Talán még ennél is fontosabb szempont, hogy egy ilyen béke nemhogy elvenné Putyin kedvét az újabb hódításoktól, hanem inkább meghozná az étvágyát újabb zsíros falatok megszerzéséhez. Mindenki tudja, hogy Ukrajna teljes lerohanásáról, államiságának felszámolásáról ekkor sem tenne le az orosz elnök, ugyanakkor megnyílna az út Moldova felé, és valószínűleg Kazahsztán és Grúzia sem érezhetné biztonságban magát, ha Putyin azt látná, hogy erővel és kitartással a nehézségek ellenére is eléri a céljait.

Bár a magyar kormány előszeretettel nevez mindenkit háborúpártinak, aki nem mondja el naponta háromszor, hogy a béke pártján áll, az igazság mégis az, hogy egy kompromisszumos megállapodás épp úgy nem hozná el a tartós békét, ahogy a müncheni egyezmény is csak olaj volt a tűzre1938-ban, és végül Hitler bekebelezte Csehszlovákiát, melyet a britek szerettek volna megmenteni. Orbán értetlenkedik azon, hogy a NATO esélyt ad Ukrajnának nem csak a háború megnyerésére, de a katonai szövetségbe való belépésre is. Ha a magyar miniszterelnök nem Putyin szemellenzőjén keresztül szemlélné a világot, belátná, hogy keleti szomszédunknak ez az egyetlen esélye arra, hogy tartósan távol tartsa magától az oroszokat.

Ennek ellenére Orbán bizonyára kacérkodott már azzal a gondolattal, hogy saját béketervvel áll elő, hiszen a tavaly megnyert országgyűlési választások mámorában azt is felajánlotta, hogy közvetít a háborús felek között. Ám valószínűleg már az első pontnál elakadt. Ebben ugyanis rögzíteni kéne, hogy milyen területi engedményeket kéne adnia Ukrajnának a békéért cserébe. Bár Orbán és Putyin célja is az, hogy keleti szomszédunk meggyengülve, kvázi vesztesként kerüljön ki a háborúból, mégsem teheti meg, hogy nyíltan kezdeményezze az orosz hódítás legalizálását. Ez olyan szintű árulás lenne az EU és a NATO felé, amit egyetlen szövetség sem tudna tolerálni.

Fotó: mandiner.hu

Nem marad más Orbán számára, mint az a tojástánc, amely úgy szorgalmazza a békét, hogy közben megágyaz az orosz hódításnak. Nem tudni, miért választotta ezt az utat a magyar miniszterelnök, de az biztos, hogy egy nagy léptékű ukrán katonai siker esetén már biztos, hogy járhatatlanná válik számára. Az agresszort támogatni ugyanis egy dolog, ha abból anyagi vagy politikai hasznot remél, ám a vesztes fél oldalán ragadni egy békeszerződés aláírása előtt, olyan hiba, amit a magyar politika az első és második világégés idején is elkövetett. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Amikor elkezded a háborút, nem tudhatod, hogy a végén ugyanazok lesznek-e a barátaid, mint amikor elindultál az első csatába.”

Nehéz lesz kommunikációs trükkökkel elfedni a tényeket, mert a magyarok immár a saját bőrükön érzik az Orbán-kormány elhibázott gazdaságpolitikájának következményeit. A brutálisan felpörgő infláció és a látványosan hanyatló kiskereskedelmi forgalom csak a felszín, a problémák ugyanis mélyebben rejlenek, ráadásul néhány évvel korábbi kormányzati döntések levét isszuk. Az állam finanszírozása egyre nehezebb lesz, hiszen a magas hitelkamatokat ki kell gazdálkodni, ráadásul az EU-s források is elapadtak.

Fotó: vg.hu

Ha már Matolcsy György is úgy gondolja, hogy a magyar gazdaságpolitika rossz irányt vett néhány évvel ezelőtt, akkor olyan kormánykritikus közgazdász, mint a volt jegybankelnök Surányi György sem gondolhatja másként. Nem mintha a Magyar Nemzeti Bank jelenlegi és korábbi vezetője olyan sok mindenben egyetértett volna az utóbbi évtizedekben, de most mindketten vadul kongatják a vészharangot. Ami közös az érvelésükben, hogy a legutóbbi választások előtti önfeledt kormányzati pénzszórás olyan lökést adott az inflációnak, hogy meg sem állt 25 százalékig, sőt még most is kicsit e felett van a pénz romlása.

Surányi egy minapi konferencián felvázolta, mi vezetett odáig, hogy a magyar reálkeresetek jelentős hányada elinflálódott az utóbbi egy év alatt. Szerinte a magyar gazdaság 2016-2017-ben lépett egyensúlyromboló pályára, hogy a kormány fel tudja pörgetni a gazdasági növekedést. 2017 elején még 0 százalék körül volt az infláció, innen gyorsult évente 1-1,5 százalékkal. 2020 elejére, tehát közvetlenül a COVID-válság előtt már 5 százalék közelében volt. Majd 2022 februárjában, tehát a háború kitörése és a szankciók bevezetése előtt már 8,5 százaléknál járt.

Az oroszok ukrajnai inváziója persze rásegített a pénzromlásra, ám a kormánynak az a kommunikációja, hogy minden bajért a háború és a szankciós politika tehetős felelőssé, erősen félrevezető. A magyar gazdaságpolitika ugyanis két fő elemet tartott szem előtt, amikor kialakította vízióját az ország jövőjéről. Egyrészt ragaszkodott az olyan posztszocialista, paternalista intézkedésekhez, mint a rezsicsökkentés és az árstopok, másrészt rengeteg pénzt öntött a gazdaságba, és különböző csatornákon keresztül ösztönözte a lakossági fogyasztást. Előbbi az infláció mesterséges letörését szolgálta, második viszont felpörgette azt.

Közben persze költeni kéne az egészségügyre, az oktatásra, szociálpolitikára is.

Nem csoda hát, ha a szorult helyzet ellenére sem hajlandó a kormány lemondani a rezsicsökkentés politikai hasznáról, ugyanakkor úgy elszabadultak az üzemanyag- és élelmiszerárak, hogy a drágulással képtelenek lépést tartani az átlagkeresetek. A forint további gyengülésének megakadályozása érdekében az MNB magasan tartja a jegybanki alapkamatot, a bankközi hitelezés haszna pedig annyira nagy, hogy hirtelen rendkívül keresett lett a forint a nemzetközi piacokon is. Surányi azonban arra figyelmeztet, hogy a kamatterhek egy év alatt megduplázódtak, így jelentős terhet jelentenek ezek kigazdálkodása az államháztartásnak.

Az Orbán-kormány amellett, hogy a problémákat folyamatosan a háború nyakába varja, a visszatartott uniós forrásokért is az ellenzéket és az EU-t hibáztatja. Pedig csak a magyar kormányon múlik, hajlandó visszaépíteni legalább valamennyire azt a liberális demokráciát, amely egyébként garancia lenne egy megfontolt és kiegyensúlyozott gazdaságpolitikára is. A magyar modell ugyanis egyre jobban hasonlít a törökre, ahol az állam legfelsőbb vezetői a szakmai megfontolásokat háttérbe szorítva rövid távú politikai érdekeik szerint alakították a gazdasági folyamatokat. Meg is lett az eredménye, hiszen Törökországban 70 százalék közelébe kúszott tavaly év végén.

Talán ilyen szintű pénzromlással nem kell számolnunk Magyarországon, ám az biztos, hogy megszorítások nélkül nem lehet egyszerre visszaszorítani az inflációt, javítani a termelés hatékonyságát, növelni a kiskereskedelmi forgalmat, és egyben tűrhető szinten tartani a forint árfolyamát. Valahol mindenképpen bele kell nyúlni a rendszerbe, hiszen hosszú távon fenntarthatatlan állapot, hogy a drágulás tempójától egyre inkább leszakadnak a fizetések. Közben persze költeni kéne az egészségügyre, az oktatásra, szociálpolitikára is.

Fotó: mfor.hu

Jól látszik az is, hogy a kormány a valódi megoldások kidolgozása helyett inkább kommunikációs stratégiákban látja saját maga számára a megoldást. Lényegében már mindenki bűnös azért, mert nehéz helyzetbe került a gazdaság, de a kormány semmiképpen nem tehet arról, hogy idáig fajultak a dolgok. Nagy szerencséje Orbán Viktornak, hogy a magyarok jelentős része inkább haragszik az ukránokra, a boltosokra vagy az EU-ra, mint rá, pedig a kialakult helyzetért legfőképpen a miniszterelnök és kormánya felel. Mert, hogy egy dakota közmondás tartja: „Ha leetted magad csokifagyival, ne fogd rá a galambokra, hogy ők piszkították össze a pólódat!”

A Fidesz vezető politikusai már célozgatnak rá, de ki még nem mondták, hogy az uniós források az idén biztosan nem lesznek elérhetők a kormány számára. Még azokban a viszonylag könnyen teljesíthető kérésekben sem sikerült egyezségre jutni az EU illetékeseivel, melyek az alapítványokba kiszervezett egyetemek kuratóriumaira vonatkoznak, nemhogy ennél lényegesebb kérdésekben jutottak volna kompromisszumra. A tét nem kisebb, minthogy külső nyomásra megteszi-e az Orbán-kormány az első lépéseket az autokrata rendszer lebontása felé, vagy ragaszkodik az illiberális berendezkedéshez, így viszont elveszíti azokat a forrásokat, melyek fontosak lennének a NER oligarchái további gazdagodásához.

Fotó: 24.hu

A napokban Navracsics Tibor és Gulyás Gergely is burkoltan beismerte, hogy elég messze még a megegyezés a kormány és az Európai Unió között a helyreállítási alap és a kohéziós források ügyében. Az EU ugyanis komoly feltételeket szabott a magyar fél számára ahhoz, hogy hozzáférhetővé tegye azokat a százmilliárdokat, melyek jelentős részét a többi tagország már le is hívta, sőt, el is költötte. Minden hónap késlekedés komoly problémát okoz Magyarország számára nem csak azért, mert ezekkel a forrásokkal számolt a költségvetés, hanem azért is, mert a kormányhoz kötődő oligarchák pénzelése nagyban függ ezektől a pénzügyi alapoktól.

Az EU pont ez utóbbi okok miatt jegeli közel egy éve ezeket a forrásokat, ugyanis az Orbán-adminisztráció az elmúlt 13 évben egyértelművé tette, hogy nem jó gazdája az uniós adófizetők által összedobott támogatási forrásoknak. A korrupció kézzel fogható ugyanis, és ezt csak egy olyan átfogó jogi szabályozással lehetne megváltoztatni, amit láthatóan vonakodva akar megalkotni a magyar fél. A magyar jogállamisággal rengeteg a probléma, és ha az EU nem kap garanciákat arra, hogy ez megváltozik a közeljövőben, az ingyen pénz úgy köddé válik, mintha soha nem lett volna.

A mindig oly magabiztos kormánypárti politikusok most azért maszatolnak látványosan ebben az ügyben, mert saját szavazóik sem szívesen hallanák, hogy az autokratikus rendszer védelme érdekében a Fidesz hajlandó feláldozni azt a rengeteg pénzt, ami fontos lenne az ország gazdasági felzárkózása érdekében. A kormányhoz húzó magyar polgároknak ugyanis éppen az imponált az utóbbi évek orbáni pávatáncában, hogy egyszerre lehetett keménykedni az EU-val, és szórni az onnan érkező milliárdokat. Ennek a világnak befellegzett, valami mást kell kitalálnia Orbán Viktor kormányának.

Az EU jó érzékkel választotta ki ezt a területet annak felmérésére, mennyire vehető komolyan a kormánynak az az ígérete, hogy együttműködik az uniós szervekkel a szükséges törvényi módosítások véghezvitelében.

Az egyetemi kuratóriumok ügye annak ellenére egy fontos eleme ennek a vitának, hogy látszólag elég lényegtelen kérdésekről folyik a diskurzus. Sok magyar választópolgár ugyanis nem tulajdonít túl nagy jelentőséget annak, hogy kormánypárti politikusok, miniszterek, államtitkárok, és a hozzájuk közel álló üzletemberek beülnek olyan testületekbe, melyek felsőfokú oktatási intézményeket felügyelnek. Még akkor sem veri ki a biztosítékot sokaknál ez a gyakorlat, ha az amúgy is jól eleresztett káderek milliós tiszteletdíjakat vesznek fel havonta azért, hogy néha összeülnek néhány órára, és igazán érdemi döntéseket ilyenkor sem hoznak.

Itt azonban nem pusztán az egyetemi autonómia látványos lerombolásáról van szó, és nem csak olyan kiadásról, ami teljesen értelmetlen és felesleges egy amúgy is anyagi gondokkal küzdő területen, hanem arról is, hogy az egyetemek környékén megjelennek olyan gazdasági szereplők, akik zsíros falatokat szakíthatnak le egy-egy projektből. Sokan gondolják azt, hogy a felsőoktatásban nem forog annyi pénz, hogy ez felkeltené a kormánypárti oligarchák érdeklődését, pedig már hallani olyan híreket, hogy az Orbán család prominensei elkezdtek sertepertélni néhány egyetem körül.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere híres arról, hogy előszeretettel egyesíti a pragmatikus és ideológiai céljait, így egyetlen csapással akár két legyet is lecsaphatnak. Az egyetemek esetében például közvetlen irányítás alá vonhatják a kormány hatalmára nézve legveszélyesebbnek tartott fiatal felnőttek legöntudatosabb rétegét, ugyanakkor az intézmények költségvetését is megcsapolhatják, ha a kuratóriumokban a saját embereik ülnek. Ezt a veszélyt ismerte fel az EU, amikor kizárta a „modellváltáson átesett” felsőoktatási intézményeket a nemzetközi oktatási és tudományos együttműködésből.

Az a módszer pedig, ahogy próbál ügyeskedve kibújni a kötelezettségek alól a kormány, sok mindent elárul arról, mennyire nem füllik a foga a kormánynak ahhoz, hogy akár csak egy kis lépést is tegyen az évek alatt kiépített és megszilárdított autokrata, korrupt rendszer lebontása irányába. Az EU jó érzékkel választotta ki ezt a területet annak felmérésére, mennyire vehető komolyan a kormánynak az az ígérete, hogy együttműködik az uniós szervekkel a szükséges törvényi módosítások véghezvitelében.

Fotó:nepszava.hu

Amennyiben mégis megszületne ebben a témában a kompromisszum, jönnének olyan területek, amelyeken a kormányról tényleg nehéz elképzelni, hogy engedményeket tegyen. Ilyen például a társadalmi egyeztetések kérdése, illetve a közszolgálatinak csúfolt média függetlenségének helyreállítása. A pénzért demokráciát üzlet tehát most egy olyan szűk folyosóba szorult, ahonnan nehéz lesz bármelyik irányba elindulni. A magyar polgárok egy jelentős része most mégis úgy gondolja, ha a pénzmegvonás szorítja sarokba az Orbán-kormányt, akkor elfogadja ezt a helyzetet. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha el kell bukni a csatában, akkor legalább olyanokkal együtt bukjunk el, akiket nem kedvelünk.”

Kevés humoros elemet lehet találni a magyar politikában, és ha olykor van is min mosolyogni, azt leginkább kínunkban tesszük. Ma már az ellenzékből is hiányzik a humor, a kormánypárt viszont már évek óta kínosan ügyel rá, hogy egy pillanatra se lazítson komor stílusán. Pedig lehetne más is a politika, ha nem is úgy, ahogy az LMP érti. Ha például legalább április első napján megengednének a Fidesz politikusai maguknak egy-egy könnyedebb megjegyzést, talán lehetne enyhíteni azon a görcsösségen, ami a kormánypárti politikusokat jellemzi.

Fotó: 24.hu

Lassan kezdjük elfelejteni, hogy a politikusok is emberek, pedig számukra is adott a lehetőség, hogy megmutassanak valami valódi énjükből. A magyar politika ugyanis már évek óta olyan, mintha beszélő robotok küzdenének egymással egy arénában, amit országgyűlésnek hívnak. Pedig ez a tér alkalmas lenne arra, hogy megvillantsák egyéni képességeiket, többek között a humorérzéküket. Most viszont az az ember érzése, hogy ha van is affinitásuk a képviselőknek a vicces beszólásokhoz, azt azonnal kivetik magukból, amikor a parlament épületébe lépnek.

Nem volt ez mindig így, hiszen korábban olykor röpködtek a poénok a tisztelt házban, és már csak ezért is érdemes volt nézni a parlamenti közvetítéseket. A korábbi Fidesz frakciók tagjai is kivették a részüket a viccelődésből, ám időközben a régi képviselők is elfelejtették, milyen jó hatással van az emberekre a humor, másrészt olyanok kerültek be a felduzzasztott képviselőcsoportba, akik hírből sem ismerik a tréfát. Manapság a kormánypárti politikusok humora abban merül ki, hogy egymás fülébe suttogva nevetgélnek, amikor egy ellenzéki felszólalást hallgatnak.

Legutóbb például annak a négy fős küldöttségnek a tagjai csináltak magából komplett idiótát, akik meghívó és felhatalmazás nélkül zarándokoltak el Finnországba és Svédországba, hogy a két ország NATO csatlakozásáról tárgyaljanak.

Nem csoda, hogy eljutottunk a poénok nélküli politizálás korszakába, hiszen a Fidesz az utóbbi 13 évben egy olyan harcias kommunikációt honosított meg a közéletben, amely a létező és kitalált ellenségek elleni folyamatos küzdelem köré von egy komor aurát. A kormánypárti politikusok homlokukat ráncolva magyarázzák a mind a parlamenti padsorokban, mind a sajtótájékoztatókon, mind a közösségi médiában, mit kell gondolni a világról, és éppen kiket kell utálni a sok ellenünk fenekedő csoportosulás közül. Nem csoda, ha lassan 10 millió komor ember országa leszünk.

Kiveszett a politikából a könnyedség, a humor, sőt még az összekacsintás is. Olybá tűnik, hogy az épülő orbáni autokrácia épp úgy nem tűri meg a viccelődést, mint a Rákosi-éra, Mao Kínája vagy Putyin Oroszországa. Vannak persze humoristák, stand up-osok, viccfaragók, akik olykor rárúgják az ajtót a komolykodó politikusokra, de magából a közéletből teljesen kiölték azt a könnyedséget, amit a poénok biztosítanak egy-egy nehéz szituációban is.

Persze, azért akaratuktól függetlenül is olykor nevetnünk kell a kormánypárti politikusok produkcióin. És itt nem csupán a kínos nevetésre kell gondolni, hanem olyan groteszk helyzetekre, mint amilyenekbe a Fidesz politikusai sodorják magukat néha. Legutóbb például annak a négy fős küldöttségnek a tagjai csináltak magából komplett idiótát, akik meghívó és felhatalmazás nélkül zarándokoltak el Finnországba és Svédországba, hogy a két ország NATO csatlakozásáról tárgyaljanak.

Fotó: civilhetes.hu

Más kérdés, hogy mit gondolnak rólunk az olyan országokban, melyekben ugyan a demokrácia szabályait komolyan veszik, ám olykor egy kis humorral oldják fel az ellentmondások miatt keletkezett feszültségeket. Érdemes lenne tanulni tőlük, mert valószínűleg ezekben az országokban a családi ebédek alatt nem kerülik a politikai témákat, nehogy a vita tönkre tegye a meghitt összejöveteleket. Ha pedig olykor tényleg vitáznak közéleti témákról, akkor néhány fricskával vagy vicces megjegyzéssel feloldják az ellentéteket. Mert, hogy egy dakota közmondás tartja: „A bölényhús is ízletesebb, ha a családi ebéd alatt mindenki kerüli a politikai témákat.”

Mint oly sokszor, most is alternatív valóság építésével hidalja át azt a problémát a kormány, hogy az ígéretei köszönő viszonyban sincsenek a realitásokkal. Arra használják Navracsics Tibor területfejlesztésért és az uniós források felhasználásáért felelős tárca nélküli minisztert, hogy időről időre megnyugtassa a magyar polgárokat: már nem kell sokat aludnunk ahhoz, hogy megérkezzenek a várva várt uniós pénzek. Közben az idő halad, a szekér meg nemhogy haladna, de bele is ragadt a rögvalóságba. A demokratikus jogállamért pénzt csereüzlet ugyanis nagyon nem akar összejönni.

Fotó: index.hu

Ahol olyan alaposan leépítették a jogállami rendszert, mint Magyarországon, nehéz elképzelni, hogy ugyanaz a politikai hatalom, amely ezt a rombolást véghezvitte, most fogja magát, és uniós pénzekért cserébe feladja mindazt, amit eddig kialakított saját maga számára. A hatalmi ágak ellehetetlenítése ugyanis azért történt meg az utóbbi 13 évben, mert Orbán Viktor úgy döntött, ezzel sokkal nagyobb teret nyit saját elképzelései számára, így lényegében mára ő és pártja uralja az élet minden területét az országban.

Az, hogy ez a szemlélet teljesen idegen az Európai Unió tagországaiban működő polgári demokráciák felfogásától, nem igazán zavarta a miniszterelnököt, hiszen ügyes lavírozással sokáig el tudta hitetni az EU-val, hogy a jogállam alapelvei sértetlenek maradtak Magyarországon, és akik mást mondanak, csak irigykednek a Fideszre, amely egymaga irányítja az országot, ráadásul kétharmados felhatalmazással. Elég sokáig tartott, mire az uniós intézmények vezetői rájöttek, hogy Orbán a bolondját járatja velük. Ami ugyanis nálunk történt, az egyszerűen egy autokrácia szisztematikus felépítése volt.

Bár késlekedett az EU a valódi válaszlépések meghozatalával, most már nagyon úgy tűnik, hogy teljesen képben vannak a magyar viszonyokat illetően. Eltartott néhány évig, amíg sikerült azt az intézményi, jogi hátteret kialakítani, melynek segítségével sakkban tarthatják a magyar kormányt, de ez a mechanizmus most már legalább életképes, és valószínűleg hatékony is. Ami most a helyreállítási és a kohéziós pénzekkel történik (illetve nem történik), jól mutatja, hogy hosszú évek egy helyben topogása után a brüsszeli bürokraták kitapintották az Orbán-rezsim gyenge pontját. Ez pedig nem más, mint a pénz.

Ezzel kockára tennék a következő időszakok választásait, így többek között akár a 2024-es önkormányzati és uniós voksoláson is éreznék ennek hatását.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerét ugyanis főként azok az uniós források működtették, melyek a csatlakozásunktól kezdve szinte folyamatosan érkeztek. Most, hogy elapadni látszanak ezek a források, két út áll a kormány előtt. Vagy megteszi azokat a lépéseket, melyek a jogállamiságot hivatottak visszaépíteni Magyarországon, vagy lemondanak az ingyen pénzről, és máshonnan igyekeznek előteremteni a NER működtetéséhez oly fontos összegeket. Hogy ez utóbbit konkretizáljuk, ez lényegében hitelfelvételt, illetve olyan beruházások bevonását jelentené, melyek hosszú távon finanszírozhatnák a kormány és a hozzá kötődő oligarchák vállalkozásainak működését.

Nyilván az ország jövője szempontjából az első megoldás lenne üdvözítő, hiszen ez fellendítené a most eléggé szenvedő gazdaságot, ugyanakkor nem kéne azzal számolnia, hogy a drága hitelek kamatai beszűkítik a következő kormányok pénzügyi mozgásterét. De ezzel komoly kompromisszumokra kényszerülne a kormány, hiszen garantálnia kéne a bíróságok függetlenségét, egyeztetnie kéne társadalmi és szakmai szervezetekkel, mielőtt meghoznának fontos törvényeket, illetve vissza kéne állítania a sajtószabadságot, különös tekintettel a közszolgálati televízió és rádió tevékenységére, ugyanis ezek az utóbbi években harsányabban nyomják a kormánypropagandát, mint a Fidesz által pénzelt médiabirodalom, a KESMA.

A dilemma tehát a következő: A kormány vagy belemegy olyan fontos törvénymódosításokba, melyek garantálják, hogy Magyarország elindul a plurális demokrácia visszaépítésének útján, vagy húzza az időt, hátha közben olyan változások állnak be a világpolitikában, illetve az EU-n belül, melyek kedvezőek lesznek számára. Úgy tűnik, az utóbbi utat választotta Orbán Viktor. Az EU-ból való kilépés nem alternatíva egyelőre az Orbán-kormány számára, hiszen olyan méretű tőkekivonást eredményezne, amit nem bírna el az ország, ráadásul a külkereskedelmünk döntő hányada is uniós országokba irányul.

Nagyon úgy tűnik, hogy a kormány szokásos sunnyogó üzemmódban próbálja túlélni a nehéz időket, hiszen egyrészt igyekszik kijátszani az elvárásokat, másrészt azzal kecsegteti választóit, hogy jól haladnak a tárgyalások az EU-val, és még az idén megnyílnak a pénzcsapok. Arról, hogy valójában hol tartanak az egyeztetések, elég keveset lehet tudni, de az biztos, hogy az uniós szervek elég eltökéltek ahhoz, hogy ne érjék be látszatintézkedésekkel. A helyzetet rontja a kormány részéről, hogy elfogyott irányában a bizalom, ezért az EU kőkemény garanciákhoz ragaszkodik minden egyes témakörben.

Az Orbán-kormány most valóban kiszolgáltatott helyzetben van, hiszen a pénzre égetően szüksége van, ugyanakkor nem akarja teljesen feladni eddigi politikáját. Ha például megígérik, hogy a közszolgálati médiumok a jövőben teret engednek az ellenzéknek is, és tartózkodnak a kormány elvárásainak szemérmetlen kiszolgálásától, akkor zavart kelthetnek saját választóikban, akik lényegében az innen szerzett információkkal nyugtatták a lelküket, hogy a világ legjobb és legigazságosabb rendszerét támogatják. Ezzel kockára tennék a következő időszakok választásait, így többek között akár a 2024-es önkormányzati és uniós voksoláson is éreznék ennek hatását.

Fotó: magyarhirlap.hu

Ingoványos terepen kell tehát közlekednie Orbán Viktornak, akit már amúgy is Putyin bábjának tartanak Európa legtöbb országában. Megoldott már nehéz helyzeteket, ám most olyan kiszolgáltatott szituációból kell tárgyalnia, ami komoly kihívást jelent számára is. A fideszes tábor abban bízik, hogy vezérük tudja, mit csinál, és ebben a helyzetben is képes lesz megtalálni a legjobb megoldást. Más kérdés, hogy nem igazán értik, miért kell a fél világgal háborúznunk, amikor Orbán Viktor köztudottan a béke pártján áll. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Elég törékeny lesz a béke akkor, ha a megállapodás utáni díszvacsorán a békegalambot szolgálják fel a küldöttségeknek.”