Képes-e irányt váltani a mamut rohanás közben? Ez lesz a legfontosabb kérdés 2015-ben, hiszen a Fidesz őrült száguldása közben már szinte minden falon átment, amelyeken csak lehetett, ám most olyan hatalmas szakadék tátong előtte, mely örökre elnyelheti. Ha a párt hatalmas testét sikerül menet közben új irányba állítani, lehet esélyük a túlélésre, ha azonban még mindig faltörő kosnak képzelik magukat a Fidesz vezetői, akkor nagy zuhanás vár rájuk.
Fotó: hvg.hu
A miniszterelnök év végi televíziós interjújában egyértelművé tette, hogy esze ágában sincs változtatni kardcsörtető politikáján, a magyar emberek fölött továbbra is úgy akar bábáskodni, hogy nem kíváncsi arra, tulajdonképpen mit is szeretnének a nép egyszerű fiai. Orbán továbbra is csodafegyvernek tartja azt a kommunikációs trükköt, hogy épp azzal dicsekszik, amiről jó lenne hallgatnia, és azokat védi meg, akiktől épp elvesz.
A közszolgálati televízió riportere igyekezett úgy tenni, aki valódi kérdéseket tesz fel, ám a válaszokból kiderült, hogy egy előre megtervezett kommunikációs stratégiáról volt szó: A kormánypárt népszerűségvesztése Orbán szerint csak átmeneti állapot, a tüntetések tulajdonképpen a kormány sikerei, hiszen 89-ben épp azért buktatták meg a kommunistákat, hogy demonstrálni lehessen a kormányok ellen, az internetadót pedig csak azért nem lehetett bevezetni, mert a nép nem értette, hogy ez a teher tulajdonképpen érte van. Ja, és a legjobb: az urizáló fiatal kormánypárti politikusok nem is rázzák a rongyot, mert rongy sincs, sőt rengeteget dolgoznak, ráadásul szeretik a hazájukat.
A miniszterelnök ékesen bebizonyította az év végén, hogy már képtelen megújulni, elcsépelt közhelyeket pufogtat, hamis gyöngyöt szór a nép elé, és tulajdonképpen minden rossz mögött Gyurcsányt és cimboráit sejti, és még az amerikaiak nyomása mögött is az egykori szocialista miniszterelnök áll. Orbán olyan őskövület, melyet már arrébb rakni sem érdemes, nem érti a valóságot, nem látja át a saját pártja viszonyait, a nemzetközi erővonalak között pedig eltévedt idegenként bolyong. Nem csoda, hogy a sajátjai is lázadoznak, nem akarják ugyanis, hogy az Orbán által megtestesített hatalmas őskövület őket is maga alá temesse.
Mi várható így 2015-re? Elképzelhető, hogy továbbra is Orbán akarata érvényesül: kapára, kaszára kap a magyar, és üti-veri az ellent, legyen az norvég, amerikai, holland vagy német, multi vagy magyar civil. Ez nyilván nem mehet sokáig, hiszen nincs sem muníciónk, sem időnk ilyen értelmetlen háborúskodásra, ráadásul az első számú szövetségesnek előlépett orosz medve éppen a saját sebeit nyalogatja. Ebben az esetben szépen lassan elfogyunk, mint a gyertyaszál, gazdasági és politikai értelemben kivérzünk, és amit eddig józan ésszel fel nem fogtak nagyjaink, azt kényszerből megteszik, vagy zuhannak egy hatalmasat.
Másik eshetőség, ha a Fideszen belüli elégedetlenség elér egy kritikus pontot, és komoly személycserékre kényszerítik a miniszterelnököt. Orbán az idézett évbúcsúztató beszédében egyébként kizárta a kormányátalakítás lehetőségét, így ezt mindenképpen belső nyomás hatására fogja megtenni, ha még ő lesz a kormány első embere. Elképzelhető egy kompromisszumos megoldás, hiszen a Fideszben mindig adtak annak a látszatára, hogy nincsenek komoly ellentétek a párton belül. Ha például Orbánt rá tudnák venni arra, hogy mondjon le a pártelnöki funkciójáról, miközben megtarthatja a kormányfői posztot, akkor létrejönne egy jól kitapintható ellenpólus a Fideszen belül, mely akár a kormány munkáját is tudná befolyásolni. Így akár azt is lehetne kommunikálni, hogy a rendkívüli helyzetben meg kell osztani a munkát, ezért kell új ember a párt élére a rendkívül elfoglalt kormányfő helyére. Arra kevésbé lehet számítani, hogy Orbán Viktor a miniszterelnökséget áldozná fel a párt vezetése oltárán, hiszen ez számára sokkal fontosabb poszt, ráadásul innen ülhetne át komolyabb gond nélkül az államelnöki székbe.
A lényeg persze a részletekben rejtőzik. És a lényeg az, kik lehetnének Orbán Viktor kihívói, illetve kik képezhetnének ellensúlyt a kormányfővel szemben. Az ifjú törökök közül Rogán Antalt mindenképpen kihúzhatjuk a névsorból, hiszen a vagyonnyilatkozatának sokszori átírásával, kerületi polgármesterként meghozott korrupciógyanús intézkedéseivel eléggé leértékelte magát a házi toplistán, vele már valószínűleg látszólagos ifjú szövetségesei sem számolnak. Maradna Szijjártó Péter, aki külügyminiszterként csak bukdácsol a diplomácia nagy akadályversenyén, ráadásul a vagyonnyilatkozata szerint gyakorlatilag a szülei tartják el, akár egy tanulmányaira koncentráló gimnazistát.
A kiismerhetetlen és ravasz Giró-Szász Andrásra mindig lehet számítani, ha pénzről és hatalomról van szó, ám neki egyelőre nincs olyan súlya, mellyel ringbe szállhatna akár csak egy miniszteri posztért is. Habony Árpád hivatalosan nem is létezik, fizetést nem kap, ráadásul Orbán bizalmi embere, így őt is nyugodtan a cserepadra ültethetjük. Marad a bizarr tekintetű, cinikus mosolyú vásárhelyi megmondó legény, aki már szinte minden minisztériumtól elszipkázta a sok pénzzel és befolyással bíró területeket. Lázár János kétségtelenül ott tapossa Orbán Viktor sarkát már egy ideje, de lehet, hogy épp ez lesz a veszte. Mivel a Fidesz belső viszonyai épp olyan átláthatatlanok, mint a paksi szerződés részletei, nem tudhatjuk, hogy Orbán miért építette fel maga mellett Lázárt, miért tűri el arrogáns stílusát akár a hozzá közel álló kormányzati vezetők kárára is, meddig akarja hizlalni a volt vásárhelyi polgármester önbizalmát.
Mivel Orbán mindig kiváló kamarillapolitikus volt, elképzelhetetlennek tűnik a feltételezés, hogy nincs Lázár esetében egy „B terve” amely akkor lépne életbe, ha a miniszterelnökséget vezető miniszter megpróbálna túlnőni a főnökén. Nyilván van ilyen, de azt már tényleg nem tudhatjuk, hogy Orbán mivel szorongathatja meg a tökös alföldi legény férfiasságát.
És még nem beszéltünk a veteránokról. Elsőként Kövér Lászlóról, aki mostanában elszabadult hajóágyúként lő olykor éppen Lázárékra, olykor pedig a szemtelenkedő amerikaiakra. A házelnök ingerült reakciói arra engednek következtetni, hogy tényleg nagy a baj a párt és a kormány háza táján, ám belőle valószínűleg már nem lesz EU-s zászlót üldöző, antibolsevista, beszólogatós házelnöknél magasabban jegyzett funkcionárius.
És itt van a lassan az ellenzék kedvencévé avanzsáló Pokorni Zoltán, aki azon kívül, hogy veterán kormánypárti politikus létére kimondottan szerény anyagi helyzetben élte meg a harmadik Orbán-kormány válságát, komolyabb érveket nem lehet felhozni mellette. Az, hogy bírálta Hoffmann Rózsát az elbaltázott közoktatási politikáért, és hogy csípi a szemét Lázár egymilliós karórája, még nem elég indok arra, hogy hirtelen minden utóbbi négy évben a Parlamentben leadott szavazatát megbocsássa neki az istenadta nép. Pokorni kiszolgálta a rendszert szegényen és szorongva, de a lényeg, hogy nyomta a gombot, mint süket a csengőt, ha a frakcióvezetője leadta a jelt. Pokorni persze nem az ellenzékieknek akar imponálni, hanem a sajátjainak, akik okkal láthatnak benne kompromisszumokra hajlandó, okosan kombináló, europer politikust, aki visszarántja a fideszes mamutot a szakadék elől. Nyugati szövetségeseink ugyanis nem a Fideszt hatalmát szeretnék megdönteni, hanem egy olyan vezetőt szeretnének a kormány élén látni, akivel közös értékek mentén politizálhatnak. Ilyen személy lehet Varga Mihály is, aki persze most betagozódik az orbáni papagájkommandóba, mint muzikális ministráns a templomkórusba, de ha önállóan dönthetne, nyilván nem ebbe az irányba vinné a magyar gazdaságpolitikát.
Az alapvető kérdés mégis az, hogy van-e egyáltalán jó megoldás a Fidesz számára a mostani helyzetben? Nehéz dilemma. Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mi a legkevésbé rossz számukra, akkor könnyebb megadni a választ. Olyan személycserék kellenek a pártban és a kormányban, melyek segítségével lassítják a mostani eszeveszett rohanást, lehetőséget adva ezzel arra a Fidesz nagy mamutjának, hogy olykor irányt váltson. Hogy ki üli meg ezt a hatalmas állatot, még nem tudni pontosan, de az biztos, hogy nem lesz könnyű dolga 2015-ben.
