Három korábban kegyvesztett fideszes politikus is visszatért az utóbbi napokban a közélet második vonalába. Nemrég Szájer Józsefről számoltak be a híradások, aki Schmidt Mária felkérésére megalapítja a Szabad Európa Intézetet. A napokban Varga Judit volt igazságügyi miniszterről derült ki, hogy Magyar–Német Intézet az Európai Együttműködésért nevű szervezet rendezvényén vett részt a magyar küldöttség tagjaként. Novák Katalin bukott köztársasági elnök pedig még hetekkel ezelőtt jelentette be, hogy az XY Worldwide nevű szervezet vezérigazgatója lesz. Vajon miért pont most engedte Orbán Viktor visszaszivárogni azokat a volt bizalmasait, akiktől politikai okok miatt korábban megvált?

Fotó: mandiner.hu

Ismerjük és értjük a Fidesz üzenetét a saját emberei számára: Senkit nem hagyunk az út szélén. Ez egy rendkívül hasznos kohéziós erő, ami meg is látszik a párt hatékony működésén. Hétköznapi nyelvre lefordítva ez annyit tesz, hogy bárki hibázhat, ám a korábban szerzett érdemeire való tekintettel mindenkiről gondoskodik a Fidesz abban az esetben, ha nem fordul nyíltan a párt ellen. Orbán ezzel egy olyan biztonsági zónát nyitott minden harcostársa számára, amelyben akár évtizedekig is elvegetálhattak, és nem kellett az egzisztenciájuk vagy a felelősségre vonás miatt aggódniuk.

A most visszatérőkben sok a közös, de még több a különbözőség. Szájer József például már négy éve kiszállt a politikából annak köszönhetően, hogy meglehetősen méltatlan körülmények között próbált elmenekülni egy olyan brüsszeli meleg partiról, amire lecsapott a belga rendőrség. A legendás ereszcsatornás lecsúszást követően Orbán Viktornak nem maradt más választása, mint kivonni régi barátját és harcostársát a közéletből, ám a visszatérését sokan kezdeményezték azóta is a párt berkein belül. Úgy tűnik, végül Orbán is beadta a derekát, és bár háttérembernek, de végül visszahívta a politikai küzdőtérre a Fidesz alapítóját, aki saját bevallása szerint az Alaptörvényt maga írta meg Brüsszel és Budapest között a vonaton.

Novák Katalin fél évet bírt ki közéleti tevékenység nélkül. Nagyon ügyelt rá, hogy „száműzetése” idején semmilyen dehonesztáló dolgot ne mondjon a kormány politikájával kapcsolatban, így végül olyan területre evezhetett, amit ugyan nem felügyel közvetlenül a magyar állampárt, de azért nehéz elképzelni, hogy Orbán Viktornak nem kellett rábólintania Novák új pozíciójára. Varga Judit egyelőre csak egy delegáció tagjaként tűnt fel egy meglehetősen súlytalan rendezvényen, ám a Mathias Corvinus Collegium áll a háttérben, ami Orbán Balázs felségterülete, így nyilván a miniszterelnök is értesült arról, hogy a kegyelmi botrányba belebukott egykori igazságügyi miniszter újra aktív.

Ez főleg akkor sürgető, amikor a Tisza Párt újabb kínos ügyek kiteregetésével igyekszik gyengíteni a kormánypártot.

A legérdekesebb kérdés az a három eset kapcsán, hogy miért pont most engedte reaktiválódni három egykori emberét Orbán Viktor? Valószínűleg van egy olyan üzenete Szájer, Novák és Varga újra csatasorba állításának, hogy a Fidesz tagsága érezze, a párt mindenkiről gondoskodik, aki továbbra is hűséges Orbánhoz. A Fidesz támogatottságának csökkenése, valamint a Tisza Párt előretörése indokolhatta ezt a lépést, hiszen bizonyára sokan elbizonytalanodtak a párt tagjai és a szimpatizánsok közül. A kormányfő ezzel azt is üzenhette, hogy most mindenkire szükség van a fedélzeten, mert különben el is süllyedhet az a hajó, ami 14 éve a felszínen tartja ezt a közösséget.

Van azonban egy másik lehetséges indok is az időzítésre. Most ugyanis rendkívül intenzív a hazai és nemzetközi politikai élet, hiszen Magyarország EU elnökségétől az amerikai elnökválasztásig rengeteg fontos eseményre fókuszált a közvélemény az utóbbi hetekben. Már korábban is láttunk rá példát, hogy a Fidesz ilyen intenzív időszakokra időzített kellemetlen bejelentéseket, hogy az kevésbé kösse le az emberek figyelmét. Ilyen volt például Csák János miniszternek a júniusi EP -és önkormányzati választásra időzített lemondása. Orbán tehát valószínűleg régóta várta megfelelő pillanatot arra, hogy zöld utat adjon azoknak az embereknek, akik részben az ő hibájából kerültek ki a pikszisből.

Van egy harmadik lehetséges ok is, amire talán kevesen gondolnak, pedig eléggé kézen fekvő. A Fideszben ugyanis fojtogató az utóbbi években a káderhiány. Nem olyan karrieristákról, propagandistákról, talpnyalókról van szó, akik mindenen és mindenkin átgázolva próbálnak előre jutni, hanem azokról a magasan kvalifikált szakemberekről, akikre Orbán a legfontosabb döntései meghozatalakor támaszkodhat. Szájer minden hibájával együtt egy szakmai mérce volt a párton belül, akinek lojalitása megkérdőjelezhetetlen volt, és kisebb mértékben, de ugyanez elmondható Novákról és Vargáról is. Ez főleg akkor sürgető, amikor a Tisza Párt újabb kínos ügyek kiteregetésével igyekszik gyengíteni a kormánypártot.

Fotó: hvg.hu

Orbán tehát nem engedheti meg ilyen kihívásokkal teli időszakban magának azt, hogy parkolópályán hagyjon jól kipróbált, tapasztalt és hűséges pártembereket. Jól tudja, hogy bizonyos mértékig bárki pótolható, ám a minőségi romlást máris megérzi a kormánya. Egyelőre csak a másodosztályban engedi focizni Szájert, Novákot és Vargát, de ezzel esélyt adott nekik arra, hogy kitartó munkával visszadolgozzák magukat a belső körbe. Ez üzenete azoknak is, akik továbbra is „büntiben” vannak, hiszen talán egyszer Farkas Flóriánt, Kaleta Gábort vagy Völner Pált is visszaengedi a küzdőtérre, ha jól viselkednek. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Rövid pórázon tartsd a lovat, de néha engedd meg azt, hogy érezze az állat, hogy lehet ez jobb is.”

Teljesen új szerepkörben találta magát néhány hónap alatt Orbán Viktor. Eddig ugyanis teljesen uralta a közbeszédet, mindenki fontosnak tartotta, mit mond, beszédeiben milyen irányvonalat jelöl ki. Még az ellenzék számára is meghatározók voltak a miniszterelnök nyilvános szereplései, hiszen ezek alapján fogalmazták meg a kritikáikat. Ám, mióta Magyar Péter berúgta a magyar politika ajtaját, Orbán megnyilvánulásainak már nincs olyan meghatározó szerepük, sőt, sokszor az az ember érzése, hogy ő csak az előzenekar, a Tisza Párt vezére pedig a fő produkció. Ez a szereposztás még soha nem rajzolódott ki olyan élesen, mint az idei '56-os megemlékezéseken.

Fotó: 444.hu

Orbán Viktor sokáig el tudta kerülni, hogy kimondja legfőbb ellenlábasának nevét, illetve érdemben foglalkozzon a személyével. Mostanra azonban már elkerülhetetlen számára, hogy Magyar Pétert felemelje arra a szintre, ahol már nem lehet csendben elsurranni mellette. A miniszterelnök mentális állapotán jól lemérhető, hogy az új kihívó megjelenése komoly fejfájást okoz számára. Az utóbbi 18 évben a közvélemény-kutatások élén tanyázó kormánypárt ráadásul azzal szembesül, hogy beérte egy olyan politikai erő, amelynek februárban még se híre, se hamva nem volt.

Az események felgyorsultak, Rogán Antal és csapata pedig nem tud lépést tartani a történésekkel. Úgy tűnik, hogy a régi, jól bevált sablonokhoz ragaszkodó kormánypropaganda egyelőre inkább segíti Magyar Péter pártjának felemelkedését, mintsem ellehetetlenítené azt. Most üt vissza az, hogy a kommunikációban igen ügyes Fidesz az elmúlt 14 évben sikeresen elfedte a valóságot, a problémákra nem adott érdemi válaszokat, így már csak azokat tudja megszólítani, akik a késő Kádár-kor leegyszerűsített világképében szocializálódtak.

Orbánnak komolyan meg kéne fontolnia egy kormányátalakítást, de ezzel is csak erősítené az emberekben azt az érzetet, hogy valami nagy baj van.

Az ugyanis már nem igazán érdemi válasz napjaink kihívásaira, hogy Nyugat rossz, Kelet jó, vagy, hogy: Nekünk senki se mondja meg, hogy mit kell tennünk! A legfrissebb közvélemény-kutatásoknak nem az a legfőbb tanulsága, hogy a Tisza Párt beérte, és talán már le is előzte a Fideszt, hanem, hogy a fiatalabb generáció számára teljesen idegen az a retorika, amivel a kormánypárt igyekszik meggyőzni a választókat a maga igazáról. Komoly bizalmi deficittel küszködik a Fidesz a 40 év alattiak körében, és már hiába lenget be újabb adókedvezményeket, a többség tudja, hogy ezzel csak a kormány a számára kedvezőtlen tendenciát igyekszik megfordítani, az érdemi változtatásokhoz hiányzik a politikai akarat és a pénz.

Mintha a Fidesz el is szokott volna a komolyabb kihívásoktól, így amikor tényleg keményen meg kéne küzdeniük a választópolgárok bizalmáért, csak fölényesen leszólják az ellenfelüket, de a kesztyűt sem veszik fel a földről. A miniszterelnök érzi, hogy baj van, de a régi sztereotípiák ismételgetésén túl semmit nem képes nyújtani azoknak akik az érdemi válaszokat várják tőle. Nem kétséges, a Fidesz elkopott a 14 éves kormányzás alatt, és ez akkor is komoly probléma lenne, ha kézzel fogható eredményeket is fel tudnának mutatni, és nem csupán kommunikációs zsonglőrmutatványokkal terelték volna el az emberek figyelmét a bajokról.

Különösen az lehet fájó Orbánnak, hogy épp akkor kell élet-halál harcba kezdenie saját hátországában, amikor nemzetközi színtéren kezd „beérni” a munkájának a gyümölcse. A magyar kormányfő ugyanis sokat tett azért az elmúlt években, hogy szélsőjobboldali elvbarátai előre törjenek saját országaikban. Lényegében őt tekintik az új radikális jobboldali politika atyjának, és szellemi vezérként tekintenek rá Hollandiában, Észak-Macedóniában, Ausztriában és Németországban is azok a szélsőséges pártok, melyek parlamenti vagy tartományi választásokat tudtak nyerni az utóbbi hónapokban. Orbán ezt a vezető szerepet kockáztatja azzal, ha idehaza megrendül a hatalma.

A kormányfő most mintha úgy érezné, hogy épp azért csúszott ki az ellenőrzés a kezéből, mert túl sok energiáját emésztette fel a külföldi szövetségesek istápolása. Van ebben valami, hiszen érdemi megszólalásai alig voltak a vergődő közösségi közlekedéssel, egészségüggyel, oktatással kapcsolatban. A gazdasági bajok megoldását rábízta Nagy Mártonra, akin láthatóan túl nő a feladat, de a miniszter ambíciói egy cseppet sem lettek kisebbek azáltal, hogy a pénzügyi bajok egyre egyértelműbben jelentkeznek. Orbánnak komolyan meg kéne fontolnia egy kormányátalakítást, de ezzel is csak erősítené az emberekben azt az érzetet, hogy valami nagy baj van.

Fotó: propeller.hu

Így aztán meglehetősen nehéz helyzetben találta magát a Fidesz a mostani parlamenti ciklus félidejében, és komolyan számolnia kell a kormánypártnak azzal, hogy a 2026-os választási kampánynak hátrányból kell nekivágnia. Ez egy teljesen új szituáció, hiszen már a 2010-es kampány hajrájának is hatalmas előnnyel indultak neki a fideszes politikusok, így a magabiztosság volt az egyik legfőbb fegyverük. Ők diktálták a tempót, ők jelölték ki a fő témákat, rájuk kellett reagálnia minden más politikai erőnek. Ha ezt az előnyt elveszíti Orbán Viktor pártja, akkor komoly gondban lehet két év múlva. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Hiába indulsz egy korábban sikeres lóval a versenyen, ha már kiöregedett, a fiatalabbak lehajrázzák, akár tehetségesek, akár nem.”

Nem lehet sokáig titkolni, ha egy politikai közösség tagjai bort isznak és vizet prédikálnak. Jó példa erre a februárban kipattant kegyelmi ügy, Bese Gergő tündöklése és bukása, de a legszemléletesebben Orbán Balázs minapi elszólása bizonyítja e tétel igazságát. Minél tovább tart ugyanis az orosz-ukrán háború, annál nehezebb lesz ész érvekkel megmagyarázni, hogy Magyarország kormánya miért segíti minden rendelkezésére álló eszközzel az agresszort céljai elérésében. Ezért nem is oly meglepő, hogy a miniszterelnök politikai igazgatója egy baráti médiában elszólta magát, és most valahogy el kell csendesítenie azt a botrányt, amit opportunizmussal álcázott hazaárulásával robbantott ki.

Fotó: amerikainepszava

Vannak olyan kijelentések, melyek félreérthetők, és vannak olyanok, melyek nem. Csak a pontosság kedvéért érdemes idézni Orbán Balázs ide vonatkozó mondatait, hogy el tudjuk dönteni, a miniszterelnök politikai igazgatójának kijelentése melyik kategóriába esik: „Pont 56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált 2,5 évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett...Mondom még egyszer, az ő joguk, szuverén döntésük, megtehették, de ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert 56-ban az lett, ami lett.”

A kormány kommunikációja a szomszédunkban dúló kegyetlen háborúval kapcsolatban eddig is elég kaotikus volt, de mostantól kezdve a tökéletes zavarodottság jellemzi mindazt, amit a békével kapcsolatban mondanak a kormány illetékesei. Szijjártó Péter külügyminiszterrel az élen folyamatosan kerülik a konfliktus lényegéről való diskurzust, ami lehetetlenné teszi, hogy a béke feltételeiről és az odáig vezető útról érdemben mondjanak valamit. A lényeg ugyanis az, hogy ezt a területszerző, nemzetközi egyezményeket figyelmen kívül hagyó brutális háborút Oroszország indította, ezért lényegében a moszkvai rezsimen múlik, mikor, milyen körülmények között lesz vége a konfliktusnak.

Amennyiben tehát Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin úgy dönt, hogy megkíméli saját országát és Ukrajna népét attól, hogy további emberéleteket, otthonokat, ipari létesítményeket, mezőgazdasági területeket áldozzon fel olyan célokért, melyek a jelenlegi nemzetközi helyzetben erősen utópisztikusnak tűnnek, akkor vége lesz a háborúnak, amennyiben azonban ragaszkodik a rögeszméihez, tovább fog tartani az öldöklés, és ennek hatásait bizony mi továbbra is érezni fogjuk. Orbán Balázs és főnöke bizonyára jól tudják, hogy már eddig is túl nagy árat fizetett Oroszország, Ukrajna és Európa azért, hogy Putyin a céljait elérje, ezért aposztrofálják magukat két és fél éve a béke apostolaiként. Ez jól hangzó szlogen, ám a béke nem egy elvont fogalom, konkrét fogalmak hozzárendelése nélkül csak kiüresedett vágyálom marad.

Az opportunizmusnak tehát határt szabnak olyan morális szempontok, melyekről egyetlen demokratikus állam vezetői sem feledkezhetnek meg.

Az igazságos béke megteremtéséhez áldozatokat kell hozniuk az ukránoknak, akárcsak a magyaroknak 56-ban. Mi az ukránok célja? Megvédeni az országuk integritását, a katonák és civilek életét, az infrastruktúrát, az állam működőképességét. Ezek a célok adják meg egy agressziót elszenvedő ország erejét, ebből formálódik az az identitás, amit az agresszor minden áron el akar pusztítani. Ezek a célok rokonítják a magyar forradalmat, az ukránok honvédő háborújával. Minden normálisan működő logika szerint ezért kell támogatnunk egy olyan országot, amelyet egy ilyen szintű támadás ér, és ezért lenne törvényszerű, hogy az európai országok többségéhez hasonlóan támogassuk szomszédunk honvédő háborúját.

Ezzel szemben Oroszország imperialista háborút vív egy olyan ország ellen, amely az igyekszik megszabadulni a befolyásától, olyan politikai és katonai szövetségekhez szeretne csatlakozni, melyek garantálják a függetlenségét. Putyin képtelen elfogadni a tényt, hogy az Ukrajna területén élő többmilliós orosz kisebbség tagjai beleszippanthatnak a nyugati demokráciák szabadabb levegőjébe, és esetleg ezzel az ő birodalmára is átterjednek azok az eszmék, melyek ellen Lenin és Sztálin után ő is tűzzel-vassal küzd. Az orosz elnök képtelen elfogadni, hogy változik a világ, és az egykori Szovjetunió utódállamai többsége fölött nem gyakorol gazdasági és katonai kontrollt. Egy ilyen politikai vezető céljait támogatni bármilyen eszközzel, az az 56-os szellemiség nyílt elárulása.

A magyar kormány és az állampárt szellemi holdudvara azonban már annyira magáévá tette azt a haszonelvű politizálást, melyet Orbán Viktor korábban pávatáncként aposztrofált, hogy sokaknak fel sem tűnik az eszmék és elvek fontossága a nemzetközi diplomáciában. Ezek mentén szerveződnek ugyanis a különböző emberi csoportok, így az államok is, és ezek a kötőelemei különböző politikai, gazdasági és katonai szövetségeknek. Nem írhat felül tehát semmilyen politikai vagy gazdasági haszon bizonyos erkölcsi szempontokat. Például, hogy nem üzletelhetnek liberális demokráciák olyan diktátorokkal, melyek üldözik, börtönbe zárják, netán meg is ölik a politikai ellenfeleiket, egy másik ország területén pedig háborús bűnöket követnek el. Az opportunizmusnak tehát határt szabnak olyan morális szempontok, melyekről egyetlen demokratikus állam vezetői sem feledkezhetnek meg.

ezalenyeg.hu

Ezért kell Orbán Balázs nyilatkozatának minden ide vonatkozó betűjét visszautasítania a magyar jóérzésű magyar állampolgároknak, és kifejeznie azt az álláspontját, hogy egy ilyen erkölcsi érzékkel rendelkező ember nem maradhat a miniszterelnök bizalmas munkatársa. Itt nem csupán arról van szó, hogy szembe köpte azt a kurucos dacosságot, ami a magyar nemzeti karakter fontos eleme, hanem egyértelművé tette egy világhatalom számára, hogy egy esetleges agresszió esetén ez a kormány nem fog ellenállást tanúsítani. Valahogy más megvilágításba helyezi ez a nyilatkozat azt a maszatolást is, amit Szijjártó Péter művelt azok után, hogy orosz hekkerek betörtek a külügyminisztérium levelezési rendszerébe, és feltehetőleg fontos információkat szereztek meg onnan. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Engedd be az apacsot, kiver a sátradból.”

Fél évvel ezelőtt mentális problémákra gyanakodtunk volna, ha valaki azt vizionálja, hogy Magyar Péter mozgalma még az idén olyan közelségbe kerül a kormánypárthoz, hogy az pánikot vált ki a Fideszben. Pedig lényegében ez történt, hiszen a mértékadó felmérések szerint a két párt közti különbség a hibahatáron belül mérhető. A Fidesz számára az egyetlen örömteli fejlemény, hogy a Tisza Párt úgy növelte ilyen gyorsan a támogatottságát, hogy közben lényegében felfalta a többi ellenzéki pártot. Rossz hír viszont a kormánypárt számára, hogy ezzel olyan kétpólusú politikai erőtér kezd kialakulni, amelyben a kétharmados többség megszerzése szinte lehetetlen.

Fotó: hvg.hu

A teljes népesség körében 30 százalék alá esett a Fidesz támogatottsága, a biztos pártválasztók között pedig egy százalékkal a 40-es határ alá mérte az IDEA Intézet a kormánypártot. Ez lélektanilag megviselheti Orbán Viktort és csapatát, hiszen ilyen rosszul régóta nem állt a párt. Ennél is riasztóbb a Fidesz számára, hogy ezekben a mutatókban a Tisza Párt 23, illetve 34 százalékot ért el. A két párt között egyre kevésbé nyílik az olló, mióta a Magyar Péter mozgalmából kinövő ellenzéki erő idén tavasszal lendületesen elkezdte gyűjteni a támogatóit.

A Fidesz pedig mindent megtett annak érdekében, hogy teljesen ellehetetlenítse Varga Judit egykori igazságügyi miniszter egykori férjét. A kormánymédia jól bevált módszereket alkalmazva megpróbálta lejáratni Magyart, ám ám ezek a kísérletek visszafelé sültek el. Minél jobban támadta ugyanis a Tisza Párt elnökét a kormány propagandagépezete, annál hitelesebbé vált az ellenzéki szavazók számára. Ráadásul az ellenzék is besegített Magyarnak, hiszen ezek a pártok is nekiestek az új konkurensüknek, így idegenítve el maguktól korábbi szavazóikat.

Összességében elmondhatjuk, hogy Magyar Péter pártjának szélsebes nyomulását az ellenséges és a baráti tűz is nagyban segítette. Valahogy egyik oldalról sehogy sem sikerült pacifikálni a Tisza Pártot, ami egyrészt Magyar és csapatának ügyes kommunikációjának, másrészt a Fidesz és az ellenzék rossz helyzetértékelésének köszönhető. Azok ugyanis, akik nem a kardcsörtetésben látták a megoldást a Magyar Péter-jelenségre, legalább az esélyt megtartották maguknak arra, hogy híveik ne szivárogjanak át a Tisza Párthoz.

Ha azonban egy masszív tömbbel kerül szembe, amely ott liheg a nyakában, ez az előnye elveszik, ráadásul szinte teljesen elszokott a Fidesz a kiélezett politikai harcoktól, így rossz döntések sorát hozhatja meg.

Többen is kifejtették már azt a nézetüket, hogy Magyar Péter és pártjának felemelkedése elsősorban annak köszönhető, hogy az elemzők csak kullognak az események után. Ez a jelenség arra utal, hogy a magyar politikai analízisben kialakult sémák a Fideszre és a vele szemben álló kis ellenzéki pártokra alkalmazhatók, ám olyan társadalmi szituációkban, mint amilyen idén tavasszal kialakult, fabatkát sem érnek. A Fidesz ugyanis addig lényegében minden botrányt túlélt komolyabb veszteségek nélkül, az ellenzék pedig hiába erőlködött, sehogy sem tudott fogást találni a kormánypárton.

Ehhez kellett a társadalom apátiája is, amely lényegében a Fidesz hatalmon maradásának kulcsa volt az úgynevezett kegyelmi ügy kirobbanásáig. Ekkor azonban valami elpattant a választók többségében, így, amikor megjelent Magyar Péter a színen, ez az apátia lassan kezdett politikai aktivitásba átcsapni. Érdekes megfigyelni, hogy a hagyományosan ellenzéki szavazók többsége épp olyan kárörvendve szemlélte a korábbi ellenzéki pártok kétségbeesését, mint a Fidesz pánikolását. Magyar ugyanis el tudta hitetni a szavazók jelentős részével, hogy a Fidesz és az ellenzék lényegében egymásból él, és igazi változást az hozhat, ha a kormányt és a hagyományos ellenzéki pártokokat egyszerre váltják le.

Kétségtelen, hogy minél sokszínűbb egy ország politikai palettája, annál virágzóbb demokráciát lehet benne fenntartani. Igen ám, de Magyarország sok szempontból különbözik az európai országok többségétől. Nálunk ugyanis nemcsak egyetlen párt kormányoz lassan 15 éve, hanem ennek a politikai erőnek parlamenti ciklusok óta kétharmados többsége és egy autoriter vezetője van. A szétaprózódott ellenzék Orbán számára könnyű ellenfél volt, hiszen olyan választási rendszert formált mindig, ami az adott szituációban garantálta a Fidesznek az átütő választási sikereket. Ha azonban egy masszív tömbbel kerül szembe, amely ott liheg a nyakában, ez az előnye elveszik, ráadásul szinte teljesen elszokott a Fidesz a kiélezett politikai harcoktól, így rossz döntések sorát hozhatja meg.

Fotó: RTL

Az igazi gond viszont akkor következik be a kormánypárt számára, ha a szavazói közül meghatározó arányban kezdenek átpártolni a Tisza Párthoz. Ez egyelőre még nem jellemző, hiszen Magyar Péter politikai rendszere elsősorban a hagyományos ellenzéki pártok kárára erősödik. A Fidesz még bízhat abban a masszív választói bázisban, amely a nagyobb botrányok ellenére is kitart mellette, ám bekövetkezhet egy olyan fordulat, amikor már egyértelművé válik, hogy a Fidesz elveszítheti a hatalmat 2026-ban, és akkor sokak Orbán Viktorba vetett hite elpárologhat. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Sok lúd disznót győz.”

Nem csupán a globális felmelegedés következtében lehet a szokásosnál is forróbb a politikai idénykezdet Magyarországon szeptemberben. Adott ugyanis egy erősödő ellenzéki tömörülés, egy erejéből és befolyásából sokat vesztő, ám még mindig meghatározó többséggel rendelkező kormánypárt, és persze ott vannak még olyan politikai szereplők, melyek a túlélésükért küzdenek a két meghatározó tömb vetélkedésének árnyékában. Ha a folyamatok dinamikáját nézzük, nem sok jót jósolhatunk ezeknek a kis, ellenzéki pártoknak, de nem áll jól a szénája a Fidesznek sem, és a Tisza Párt sem bízhatja el magát.

Fotó: 24.hu

Magyar Péter röffentette be az őszi politikai szezont, aminek erős üzenete van a kormánypárt számára. A Tisza Párt ugyanis idén tavasszal átvette a kezdeményezést a Fidesz-KDNP-től, így a kormány jobbára csak reflektál az új ellenzéki párt akcióira. Magyar most is meglehetősen keményen indított, hiszen a Völner-Schadl ügyben az ügyészség határozata ellen Magyar Péter felülbírálati indítványt nyújt be, valamint feljelentést tesz a kórházi klímák kötelező fertőtlenítésének elmulasztása, illetőleg a klímaberendezések karbantartásának, cseréjének elmaradása miatt. Újabb korrupciós ügyet lengetett be a szerinte jóval piaci áron vásárolt kormányzati ingatlanok miatt, illetve beindítja a „digitális gyóntatószéket”, ami a bűnbánó fideszesek számára nyújt lehetőséget, hogy könnyítsenek a lelkiismeretükön, és lássák el mutyikról, visszaélésekről szóló információkkal a Tisza Pártot.

Magyar Péter láthatóan szeretné fenntartani, és ha lehet erősíteni azt a lendületet, ami az önkormányzati és uniós választások előtti kampányban jellemezte mozgalmát. A célja egyértelmű: olyan közelségbe kerülni a Fideszhez a közvélemény-kutatásokban, hogy Orbán Viktor a tarkóján érezze a lihegését. A miniszterelnök egyelőre még vagy nem tud, vagy nem akar foglalkozni a pártját sújtó, nehézségekkel. Jelenleg éppen világpolitikai stratégiáját népszerűsíti idehaza és külhonban, aminek az egyik sarokpontja az, hogy Donald Trump lesz az Egyesült Államok következő elnöke. Összességében elmondható, hogy Orbán politikájában meghatározó lett az ideológia, és szinte teljesen elsorvadt a gyakorlat.

A miniszter csak arról feledkezik meg, hogy a kormánypárti sajtó segítségével igyekeztek a víz alá nyomni az akkor felszínre került erkölcsi, morális problémákat, így egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy a társadalomnak nem sikerült feldolgoznia ezt a fontos kérdést.

A magyar polgárokat sokkal jobban érdekli a világpolitikánál az, hogy miért kell trópusi forróságban műteniük az orvosoknak, miért nincs elegendő tanár az iskolákban, és, hogy ki a felelős azért, hogy a közösségi közlekedés látványosan összeomlott az utóbbi hónapokban? A kormány kommunikációja nem igazán tud elfogadható magyarázatokat adni az anomáliákra, így nem véletlen, hogy Magyar Péter is ezeken a területeken támad. Más ellenzéki pártok számára adott lenne a lehetőség, hogy a kormány tevékenységének gyenge pontjaira összpontosítsanak, ám nem tudnak igazán átütő erejű kampányokat indítani, ami előrevetíti azt a tendenciát, hogy a Fidesz kritikusai közül egyre többen pártolnak majd át a Tisza Párthoz.

Mivel a Fidesz jobbára defenzívában van tavasz óta, létfontosságú lenne számára, hogy újra a kormánypárt határozza meg a közbeszéd témáit. Egyelőre azonban a kormányfő sem tud a régi szlogenek ismételgetésén kívül semmit bedobni. Tusványosi beszéde egy összeesküvés-elméletekből összetákolt világpolitikai vízió volt, amiből még az elkötelezett kormánypárti szavazók se értettek sokat. Lehet riogatni a migránsokkal, a transzneműekkel, fel lehet magasztalni a putyini rendszert, de a magyar valóságban mozogva a polgárok többsége nem elméletre, hanem gyakorlati lépésekre vágyik. Körülbástyázhatjuk magunkat, hogy ne szivárogjanak be nyugati eszmék az országba, és példaként lehet állítani a kínai vagy az orosz autokráciákat, ám a hétköznapi problémákra ezek az iránymutatások nem jelentenek gyógyírt.

A Fidesz mindig is híve volt a szimbólumokon keresztül folytatott politizálásnak, ám vannak olyan időszakok, amikor ez már kevés az üdvösséghez. A június 9-i választás végeredménye rávilágított arra, hogy a kormánypárt jelentős teret veszített a hazai politikai porondon. A helyzet lehetett volna súlyosabb is, ha a Tisza Pártnak lett volna ideje arra, hogy megszervezze magát a nagyvárosokban és a kisebb településeken. Ez persze rosszul érintette volna az úgynevezett hagyományos ellenzéket is, amely így legalább meg tudta tartani pozícióit az önkormányzatokban. Erre már nem volt képes az uniós választáson, ahol Magyar Péter pártja elhappolta előlük az ellenzéki szavazatok jelentős részét. A Fidesz is veszített a Tisza Párt színre lépésével, ám a kormánypárt az Európai Parlamentbe továbbra is a legtöbb képviselőt volt képes delegálni a magyar pártok közül.

A Fidesz válságát kezdik már nyíltan elismerni a párt egyes prominensei, így többek között Lázár János is megkongatta a vészharangot. Az építési és közlekedési miniszter szerint különösen az okoz fejtörést a párt felső vezetésében, hogy a fiatalokat nem tudják megszólítani, pedig csak a generációváltás tarthatja domináns szerepben a kormánypártot. Lázár szerint nem sikerült megfelelő választ adni az úgynevezett kegyelmi botrányra, így az akkor elindult eróziós folyamat most is érezteti hatását. A miniszter csak arról feledkezik meg, hogy a kormánypárti sajtó segítségével igyekeztek a víz alá nyomni az akkor felszínre került erkölcsi, morális problémákat, így egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy a társadalomnak nem sikerült feldolgoznia ezt a fontos kérdést.

Fotó: hirhugo.hu

Arra nyilván kevesen számítanak, hogy a kegyelmi ügyet újra előveszi a kormány annak érdekében, hogy végre mindenki megtudja, kik is a valódi felelősök azért, hogy Novák Katalin kegyelmet adott K. Endrének. Valószínűleg Balog Zoltán sem lép hátrébb, elismerve ezzel a valódi felelősségét, így tovább fog folyni a maszatolás. Nagyobb baj azonban, hogy a gazdaság problémáiról, az oktatás és az egészségügy válságáról és a korrupció további burjánzásáról sem indít társadalmi párbeszédet a kormány, ezzel kiváló témákat szolgáltat az ellenzéknek, különösen a Tisza Pártnak. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha csak kicsit hazudsz a feleségednek a félrelépésedről, akkor hetekig fog lovagolni a témán, de ha mindent bevallasz egyszerre, másnapra vagy elváltok, vagy élitek tovább az életeteket, mintha mi sem történt volna.”

Magyarország továbbra is az Európai Unió durcás kisgyereke annak ellenére, hogy sok gyakorlati haszna nincs a makacskodásból, valós hátránya azonban elég sok adódik ebből a magatartásból. Az Orbán-kormány szinte automatikusan megvétóz, de legalábbis hosszabb-rövidebb időre blokkol közös nyilatkozatokat és döntéseket. Már szinte teljesen mindegy, hogy egy Oroszország ellen hozott szankciós csomagról vagy a venezuelai választásokat gyaníthatóan elcsaló elnök elítéléséről van szó, a magyarok belevágják a botot a küllők közé. Ennek üzenete alapvetően az, hogy mi mások vagyunk, mint a többi tagállam, de az nem világos, hogy tulajdonképpen miben is áll a különbözőségünk a szövetség többi államától.

fotó: blikk.hu

Mivel a magyar kormány identitását alapvetően az határozza meg, hogy a fontosabb kérdésekben (és olykor a lényegtelenebbekben is) más álláspontra helyezkedik, mint az EU-s tagállamok többsége, azt sugallja az uniós intézmények működéséről, hogy nehézkesek, sőt sok esetben működésképtelenek. A döntések blokkolásának ezért erős belpolitikai üzenete is van, hiszen a nemzetközi politikai színtéren folyamatosan reflektorfénybe kerülő Orbán-kormány azt kommunikálja a magyarok felé, hogy mi gondolkodunk normálisan, és azok, akik nyomást gyakorolnak ránk, valami oknál fogva, kissé (vagy nagyon) degeneráltak.

Ez az üzenet elég alaposan átmegy a közszolgálati médiumoknak és a Fidesz saját sajtóbirodalmának köszönhetően, így nem is kelt nagy megütközést a hazai közvéleményben, amikor egy újabb uniós döntést vagy nyilatkozatot blokkol a magyar kormány. Orbán különutassága már egy jól felépített imázs része, így szinte teljesen mindegy, milyen témában keveredett vitába a tagországok többségével. A magyar diplomácia a konfrontációkban edzett Szijjártó Péter vezetésével így jóval többször vitázott a saját szövetségeseivel az utóbbi években, mint az EU olyan ellenlábasaival, mint például Kína, Oroszország vagy Irán.

A magyar kormány ráadásul olyan következetesen viszi ezt a vonalat, hogy a fenti megállapítás abszurditása már fel sem tűnik a többségnek. Ebben a kontextusban minden gond nélkül el lehet hitetni a magyar választók millióival, hogy Brüsszel gonoszabb, mint Moszkva, vagy, hogy jobb hitelt felvenni Kínától, mint az EU-s forrásokért cserébe teljesíteni olyan elvárásokat, melyek egy szövetséges politikai közösségben természetesnek tűnnek. Az Orbán-kormány ellenségkeresése teljesen kiforgatja azt az értékrendet, melyre az Európai Unió épül, ráadásul kimondott célja Orbánnak, hogy az alapítók egyenlőségre épülő szellemiségét lecserélje egy részben populista, részben elitista világrendre, melynek jelenleg Donald Trump a legfőbb zászlóvivője a világpolitikában.

Orbán nem is igen leplezi, hogy ő az első változat megvalósításában érdekelt, és bár egy kis ország miniszterelnöke, azzal, hogy EU-s és NATO tagként kettős játékot játszhat, fel tudja nagyítani valós szerepét a világpolitika alakításában.

Orbán olyan új világrendről álmodik, melyben a gyengékkel való szolidaritás a gyengeség jele, és amelyben a tradíciók tisztelete automatikusan szembehelyezhető a haladás minden formájának elfogadásával. Azokra az ösztönökre játszik, melyekkel évezredek óta sikeresen manipulálnak a politikai elit tagjai. Például kihasználják, hogy az emberek félnek a bizonytalantól, ezért inkább ragaszkodnak a régi beidegződésekhez, minthogy felvállalják az újdonságokat rejtő jövőt. Ezért sikeres a több homofób elemet tartalmazó kormányzati kommunikáció, és ezért lehet háborús rettegést kelteni olyan milliókban, akik arra sem kérdeznek rá, hogy ki akar bennünket megtámadni, esetleg mi akarunk-e rátámadni valakire?

Orbán és csapata olyan kitartóan ismételgeti a liberális demokráciákat becsmérlő szólamokat, hogy ezzel automatikusan felértékelik az önkényre épülő putyini rendszert, illetve hangsúlyozzák az elnyomó a kínai kommunista állam hatékonyságát. A magyar kormányfő vágya az, hogy a világpolitikát olyan autokráciák uralják, melyek katonai és gazdasági erejüket felhasználva a nagy demokratikus hagyományokkal rendelkező országokra is rá tudják kényszeríteni az akaratukat. Ennek legékesebb példája Orbán július eleji „békemissziója” volt. A magyar kormányfő azt akarta demonstrálni, hogy igazából Oroszország, Kína és az Egyesült Államok fogják eldönteni egymás között Ukrajna sorsát.

Arra is célzott már többször, hogy amennyiben nem Joe Bidennek hívnák a jelenlegi amerikai elnököt, hanem Donald Trumpnak, akkor már régen elhallgattak volna a fegyverek Ukrajnában. Orbán nem igazán hisz a nemzeti önrendelkezés fontosságában annak ellenére, hogy rendkívül fontos számára a magyar szuverenitás hangsúlyozása. Ha azonban Ukrajnáról van szó, akkor sokkal inkább érdekli Putyin vagy Trump véleménye, mint Zelejnszkij elnöké. Az ukrajnai konfliktus végkimenetele lényegében eldönti majd, hogy az autokrata, keleti típusú államok kerekednek-e felül a hagyományos nyugati demokráciákon, vagy fordítva történik. Orbán nem is igen leplezi, hogy ő az első változat megvalósításában érdekelt, és bár egy kis ország miniszterelnöke, azzal, hogy EU-s és NATO tagként kettős játékot játszhat, fel tudja nagyítani valós szerepét a világpolitika alakításában.

Fotó: index.hu

A magyar külpolitika iránya tehát rengeteg kárt okoz azokban a szövetségi rendszereknek, melyeknek tagjai vagyunk, ugyanakkor a belpolitikát erősen befolyásolja. Orbán taktikája ugyanis most az, hogy a belső nehézségeket ellensúlyozza azzal, hogy fontos világpolitikai szerepben tetszeleg. Közben a magyar egészségügy, az oktatás és fontos állami cégek már alig tudják ellátni a feladataikat, a költségvetésben pedig akkora lyukak tátonganak, hogy fű alatt komoly megszorító intézkedéseket kell meghozni. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha kölcsönlovat viszel ajándékba egy esküvőre, mindenki azt fogja mondani, milyen gazdag lehetsz, ha ilyen szép paripával leped meg az ifjú párt.”

Az EU és a NATO vezetői számára eddig sem volt kérdés, hogy Orbán Viktor Vlagyimir Putyin szekértolója, ám az, ami az utóbbi napokban történt, egyértelművé tette, hogy a magyar kormányfő az orosz elnök tervét igyekszik megvalósítani az ukrajnai háborús konfliktus lezárásában. Azzal, hogy július elején Orbán átvette az EU soros elnöki posztját új fokozatba kapcsolta „béketeremtő” misszióját. Ráadásul azt követően, hogy tárgyalt mind Zelenszkij, mind Putyin elnökkel, csak az utóbbiról mondott pozitív dolgokat. Azonban ezt a folyamatot is tudta fokozni azzal, hogy a türk haverok érintésével kínai elnökhöz repült, majd holmi washingtoni NATO-csúcs után beugrott Donald Trumphoz is a floridai nyaralójába. Kézzelfogható eredményként azonban csak annyi látszik, hogy az oroszok Orbán látogatása óta fokozták a civil lakosság elleni terrorjukat.

Fotó: portfolio.hu

Finoman szólva sem volt korrekt eljárás Orbán részéről előbb kipuhatolni, mit gondol Volodimir Zelenszkij a háborús konfliktus lezárásáról, azután titokban megszervezni egy moszkvai látogatást. A magyar kormányfő ugyanis ezzel előnyös helyzetbe hozta Putyint a diplomáciai harctéren, hiszen Orbán nagy valószínűséggel beszámolt neki kijevi útjának minden részletéről. Az EU soros elnöki posztját betöltő magyar kormányfő ravasz húzásnak szánta ezt a kettős látogatást, ám ezzel is erősítette azt a feltételezést, hogy az orosz elnök malmára hajtja a vizet, mióta kitört a háborús konfliktus Ukrajnában.

Orbánt azonban nem csupán Putyin segítése motiválja, hanem saját világpolitikai szerepének felértékelése is. Bár a soros elnöki pozíció lényegében egy szimbolikus tisztség, a magyar kormányfő igyekszik úgy viselkedni, mint aki megragadta a kormánykereket az EU céltalanul sodródó hajóján. A valóságban csak zavart keltett a nemzetközi diplomáciában, ám számára az volt a legfontosabb, hogy mindenki róla beszélt attól függetlenül, hogy egyetértettek-e a látogatással a háborús bűnösnek és agresszornak tartott Putyinnál, vagy sem. Orbán a marketing ősi szabályát követve nem foglalkozik azzal, hogy kritizálják vagy magasztalják, lényeg, hogy beszéljenek róla.

Ő ugyanis köztudottan a nemzetközi politika rosszfiúja, aki nem sokat törődik a diplomáciai etikettel, az írott vagy íratlan szabályokkal, kizárólag a haszonszerzés motiválja minden cselekedetét akár belpolitikai, akár külpolitikai ügyekről van szó. Orbán láthatóan kifejezetten élvezte azt a helyzetet, hogy a háború kitörése óta ő volt az első EU-s vezető, aki meglátogatta Putyint. A Kreml urát ugyanis még a nemzetközi találkozókon is igyekeznek kerülni a nyugati demokráciákat képviselő politikusok, nemhogy elrepülnének hozzá egy baráti csevejre. A magyar kormányfő ugyan „békemissziónak” nevezte a találkozót, ám kézzel fogható eredményt nem tudott felmutatni, ráadásul néhány nap múlva az oroszok lebombázták Ukrajna legnagyobb gyerekkórházát.

Mindenki számba vette azt a lehetőséget, hogy Putyin végül eléri a céljait, és bekebelezi Ukrajnát, Kína gazdaságilag Európa és az USA fölé kerekedik, Trump pedig visszatér a Fehér Házba.

Orbán tehát ilyen értelemben arra használta Putyint, hogy tovább erősítse a róla kialakult „vagány politikus” képet, ám ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy mire használta az orosz elnök a magyar kormányfőt. Az ugyanis régóta tapasztalható, hogy ez a viszony nem két egyenrangú fél együttműködése (lásd: a korábbi pekingi találkozóról készült videót), hanem sokkal inkább tűnik úgy, mint amikor a nagy vad iránymutatásokat ad a kisebbik vadnak. Rendkívül feltűnő a magyar kormány kommunikációjában és döntéshozatalában, hogy sem szavakban, sem tettekben nem mennek szembe az orosz érdekeknek, holott ez csak problémákat okoz a magyar diplomáciában, látható előnyöket ez a magatartás nem hozott az ország számára.

A szakértők többsége egyetért abban, hogy amit Orbán tesz, azzal folyamatosan megsérti és aláássa a közös uniós pozíciókat, semmibe veszi a lojális együttműködés elvét, a soros elnökséget pedig saját céljai elérésére használja. Pontosan tudja, hogy ezzel provokálja az EU legfontosabb szerveinek vezetőit, ám ő úgy viselkedik ebben a helyzetben, mint aki számára nincsenek szabályok, a mozgástere pedig akkora, hogy lényegében bármit megtehet a nemzetközi diplomáciában. A valóság viszont az, hogy egyedül Magyarország kormányát képviseli, és ebben a minőségében az orosz és kínai érdekek kijárója, valamint Donald Trump bábja.

Közismert, hogy Orbán nem csupán él a hatalmával, de gyakran vissza is él azzal. Most, hogy a belpolitikában nem lát túl sok lehetőséget, elkezdett úgy viselkedni, mint aki meghatározza a nemzetközi politika irányait. Árnyalja a képet, hogy mindent egy lapra feltéve a számára szimpatikus nemzetközi szövetségesek győzelmére játszik, és ezzel elárulja azt az EU-t, aminek soros elnöki posztját tölti be jelenleg. Ilyen tudatos szereptévesztéssel még nem találkoztak az Európai Unió vezetői, ezért is nagy a felháborodás, ami némi tanácstalansággal jár együtt. Mindenki számba vette azt a lehetőséget, hogy Putyin végül eléri a céljait, és bekebelezi Ukrajnát, Kína gazdaságilag Európa és az USA fölé kerekedik, Trump pedig visszatér a Fehér Házba.

Fotó: maszol.hu

Nyilvánvaló, hogyha ezek a lehetőségek valósággá válnak, akkor Orbán nem csak egy unortodox eszközöket használó bosszantó politikus lesz az EU és NATO vezetői számára, hanem a nemzetközi diplomácia egy meghatározó személyisége, ám kérdés az, hogy ebből mi haszna lesz az uniónak a katonai szövetségnek, és természetesen Magyarországnak? Ennek a helyzetnek az ellentmondásossága mutat rá Orbán valódi céljára: Ki akarja használni a nemzetközi figyelmet, borsot akar törni mindazok orra alá, akik eddig a háttérbe szorították, és nem mellékesen úgy akarja beállítani magát, mint aki békét teremtett a világban. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „A bolhát az teszi naggyá, hogy fájdalmas a csípése, ám az teszi apróvá, hogy ez a fájdalom gyorsan elmúlik.”

Bár ígérete ellenére nem foglalta el sem Brüsszelt sem Budapestet, Orbán Viktor mégis úgy viselkedik a június 9-i választások óta, mintha fényes sikert aratott volna pártja. A hangzatos kijelentések mögött azonban ott lapul a kínos igazság, mely lassan kikezdi a kormánypártot. Ráadásul mára teljesen egyértelművé vált, hogy a csapágyasra hajtott kormánypropaganda evolúciós zsákutcába jutott, hiszen ennél jobban már nem lehet jobban lebutítani az üzeneteket. Mihez kezd Orbán és pártja azok után, hogy remélt szövetségesei is elfordulnak tőle Európában?

Fotó: magyarhang.hu

Régóta találgatják idehaza és a nemzetközi politikában is annak az okát, hogy Orbán miért tart ki a végletekig Vlagyimir Putyin támogatása mellett? Gyakorlatilag tíz éve nem tud olyat kérni az orosz elnök a magyar kormányfőtől, amit ne tenne meg neki egyetlen zokszó nélkül. Ez különösen visszatetsző 2022 februárja óta, hiszen az oroszok ukrajnai háborúja miatt különös jelentősége van annak, hogy egy ország az agresszor vagy az áldozat oldalára pozicionálja-e magát. Az európai országok döntő többsége, az EU tagországoknak pedig szinte mindegyike támogatja Ukrajnát élet-halál harcában, ám Magyarország teljesen másként gondolja ezt a konfliktust kezelni, és lényegében a kapitulációt javasolja a megtámadott félnek.

Orbán Viktor és pártja ugyanis a béke fontosságának hangsúlyozásának álcája alatt lényegében arra szeretné rákényszeríteni Ukrajnát, hogy adjon át jelentős területeket Oroszországnak, amivel lényegében beismerné, hogy elveszítette a háborút. A helyzet azonban sokkal bonyolultabb annál, minthogy a gyengébb fél a polgárai és megmaradt területei érdekében feláldozza az ellenség által elfoglalt területeket. Egy, a nemzetközi közösség által is elismert békemegállapodás ugyanis legalizálná Oroszországnak olyan hódításait, melyeket a nemzetközi jogot megsértve, és súlyos háborús bűnöket elkövetve szerzett meg. Putyin ezzel átírná azt a biztonsági doktrínát, amely lényegében a második világháború óta garantálja az európai államok határait és szuverenitását.

Ilyen például az EU bővítésének felpörgetése, ami elsősorban azért fontos Orbán számára, hogy új szövetségeseket toborozzon magának elsősorban a balkáni régióból.

Hogy ezt a tervet miért támogatja minden idők legbékepártibb magyar miniszterelnöke, még homály fedi, de tény, hogy mindent elkövet azért, hogy Ukrajnának ne legyen elegendő ereje és nemzetközi támogatottsága ahhoz, hogy Putyin szándékát meghiúsítsa. Még a hazai kampányába is átemelte a kormánypárt azt a meglehetősen bizarr üzenetet, hogy a világbéke megőrzésének legfontosabb feltétele, ha Orbán Viktorra szavaznak a magyarok. Nos, a valóság az, hogy amennyiben hatékonyan működik a Putyin-Lukasenka-Orbán tengely, olyan konfliktusok éledhetnek újjá a kontinensen, melyek jelenleg a mélyben szunnyadnak.

Orbán számára fontos terep a külpolitika, és különutassága miatt jóval nagyobb nemzetközi figyelem is irányul rá, mint egy hasonló nagyságú és gazdasági súllyal rendelkező uniós országra. A magyar kormányfő saját választói felé folyamatosan küldi azt az üzenetet, hogy Magyarország megkerülhetetlen tényező a világ legmeghatározóbb konfliktusaiban is, így számára akár jól is jöhetett az orosz-ukrán háború. Csak azt felejti el közölni, Magyarországnak mennyi hátránya származik abból, hogy az orosz érdekek mentén politizál. Azt viszont a maga bőrén érzi, hogy a korábban potenciális szövetségesként számon tartott szélsőjobboldali pártok sem szeretnék befogadni az EP-ben most alakuló pártszövetségekbe, mert Orbánt Putyin ügynökének tartják.

Ez valószínűleg nagyobb fejtörést okoz Orbán számára, minthogy elvesztett néhány fontos várost az önkormányzati választáson, vagy, hogy Magyar Péter elfoglalta a Fidesz-KDNP helyét az Európai Néppártban. Ha nem talál ugyanis egy fajsúlyos frakciót, amely befogadja, továbbra is a senki földjén bolyonghat, és hiába veszi át az EU soros elnökségét Magyarország július 1-jén, hatalmas ellenszélben kellene megvalósítania azokat a célkitűzéseket, melyek nemzetközi támogatás mellett is igen ambiciózusnak tűnnek. Ilyen például az EU bővítésének felpörgetése, ami elsősorban azért fontos Orbán számára, hogy új szövetségeseket toborozzon magának elsősorban a balkáni régióból.

Fotó: vilaggazdasag.hu

A Fidesz-KDNP tehát egyelőre mást nem tehet, mint megmarad a „béketábor” élcsapatának. Orbán ugyanis elszámolta magát, nem sikerült alapjaiban megváltoztatnia az erőviszonyokat az öreg kontinensen, így az orosz-ukrán konfliktus kezelésével kapcsolatban sem következik be radikális fordulat sem az EU, sem a NATO részéről. A kormányfő már realizálta ezt, ezért is támogatja a korábban ősi ellenségnek kikiáltott Mark Rutte holland miniszterelnököt az atlanti szövetség vezetői posztján, és zarándokolt Berlinbe a szintén sokat bírált Olaf Scholcz német kancellárhoz. Mert, ahogy egy ősi dakota mondás tartja: „Ha a szél mindig ugyanabból az irányból fújna, egész életünkben ugyanazok maradnának a barátaink.”

A június 9-i önkormányzati választás és EP voksolás olyan eredményt hozott, aminek sem a kormánypárt, sem a hagyományos ellenzék nem örült. Azonban úgy is értékelhetnénk, hogy a Fidesz győzött, a Tisza Párt nyert, a magyar választók pedig fényes sikert arattak. Az a hagyományos politikai modell ugyanis, amely körülbelül 20 éve foglyul ejtette a magyar közéletet, most rogyadozni kezdett, és csak Magyar Péter pártján múlik, meddig tart még ki. Most már jó esély látszik arra, hogy ne legyen elég a politikai túléléshez az, hogy az egyik oldal "gyurcsányozik", a másik meg "orbánozik".

Fotó: szeka

Szokás szerint győztesnek hirdette magát a Fidesz a legutóbbi országos voksolást követően, ám Orbán Viktor és a kormánypárt vezetése nem tudott őszintén örülni az eredményeknek. Egyrészt az EP választás ezúttal sem hozta meg az európai szélsőjobb nagy áttörését, aminek következtében Orbán Viktort pajzsra emelte volna az euroszkeptikus pártok szövetsége, másrészt komoly pozíciókat veszített a kormánypárt az önkormányzati választáson. Ami viszont ennél is fájdalmasabb lehet a Fidesz vezérkar tagjai számára, hogy a régi, jól bevált kampánymódszerük már csak részben hozta a várt eredményt.

A háborúval riogatás turbó fokozatba kapcsolása egyben tartotta ugyan a kormánypárt törzsszavazóit, ám a bizonytalanoknak ez már nem volt elég, és jelentős részük Magyar Péter Tisza Pártjához vándorolt. Ez az erózió is azt mutatja, hogy a Rogán Antal propagandaminiszter által régóta alkalmazott érzelmi megdolgozás ma már csak részben működik, és a választók jelentős része már elvárja a kormányzó párttól, hogy kézzel fogható ígéreteket, illetve érveket is letegyen az asztalra. Most ugyanis annyira leegyszerűsítette üzenetét a kormány, hogy abba már nem fért bele jóléti intézkedések bejelentése és a központi irányvonal okainak részletes elmagyarázása.

Most azonban üres az államkassza, így nem maradt más, mint atomháborúval riogatni a választókat.

Magának a háborús pszichózisnak persze épp az az előnye, hogy elnyom minden más közéleti kérdést, és a választó már beéri azzal az ígérettel is, hogyha a Fideszre szavaz, marad a béke. Ám rengeteg logikai bukfencen át kell verekednie minden magyar állampolgárnak ahhoz, hogy értelmet adjon Orbán és a kormánypárt üzenetének. Például nem világos, hogy ki akar bennünket megtámadni? Esetleg, mi kit akarunk lerohanni? Mert ugye a háborúhoz kell egy olyan agresszor, aki ránk támad, vagy esetleg mi vagyunk a támadó fél, de akkor meg mi értelme a békéről prédikálni?

A másik láncszem, ami hiányzik a béke iránti feltétlen rajongás indokai közül, hogy Magyarországon az európai országok legnagyobb részéhez hasonlóan nincs sorkatonai szolgálat, így azzal riogatni, hogy elviszik a fiataljainkat egy idegen érdekeket szolgáló háborúban maximum a hivatásos katonák esetében igaz. A magyar hadsereg a honvédelmi miniszter minden kardcsörtetése ellenére is meglehetősen kis szerepet játszhatna bármilyen globális konfliktusban, így valószínűleg senki sem udvarol a kormánynál azért, hogy lépjünk be valamilyen háborúba, aminek a szemben álló feleit sem tudta megnevezni a kormány.

És van egy harmadik ellentmondás is, amire azért nyilván sok magyar választópolgár is felfigyelt. A béke kormánya ugyanis épp azt tervezi, hogy magyar rendfenntartó katonai kontingenst küld Csádba, egy olyan afrikai országba, ahol finoman szólva is puskaporos a levegő. Ez nem egy NATO kötelékében vállalt misszió lenne, hanem a két ország kormányának megállapodása értelmében kétszáz magyar katona teljesítene szolgálatot a sivatagi országban. Bár a misszió késik, ez nem azt jelenti, hogy az Orbán-adminisztráció - élén Orbán Gáspárral - kihátrált volna ebből a megállapodásból.

A Fidesz persze eddig sem foglalkozott sokat az olyan ellentmondásokkal, melyek a kommunikációjában rendszeresen felbukkannak, ám ezúttal tényleg olyan szűk kommunikációs sikátorba vezette a választóit, hogy abból nehéz kiutat találni. A 2022-es országgyűlési választások előtt is felépített a kormány egy fiktív világképet a magyar polgárok számára, amiben ő mondhatta meg, ki a jó és ki a gonosz, ám ahhoz társítani tudott jóléti intézkedéseket, vagy, hogy egyszerűbben fogalmazzunk: nyakló nélkül osztogatott. Most azonban üres az államkassza, így nem maradt más, mint atomháborúval riogatni a választókat.

Fotó: magyarnemzet.hu

A NER lebontása azonban még nagyon az elején tart, de Magyar Péter személyében akadt egy olyan politikus, aki az érzékeny pontokra céloz. A Tisza Párt elnöke egyrészt sok elemet átvett Rogán módszereiből, ám az ő üzeneteiben elég jól tetten érhető a következetesség, másrészt jól érzékelte, hogy a kormány egyre kevésbé innovatív, így a rendkívüli módon leegyszerűsített üzenetei csak a kevésbé iskolázott rétegekhez jut el. Ő ezért a középosztály és az értelmiség tagjaiból toborozza a híveit. A narancs ugyan kezd megpuhulni, de ne gondoljuk azt, hogy magától fog elfonnyadni. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Bár igaz, hogy a halott indián a legjobb indián, ám a sebesült indián a legveszélyesebb indián.”

Totális zagyvaság az, amit az ukrajnai háborúval kapcsolatban kommunikál a kormány. Mivel választási kampány zajlik Magyarországon, ez a handabandázás bizonyára csak fokozódni fog. Orbán Viktor ezúttal is két legyet igyekszik leverni egy csapással: Elhitetni a választókkal, hogy egyedül ő tudja garantálni országunk biztonságát, ugyanakkor látványosan támogatja annak az agresszornak a politikáját, aki rászabadította a háborút a kontinensre. Sokak számára azonban logikus Orbán végkövetkeztetése: Ha hagyjuk elvérezni Ukrajnát, akkor béke és biztonság lesz a térségünkben. Ennél nagyobb hazugságot aligha adtak még be a magyar választóknak.

Fotó: 444.hu

Itt az ideje, hogy a kormány propagandistái felébresszék hosszúra nyúlt téli álmából a Békemenetet, amit a közpénzekből alaposan megtámogatott a Civil Összefogás Fórum és a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány közösen szervez. A Fidesz központi üzenete ugyanis a június 9-i választások előtt ugyanis meglehetősen egyszerű, ám rendkívül hatásvadász: béke, béke, béke! Amint tehát maga a béke menetelésbe kezd, valószínűleg a kormánypárt támogatói is megnyugszanak, hogy a világbékéért nem is kell mást tenni, mint összecsődíteni sok embert, jól csengő jelszavakat skandálni, így a háború azonnal megijed, és megszégyenülve eloson a szemünk elől.

Az eddigi Békemenetek is leginkább az egykori május elsejei felvonulásokhoz hasonlítottak, hiszen akkor is a béketáborhoz tartoztunk, amit a Szovjetunió vezetett, és szembeszállt a nyugati imperialisták háborúpárti politikájával. Nem sok minden változott, hiszen most Oroszországot támogatjuk, a hazai reakciósokat (lásd: ellenzék) és külföldi csatlósaikat (lásd: nyugati nagyhatalmak) csak úgy lehet kijózanítaniuk háborús pszichózisukból, ha jól az arcukba kiáltják a haladó erőket képviselő békemenetesek, hogy: béke, béke, béke!

Bár Orbán Viktor a szavak szintjén rendszerint elhatárolódik az egykori népi demokrácia politikai irányától, mégis előszeretettel alkalmazza annak jól bevált módszereit. Egyrészt, nem kell túlmagyarázni a dolgokat, mert a nép egyszerű fiai úgysem értenék meg a bonyolult nemzetközi, politikai folyamatokat, másrészt a magyar ember Orbán szerint ki van éhezve a központi iránymutatásokra, így meg kell adni neki a szükséges direktívákat. Elég tehát, ha annyit tud az egyszerű honpolgár, hogy amíg az EU, az USA jelenlegi vezetése a magyar ellenzék tokkal-vonóval, és persze maga Zelenszkij mindenképpen háborút akar, addig Orbán Viktor a béke apostola.

Ráadásul továbbra is országos cimborája Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek annak ellenére, hogy a magyar kormány már legalább részben elismerte, hogy az orosz kormány heckerei 2021-ben, röviddel a háború kirobbanása előtt behatoltak a külügyminisztérium informatikai rendszerébe, és onnan fontos dokumentumokat töltöttek le.

 

Nos, volna itt azért néhány nyugtalanító kérdés. Egyrészt, miért akarna bárki is háborút az imént felsoroltak közül? Milyen haszna származik például Ukrajnának abból, hogy szétlövik a városait, falvait, civil lakosságának döntő hányada vagy külföldre vagy az ország kevésbé fenyegetett részeire menekült? Miért érdeke, hogy gazdasági kapacitásának nagy részét a hadianyagok előállításra fordítsa? Miért érdeke, hogy fiatal férfiak és nők haljanak meg a fronton? Ki akarná, hogy a feleségek özvegyekké váljanak, a gyerekek árvák maradjanak, a szülők és testvérek sirassák szeretteiket?

De az is egy értelmezhetetlen sugalmazás a magyar kormány részéről, hogy azok a külföldi hatalmak, melyek diplomáciájukkal, gazdaságukkal és fegyverszállításaikkal támogatják az agresszió áldozatául esett országot, a háború pártján állnak. Ha minden ország úgy viszonyulna Ukrajna küzdelméhez, mint Magyarország, akkor Putyin már rég elérte volna háborús céljait, és már a határaink közelében lenne, ami a történelem tanulságai szerint soha nem hozott semmi jót az országra. Vagyis Putyin háborús gépezetének megfékezése Magyarországnak épp úgy érdeke, mint Dániának, az Egyesült Királyságnak, az Egyesült Államoknak, Németországnak vagy Litvániának.

Orbán azonban ezen is túl megy, hiszen a hazai ellenzéket vádolja háborúpártisággal. Úgy próbálja saját békepártiságát hangsúlyosabbá tenni, hogy önmagán kívül mindenkit a háború sarával igyekszik bekenni. Miért akarna háborút Magyar Péter, Dobrev Klára, Donáth Anna vagy Márki-Zay Péter? Azon túl, hogy Magyarországnak semmilyen haszna nem lenne egy fegyveres konfliktusban való részvételből, politikai öngyilkosságnak is számítana mindazok részéről, akik ezt szorgalmaznák. Ezért sincs igazán értelme annak a tervnek, hogy a magyar kormány katonákat küldjön Csádba, ahol meglehetősen ingatag a politikai helyzet.

Szijjártó Péter külügyekért (is) felelős külgazdasági miniszter persze nem sokat tépelődik ezeken az ellentmondásokon. Ő például előállt egy olyan béketervvel, ami lényegében Ukrajna kapitulációjával egyenértékű. Ráadásul továbbra is országos cimborája Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek annak ellenére, hogy a magyar kormány már legalább részben elismerte, hogy az orosz kormány heckerei 2021-ben, röviddel a háború kirobbanása előtt behatoltak a külügyminisztérium informatikai rendszerébe, és onnan fontos dokumentumokat töltöttek le.

Fotó:hvg.hu

Ez a helyzet felvet egy fontos kérdést: Milyen érzékeny információk kerülhettek akkor orosz kézbe, és esetleg voltak-e köztük olyan kompromittáló dokumentumok, melyek alapján zsarolhatóvá váltak olyan személyek, akik a mai napig irányítják magyar politikát? A magyar kormány ugyanis látványosan keresztbe tesz Ukrajnának, mióta kitört a háború, ugyanakkor a békecsináló szerepében tündökölve Orbán Viktor kormánya igyekszik legitimálni az orosz hódításokat. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha a barátod azzal zsarol, beárul a feleségednél, hogy megcsaltad, akkor ő már nem igazán a barátod.”

Az egykori szovjet pártvezetőket idéző módon próbálja letagadni a Fidesz teljes vezérkara, hogy bő három évvel ezelőtt hackertámadás érte a külügyminisztérium informatikai rendszerét. A dolog pikantériája, hogy a támadást egy, az orosz titkosszolgálatokhoz kötődő csoport követte el, amit a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat (NBSZ) akkori főigazgatója, Szabó Hedvig altábornagy jelentett is a feletteseinek. 2022 márciusában a magyar sajtóban már nyilvánosságra került az ügy, ám akkor – utalva a közelgő országgyűlési választásokra – az összes kormánypárti potentát „kampányhazugságnak” nevezte az állítást. Mint kiderült, ők nem mondtak igazat akkor, és a bizonyítékul szolgáló dokumentumok ellenére máig ragaszkodnak ahhoz, hogy semmilyen incidens nem történt.

fotó: magyarhang.hu

Régi pártállami reflex csípőből letagadni minden olyan eseményt, ami árt a kommunista rendszer tekintélyének. Így volt ez a csernobili katasztrófa idején, de később a Kurksz nevű atommeghajtású tengeralattjáró tragédiája után is. Sok életet lehetett volna megmenteni akkor, ha a politikai vezetés mindjárt a balesetek bekövetkezése után őszintén feltárta volna a tényeket, ám a szovjet politikai kultúra szabályai szerint a végsőkig tagadni kellett. Természetesen teljesen értelmetlen volt ezt tenni, hiszen az igazság mindenképpen kiderül ilyen mértékű katasztrófák esetében, de a rossz beidegződések működtek a Szovjetunió végnapjaiban is.

A magyar kormány ugyanezekkel a reflexekkel reagál általában kínos történésekre, pedig üdvös lenne mind számára, mind a magyar állampolgárok számára, ha nyíltan szembenéznének a tényekkel mindjárt a botrány kirobbanása után. Az orosz hackertámadás persze kínos ügy, hiszen hatalmas kudarca a Fidesz külpolitikai stratégiájának, ám valószínűleg érdemes lett volna még 2022 márciusában elismerni, hogy a barátinak gondolt nagyhatalom egy csomó nemzetbiztonságilag érzékeny adatot lopott el a külügyminisztérium szervereiről. És persze jó lett volna odaszúrni egyet Putyinéknak, mert így csak vérszemet kaptak.

Orbán kettős játéka rendkívüli kockázatokat jelent nemzetbiztonsági szempontból, és az orosz hackertámadás is azt bizonyítja, hogy sok szempontból kiszolgáltatjuk magunkat olyan hatalmaknak, melyek látszólag a barátságunkat akarják, ám ez csak eszközként szolgál számukra.

Ehelyett Orbán Viktor kisvasutas bölcsességére épített a kormány kommunikációja, mely szerint: „Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig.” Nos, ez a bölcsesség a jelenlegi helyzetben a következő változatban illusztrálja a kormány kommunikációját: „Ha támadják az oroszok a szervereinket, akkor nekünk még jobban kell szeretnünk őket.” Ennek a hozzáállásnak az egyik legfőbb megnyilvánulása, hogy 2021 végén Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Barátságért kitüntetést vett át Szergej Lavrov orosz külügyminisztertől. Pedig ekkor már nyilván tudott az oroszok barátságtalan akciójáról.

Ha a Szuverenitásvédelmi Hivatal komolyan venné a dolgát, azonnal vizsgálatot indítana annak kiderítése érdekében, miként eshetett meg egy olyan szégyenteljes dolog a magyar diplomáciával, hogy miután ellenséges behatolás révén fontos nemzetbiztonsági információk jutottak az Orosz Föderáció birtokába, a magyar külügyminiszter egy magas állami kitüntetést vesz át az orosz kollégájától? Miként lehetséges az, hogy számonkérés helyett még együtt parolázik Lavrovval Szijjártó, és a későbbiekben is azzal dicsekedett a magyar diplomácia vezetője, hogy milyen jó viszonyban van az orosz külügyminiszterrel?

A Fidesz korábban előszeretettel használta ilyen esetekre a hasznos idióták kifejezést, de most a békesség kedvéért tekintsünk el ettől a minősítéstől. Az orosz politikai kultúrában ugyanis sokszor a szövetségesekkel keményebben bánnak, mint az ellenségekkel. Valószínűleg ez az eset is arról árulkodik, hogy a magyar fél lojalitását tesztelte a keleti nagyhatalom, és a számításuk bevált. Az adatok ellopásával ráadásul le is ellenőrizhették a magyarok hűségét, így nem csoda, hogy Lavrov azóta is sűrűn lapogatja Szijjártó barátja hátát, hiszen magyar kollégája nemhogy protestált volna az illegális behatolás után, de az ellopott dokumentumok tanulsága szerint is megbízható partner, ami bizonyára imponált orosz kollégájának.

Most azonban egyértelművé vált, hogy az oroszok úgy bánnak velünk, mint egy kis csatlós néppel, ami ismerős a szocializmus 40 évéből, amikor a szovjet csapatok „ideiglenesen” hazánkban tartózkodnak. Sokat elárul a helyzetről Lázár János minapi nyilatkozata, miszerint Magyarország iránt nagy az érdeklődés az ukrajnai háború kirobbanása óta. Ez az érvelés egyrészt azért sántít, mert az orosz behatolás hónapokkal a háború kirobbanása előtt történt, másrészt külföldi, főként a nyugati titkosszolgálatok épp azért pörgették fel a tevékenységüket nálunk, mert itt igen intenzív az orosz és kínai kémkedés az utóbbi években.

Orbán Viktor és Szijjártó Péter is hasonlóan homályos megfogalmazásokkal próbálja elterelni a lényegről a figyelmet. Azt mondják, hogy keletről és nyugatról is folyamatos támadásoknak van kitéve az ország. Ez önmagában igaz, de ezt a fokozott kémtevékenységet annak köszönhetjük, hogy sem a hivatalos szövetségeseink (NATO, EU) sem a nem hivatalos barátaink (Oroszország, Kína) nem bíznak bennünk. Orbán kettős játéka rendkívüli kockázatokat jelent nemzetbiztonsági szempontból, és az orosz hackertámadás is azt bizonyítja, hogy sok szempontból kiszolgáltatjuk magunkat olyan hatalmaknak, melyek látszólag a barátságunkat akarják, ám ez csak eszközként szolgál számukra.

Fotó:444.hu

Abban bízni tehát, hogy az oroszok vagy a kínaiak barátsága őszinte, dőreség, ahogy tisztán kell látnunk, hogy a nyugati hatalmak is elsősorban praktikus okok miatt próbálják Magyarországot a jelenlegi szövetségi rendszereikben tartani. A lényegi kérdés mégis az, hogy Oroszország mivel kecsegteti, esetleg zsarolja Orbánt és Szijjártót? Aki ugyanis hajlandó olyan megaláztatást lenyelni, amit szégyelleni kell mások előtt, annak komoly indítékai vannak a háttérben. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Annak, aki sűrűn vált lovakat, számolnia kell azzal, hogy egyik nyeregben sem ül majd kényelmesen.”