Az Orbán-kormánynak lassan fel kell adnia azt a bozótharcos taktikát, mellyel sikeresen védelmezte eddig a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Most, hogy sokasodnak a bajok, egyértelmű vált, a hatalmat nem lehet pusztán kommunikációval és látszatintézkedésekkel fenntartani. Kormányozni is kéne már valamikor!

Fotó: magyarszo.com

Nagyon egyszerű módszer alapján politizál az Orbán-kormány 2010 óta. Ennek lényege, hogy a társadalmat apró atomjaira kell szedni, az elszigetelt szakmai, gazdasági, szociális közösségeket így könnyedén, egyesével le lehet vadászni, ha pedig ellenáll valaki, véletlenül sem egyezkednek vele, hanem odacsapnak megint, hogy aztán kérdezni se legyen kedve többé. A kormányzati bunkósbot szedte is az áldozatait a magánnyugdíj-pénztártagoktól a rendvédelmi dolgozókon át a leszakadók egyre népesebb táboráig.

A szétszaggatott magyar társadalom bénultan nézte, hogyan kótyavetyélik el az ország vezetői a trafikjait, a földjeit, az alkotmányosságba helyezett bizalmát, a tisztességes választásokba vetett hitét, hogyan devalválta az európai értékekhez való kötődését. Ha felemelte a szavát egy társadalmi csoport vagy ellenzéki erő, azonnal jött a Békemenet, és beleégette „azemberek” agyába, hogy nincs választása, úgyis az lesz, amit a Fidesz legfelsőbb körei jónak látnak.

Hiába sértettek meg egyre nagyobb tömegeket, hiába gyülemlett a társadalomban a tehetetlenség érzése, a legendásan populista fideszes kommunikációs gépezet el tudta hitetni az emberekkel, hogy a rezsicsökkentés a legjobb dolog az életükben, ami az utóbbi huszonöt esztendőben történt velük.

Kétségtelen, hogy látványos eredmény kétharmados többséget szereznie egy olyan kormánynak, amely a szakpolitikában vagy nem csinált semmit, vagy kudarcot kudarcra halmozott. A kommunikációs trükközés azonban elaltatta azokat is, akiknek elemi érdekük lett volna, hogy érezzék, ez a fajta politizálás hosszú távon fenntarthatatlan. Az Orbán-rezsimet saját önelégültsége veszélyezteti a legjobban.

Lássuk a tényeket: Az elmúlt négy és fél év alatt hazánk nemzetközi téren olyannyira elszigetelődött, hogy a nyugati világ egyetlen meghatározó politikusa sem hajlandó szóba állni sem a magyar külügyminiszterrel, sem a miniszterelnökkel.    

Az oktatást az államosítás álcája alatt mély válságba taszították az óvodáktól az egyetemekig. Folyik az egészségügy kivéreztetése, a költségvetés csak olyan különadók kivetésével képes egyensúlyban maradni, mely gátolja a gazdasági növekedést, a munkahelyek teremtését. A közmunkaprogram a porhintés csimborasszója, hiszen semmi más, mint egy megcímkézett segély. Ha kiszámoljuk, hogy egy „főállású” közmunkás 200 forintos órabérért dolgozik, akkor nem nehéz belátnunk, hogy az egész program csak a tragikus foglalkoztatási adatok kozmetikázására szolgál.

Folytathatnánk a sort azzal, hogy a magyar haderő lassan az albán hadsereggel sem bírna el, ha rohamra indulnának ellenünk, vagy azzal, hogy a haveroknak juttatott állami földek pusztán az uniós támogatások arcátlan begyűjtéséről szólnak, a devizahiteleseket pedig háromszor mentették meg sikertelenül, és most már szinte bizonyos, hogy a legeladósodottabbak végleg a bankok elleni kormányzati harc áldozatai lesznek.

Az Orbán-kormány bukásához azonban mindez kevés, mert profi módon felépített kommunikációja a csillagot is képes lehazudni az égről. Van azonban minden magyar politikai erőnek egy közös gyenge pontja. Erről a Horn-kormány, a második Gyurcsány-kormány, de akár az első Orbán-kormány is tudna mesélni. Ez pedig nem más, mint a korrupció. A magyar nép ugyanis szinte mindent meg tud bocsátani, a korrupciót azonban soha, senkinek.

A látványosan meggazdagodó kormánypárti politikusok és vállalkozók ráadásul teljesen értetlenül állnak az előtt a tény előtt, hogy az emberek nem hajlandók több adót fizetni, újabb és újabb állampolgári jogokról lemondani azért, hogy a korrupció gyanújába keveredett rezsim ott folytassa, ahol április 6-a előtt abbahagyta. A kormány tagjai elhitték azt, hogy az emberek a korábbi politikájuk folytatására hatalmazták fel őket. Nem vették komolyan azokat a figyelmeztető jelzéseket, melyek pedig az elemzésekből könnyen kiolvashatók. A rájuk szavazók nagy része a kormányképes ellenzék hiánya miatt adta rájuk a voksát, de még így is több mint félmillió szavazót vesztettek 2010-hez képest. Azt sem vették figyelembe, hogy az emberek bíztak abban, hogy a megszorítások eredményeként most tényleg a gazdasági fejlődés és politikai konszolidáció következik, aminek hatására valódi munkahelyek jönnek létre.

Ám csalódniuk kellett, hiszen a kormány még erőszakosabb, még kiszámíthatatlanabb, politikusai pedig még hivalkodóbbak lettek. Érzéketlenségükkel eljutottak arra a szintre, hogy egy hónap alatt elherdálták támogatottságuk harmadát, ami negatív csúcs a rendszerváltást követő években. Ha ez a meghökkentő adat nem lenne elég bizonyság arra, hogy itt paradigmaváltásra lesz szükség, akkor csak egy pillantást kell vetni a decemberi tüntetések naptárára. Karácsony előtt ugyanis még legalább hatszor vonulnak ki az emberek az utcákra elsősorban a korrupció ellen tiltakozni. Ha a Fidesz vezetése nem látja be, hogy a korrupció vádja ellen nincs csodafegyver, és újabb kommunikációs trükközéssel kívánja elmaszatolni a tényt, hogy érdemben nem kormányoz, akkor nagyon forró télre számíthat.

Trombitás Alfréd