Egyre több jel mutat arra, hogy egy sajátos belső finanszírozási rendszer részeiként működtették azt a hat alapítványt, melyeket Matolcsy György jegybankelnök bábáskodásával hoztak létre. Olyan feketekasszába helyezték a közpénzeket, melyhez csak néhány kiválasztottnak volt hozzáférése. A próbálkozás lebukott, ám a felelősök vígan költhetik továbbra is azt a pénzt, melyet jórészt a forint gyengítéséből teremtett elő a jegybank.
Fotó: szefek.ru
Vajon ki találhatta ki, hogy a Magyar Nemzeti Bank is lehet olyan kifizető hely, mint például az MTVA? Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, ahogy még nagyon sok mindenről nem lesz fogalmunk sokáig, ami most a kormány színfalai mögött játszódik le. Két dologban azonban jelentősen különbözik a hatalmat készséggel kiszolgáló közmédia, és a jegybank esete. Az MTVA-ba is rengeteg pénzt öntenek felülről, és az oldalcsatornákon jelentős összegeket csorgatnak át a kormányhoz közeli személyek és vállalkozásoknak, ám az a közel 80 milliárdos állami támogatás, amely közvetlenül érkezik a közszolga sajtómunkásokhoz elenyésző támogatás ahhoz képest, amennyit az MNB egy pillanat alatt elő tudott teremteni a devizahitelek forintosításából.
Nem csupán a nagyságrendek különböznek egymástól ezek az intézmények, hanem a pénz kicsorgatásának módszerében is. Az MTVA költéseihez is pokolian nehéz hozzáférni, ám a jegybanki alapítványok rongyrázására szinte semmilyen rálátásunk nem volt a legutóbbi időkig. A megdöbbenés ezért olyan nagy, és a meglepetés mellbevágó erejétől egyelőre nem is képes a helyzettel mit kezdeni sem az átvert honpolgár, sem a bénult ellenzék.
De lássuk csak, milyen ördögi módszert eszeltek ki arra, hogy elrejtsék előlünk az összességében mintegy 260 milliárd forintos vagyonnal rendelkező alapítványok ténykedését! Például a jegybanki függetlenségre hivatkozva minden eszközzel akadályozták, hogy bármit is megtudjunk az alapítványoknál folyó tevékenységekről. Aztán, amikor már nagyon akaratos volt néhány újságíró és ellenzéki politikus, arcátlan törvénnyel igyekeztek elérni, hogy a közpénz elveszítse közpénz jellegét, ám ahogy Marika néni sem tudja elveszíteni Marika néni jellegét, hiába mászik fel a meggyfára, így a közpénz is maradt az, ami, vagyis, a mi közös vagyonunk, amelyhez van némi közünk.
A kényszerű információszolgáltatás eredményeként kezdett kirajzolódni, hogy milyen ügyesen rejtegették a hátsó sufniban ezt a közvagyont, és milyen rafináltan pakolgatták a bankókat egyik számláról a másikra. Kapott pénzt Orbán Viktor közvetlen baráti köre (például Mészáros Lőrinc cége), Matolcsy rokonsága, de gyaníthatóan törvénytelen módon állampapír-vásárlással finanszírozták a költségvetést is. Ez utóbbi ténykedés azért is rendkívül fontos, mert ha az elsődleges piacról vásárolták az államkötvényeket, egészen biztos, hogy tiltott támogatást nyújtottak a büdzsének.
Valahol ördögi, egyben zseniális találmány volt alapítványokba kihelyezni a Magyar Nemzeti Bank nyereségének egy részét. Évekig fizethették onnan azokat a támogatásokat, melyek igénye időközben felmerültek a jegybank köreiben, illetve a kormány részéről. Csak a legbefolyásosabbak nyúlhattak bele a kasszába, és lényegében a saját hobbitól pártkatonák és fideszes üzletemberek megjutalmazásáig úgy pörgethették a bankókat, ahogy csak akarták. A kuratóriumokban megbízható káderek ültek, sőt olyan biztosítékokat is beépítettek a rendszerbe, hogy a legfőbb ügyész felesége is kapott szerepet a felügyeletben.
Fotó: nol.hu
Évekig titkolhatták az ügyleteket, csak a nagy értékű ingatlanvásárlások kerültek nyilvánosságra. Az alapítványok lényegében egyszerre hoztak létre egy ingatlanbirodalmat, műkincsgyűjteményt, hiteleztek, projekteket támogattak, no és kisegítették a költségvetést, ha szükség volt rá. Létrehoztak egy értékpapír portfóliót, ezáltal meglehetősen követhetetlen lett, hogy tulajdonképpen mekkora vagyonnal is rendelkezik ez a hat alapítvány. Olyan bonyolulttá tették az alapítványok tevékenységét, amennyire csak lehetett, így hiába pillanthatunk bele most már valamennyire a kártyák mögé, fogalmunk sincs arról, hogy az a király pár, amit látunk Matolcsy kezében, sokat ér, vagy keveset az asztalnál.
Abban is zseniálisak voltak az ötletgazdák, hogy egy ilyen bonyolult és hatalmas összegeket mozgató ügy esetében az ellenzék képtelen lesz lefordítani az állampolgárok nyelvére a lényeget. Sokan elmondták már, hogy a politikában és közgazdaságtanban járatlan honpolgárok sokkal inkább érzékenyek Simon Gábor eltitkolt rongyos 130 milliójára, mint Matolcsy nyíltan vállalt százmilliárdjaira. A polgárok nem igazán értik az alapítványok működését, nem fogják fel, hogy mi a lényegi különbség a közpénz és a magánvagyon között, így fordulhatott elő például, hogy Matolcsy lényegében ellenállás nélkül szerezhette meg a büdzsé számára a magánnyugdíj-pénztárak vagyonát.
Egyszóval, nézünk, mint Lajoska a homokozóban, amikor Józsika minden indoklás nélkül hazaviszi a dömperét. Komoly gondok vannak a magyar lakosság pénzügyi felkészültségével, gazdasági ismereteivel, de ennél is nagyobb probléma, hogy a politikusok ezt minden lelkiismeret-furdalás nélkül kihasználják. Ahogy egy dakota közmondás fogalmaz: "Attól, hogy be voltál tépve, amikor ellopták a lovadat a sátrad elől, még a törzsfőnök felelősségre von, mert elvesztetted a törzs egyik legjobb paripáját."
