Már a kívülállók számára is egyértelmű, hogy komoly a vita a Fideszen belül az elmúlt hetek szabadságharcos akcióinak értelmével és hangnemével kapcsolatban. Sem a lex-CEU, sem a civilek vegzálásra szóló törvénytervezet nem váltott ki osztatlan örömöt sem a pártvezetésből, sem a rajongótáborból, pedig a nyugat e kemény arculcsapása éppen a szavazótábor harci moráljának erősítését, az egység elmélyítését szolgálta volna. Akik eddig vakon követték Orbán Viktort az illiberalizmus veszélyes dzsungelébe, most visszafelé tekingetnek, van-e visszaút ebből a szorult helyzetből?

Fotó: Szegedi Kattintós

Magyarország kormánya nem enged a lex-CEU ügyében, hiszen a törvényt megvizsgálták az illetékes kormányzati szervek, és mindent rendben találtak. Végül is csak arról van szó ebben a törvényben, hogy utólag olyan jogszabályokat hozott a magyar országgyűlés, melyben foglaltakat lehetetlen teljesítenie a kipécézett egyetemnek, így arra lesz kárhoztatva, hogy elhagyja az országot. Nem számít, hogy eredményeit tekintve a nemzetközi mezőnyben legmagasabban jegyzett felsőoktatási intézmény hazánkban, hogy egy politikai ámokfutásban feláldoznak olyan oktatókat, diákokat, akiknek eszük ágában sem volt politizálni, hogy a kormány magára haragította a hazai akadémiai és egyetemi elitet, nem mellékesen újabb kötelezettségszegési eljárást provokált ki az Európai Uniótól, ráadásul az konfliktus semmiféle kézzel fogható politikai hasznot nem hozott a kormánynak.

Pedig néhány napja már mutatkoztak olyan jelek, hogy a kormányon belül is sokasodnak a kételyek a CEU-üggyel és a módosítani szándékozott civil törvénnyel kapcsolatban. A Soros György és Brüsszel ellen vívott nemzeti függetlenségi háború főként olyan nyugdíjasokat tudott csak megszólítani, akiknek a paplanügynökök is bármilyen bóvlit el tudnak adni, ha azzal kecsegtetik vevőiket, hogy ettől a garnitúrától elmúlik az isiászuk. Orbán Viktor olyan szinten levitte kutyába a pártját, hogy nem csodálkoznánk, ha a Kétfarkú Kutya Párt már névváltoztatáson gondolkodna. A Fideszen belül is egyre többen döbbennek rá arra, hogy a kormányfő már csak a Bözsi nénik számára agyalja ki játszópajtásaival (Habony Árpáddal, Rogán Antallal, esetleg Andy Vajnával) a kampányokat, így a jobbközép politika elkötelezettjeit odaveti a középre húzó Jobbiknak, esetleg egyenesen a balliberális ellenzéknek.

Orbán Viktor azonban nem hallgat meg semmilyen ellenvéleményt, a jövőbe látók magabiztosságával vezeti el pártját, kormányát és országa népét a falig, ahol állítása szerint meg akar majd állni. Most azonban úgy tűnik, túl nagy lendületet vett a kormányfő, és pontosan nem is tudta felmérni a távolságot önmaga és a fal között. Ráadásul eléggé kiismerték már a nemzetközi porondon, így tudják, hogy mindent el fog követni annak érdekében, hogy látszólag győztesként szállhasson ki ebből a játékból. Ezért szeretne mindenáron kipréselni az amerikai szövetségi kormányból valamiféle együttműködési nyilatkozatot, ezért nem éri be New York állam kormányzójának együttműködési szándékával. Számára az a fontos, hogy erősnek mutathassa magát a hazai közvélemény előtt, így legalább valami szimbolikus engedményt szeretne kicsikarni az USA kormányától, holott az már jelezte, hogy nem illetékes az ügyben, és nem is szándékozik semmit sem lépni az ügyben.

A magyar kormányfőnek lényegében soha nem voltak olyan külpolitikai céljai, melyek csakis a magyar diplomácia érdekeit szolgálták volna, csakis a hazai közönségnek játszott, mindig csak az érdekelte, hogy milyen színben tudja felmutatni önmagát választói előtt a nemzetközi színpadon. Most épp az Egyesült Államok kormányát próbálja felhasználni ahhoz, hogy a magyar polgárok előtt meghatározó nemzetközi szereplőként mutassa magát, Putyinhoz is azért dörgölőzik, mert egy erős hatalom vezetőjével parolázhat. A klasszikus értelemben vett magyar külpolitikai elhalt Szijjártó Péter regnálása alatt, aki lényegében utazó ügynökként árulja Csányi Sándor és más magyar oligarchák portékáit a közép-ázsiai országokban. Orbán ebben a súlytalan magyar diplomáciai térben vívja szabadságharcát az Európai Unióval, riogat Soros Györggyel, és üzletel egy magyar egyetemmel.

Fotó: MTI

A magyar kormányfő személyisége tökéletesen meghatározza a magyar politika minden szegmensét, mert nincs olyan terület, melyről levenné a kezét. Konfliktust konfliktusra halmozó politikájának következményeit azonban az ország polgárainak kell viselniük, így ha ő beáldozza a demokrácia néhány építményét a saját sikere érdekében, azokat nekünk kell majd újjáépítenünk, ha elüldöz befektetőket, egyetemeket, ha csökkentik az uniós támogatásunkat, azokat nekünk kell majd visszaszereznünk, ha nem akarunk Dzsibuti szintjére süllyedni. Valakinek tehát meg kell állítania ezt a rombolást, mert a következő magyar generáció lassan kezdhet mindent elölről. És nem 1990-től, hanem 1945-től. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha egyszer megszerezted a világ legjobb tomahawkját, ne add át senki másnak, csak a saját gyerekeidnek.”