Rohamtempóban távolodik el egymástól az Európai Unió és Magyarország, ami a hazai parlamenti választások közeledtével turbófokozatba kapcsolhat. Amíg ugyanis magyar kormány látványosan veszekedik Brüsszellel, Hágával, Berlinnel, Párizzsal, intenzíven dörgölőzik Moszkvához, Pekinghez, Ankarához és Bakuhoz. Rendkívül veszélyes játék épp azok ellen hadakozni, akik pénzt adnak, cserébe pedig csak a közösségi játékszabályok betartását kérik számon rajtunk, ugyanakkor barátkozni olyanokkal, akik csakis önös érdekből támogatják a magyar kormány törekvéseit. Kérdés, hogy ezt a veszélyt látja-e Orbán Viktor, és lesz-e még lehetősége az irányváltásra a választások előtt.

Fotó: 24.hu

Magyarország semmibe veszi az uniós intézményeket, és ha a belpolitikai érdekei azt kívánják, még komoly szankciókat is felvállal a renitens magatartás fenntartása érdekében. Nem a kvótaper elvesztése és az azt követő diplomáciai szájkarate az első olyan ügy, melyben megtestesül ez a magatartást, hiszen lényegében Brüsszel és Soros György ténykedésének kormányzati összekötése is egy olyan jel volt, mely arra figyelmeztetett: Az uniót is lényegében ellenséges háttérhatalomnak tartja az Orbán-adminisztráció. Ebből az következik, hogy bármire is kötelezné az uniós központ Magyarországot, az csak ellenséges gesztus lehet, melynek végrehajtása hazánk végső romlását eredményezné.

Orbán mesterségesen, rengeteg energiával és persze iszonyú diplomáciai aknamunkával építette ki azt a rendszert, melyben ő csakis a pogányok, multik, migránsok elleni harc vezéralakja lehet, és bárki kerül szembe a nézeteivel, az csakis Magyarország elveszejtésében lehet érdekelt. Jól látható, hogy erre a logikára fűzi fel a jövő tavaszi választások kormányzati kampányát, és ha legalább két és fél millió emberrel tudja elhitetni, hogy ő a civilizált világ és a magyar kultúra egyetlen védelmezője, akkor bizony besöpri zsinórban a harmadik voksolást is, és valószínűleg ismét kétharmadot szerez.

Ám az unió vezetői és a hazai ellenzék is tanult valamit Orbán utóbbi hétéves országlásából. A brüsszeli bürokratáknak már nem elég az a magyar gesztus, hogy a kormánypárt képviselői mindent megszavaznak az Európai Parlamentben, aztán a nemzeti kormány szabadságharcot hirdet mindaz ellen, amit a közös parlamentbe küldött képviselői elfogadtak. Brüsszelben már tudják, hogy Orbán hatalmát az a hét éve tartó pávatánc tartja életben, ami alá nem hajlandó tovább az Orbán által rendelt nótát húzni. Sokkal inkább szeretnék elhúzni a miniszterelnök nótáját elhúzni, és valószínűleg a diplomácia nyelvén már megüzenték neki, hogy sok jóra ne számítson tőlük a kampány idején.

A magyar ellenzéknek persze nem szabad arra berendezkednie, hogy a hazai lakosság unió-barát érzelmeit kihasználva "Európa vagy Orbán!" csatakiáltással vonuljon csatába 2018 tavaszán. Kétségtelen, hogy jól jön az ellenzéknek az európai közösség és a magyar kormány egyre fagyosabb viszonya, ám ha Orbán Viktor a jelenlegi kétmilliós szavazótáborán kívül még legalább félmillió polgárt meg tud győzni arról, hogy a kurucos hadakozás fontosabb számunkra, mint az uniós források, akkor nem csak a választásokat nyeri meg, de minden gond nélkül ki is vezetheti az országot az EU-ból.

Kérdés, hogy Oroszország, Kína vagy Törökország mit kér majd cserébe tőlünk, azért hogy támogassa a magyar kormányt. Gyanítjuk, hogy jóval többet, mint 1492 menekült befogadását.

Márpedig a kormányfő irányvonalát elnézve jó esély van arra, hogy ha rajta múlik, rövidesen az orosz érdekszférában találjuk magunkat. Ha kikerülünk az EU belső köreiből, ha a kohéziós pénzek lehívása már nem kecsegteti gyors meggazdagodással a kormányhoz közeli oligarchákat, akkor nem a gazdasági, hanem az ideológiai szempontok játszanak majd fontos szerepet az ország orientálódásában. Nem is kérdés, hogy Orbán Viktor nem hisz abban az államfelfogásban, ami az uniós országokban alapvetés, vagyis a kormányokat kontrolláló intézményeket és irányítóikat inkább nyűgnek, mint fontos közéleti szereplőknek tartja, így sokkal szimpatikusabb az autokrata török vagy orosz modell, de akár a nyíltan elnyomó azeri vagy türkmén példát is bevállalná, ha nem kötnék egyelőre uniós szabályok a demokrácia látszatának fenntartásához.

Orbán a menekültválságot is arra próbálja felhasználni, hogy bebizonyítsa Európa gyengeségét, sebezhetőségét, és folyamatos ellenállásával akaratlanul is népszerűsíti az illiberális államberendezkedést, melynek zászlóvivője az orosz elnök mellett ő maga. Orbánnak alig nyolc hónapja van arra, hogy meggyőzzön még néhány százezer magyart arról, hogy nem kell idegenkedni ettől a modelltől, van élet az Európai Unión kívül is, sőt… Orbán szereti a kihívásokat, ám ezúttal nem lesz könnyű dolga. A magyarok hozzászoktak ugyanis a nyitott határokhoz, hogy könnyedén vállalhatnak munkát Ausztriában, Németországban vagy Hollandiában, és ha már viszonylag jól keresnek odakint, nem szeretnének hazajönni csak azért, mert a miniszterelnök beleszeretett Vlagyimir Putyin politikájába.

Fotó: index.hu

A rendszerváltás utáni magyar politikai talán legizgalmasabb hónapjai jönnek tehát, amikor eldől, hogy Magyarország tovább halad-e a nyugati integráció rögös útján, vagy végleg szakít azzal a szemlélettel, hogy közösen könnyebb megoldani a problémákat, mint egyénenként. Az uniós vezetők ugyanis ráébredtek arra, hogy csakis az integráció felgyorsítása adhat reményt arra, hogy felülkerekedjen a kontinens a globális problémákon. Ha ebben a közösségben mi nem akarunk semmiféle szerepet játszani, akkor új szövetségesek után kell néznünk, akik ugyanúgy meg fogják kérni az árát az együttműködésnek, mint ahogy most az EU teszi. Kérdés, hogy Oroszország, Kína vagy Törökország mit kér majd cserébe tőlünk, azért hogy támogassa a magyar kormányt. Gyanítjuk, hogy jóval többet, mint 1492 menekült befogadását. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Addig tapsolj a nagyfőnöknek, amíg nem kéri tőled, hogy a kedvéért vesd le magad egy szakadékról.”