Orbán Viktort megalázták Strasbourgban, ami azt jelenti, hogy a közeljövőben tartani kell a bosszújától. Mindenki félhet tőle, akinek része volt a Sargentini-jelentés elkészítéséhez és elfogadásához. A magyar miniszterelnök azonban a hazai ellenlábasokon is elverheti a port, így eléggé kiszámíthatatlan, hogyan alakul a közeljövőben a belpolitikai helyzet. Mindenesetre a nemzetközi helyzet most fokozódik, mert az uniós politikusok többsége kiismerte Orbán Viktor szédületes pávatáncát, így azon sem csodálkozhatunk, hogy épp a szövetségesei lábában bukott most el. Ilyen az, amikor a kétharmad visszanyal.
Fotó: Népszava
Két szavazást bukott el a magyar miniszterelnök rövid időn belül. Az egyiket Svédországban, ahol az általa favorizált szélsőségesek nem tudtak áttörést elérni a vasárnapi parlamenti választáson, a másikat Strasbourgban szerdán, amikor kétharmados többséggel elfogadta az Európai Parlament a magyar kormányt elítélő Sargentini-jelentést. Nagyon úgy tűnik, hogy nem következett be Európában az a paradigmaváltás, melyre Orbán számított, így lényegében légüres térben kezdte meg harcát Brüsszel ellen. Nem növelte a magyar kormányfő esélyeit a végső szavazás előtt az sem, hogy szinte csak a szélsőjobboldali pártok vezérszónokai biztosították a támogatásukról a keddi plenáris ülés vitájában.
A mindent eldöntő szerdai szavazás előtt a kormányhoz hű média már gyakorolta a rosszabbik verzió beélesítést, hiszen kettős mércét emlegettek, és nehezményezték, hogy a tartózkodó szavazatokat nem ellenvéleményként tartják számon az EP-ben. Ha sikerült volna elfogadtatniuk azt az álláspontot, hogy a tartózkodás számítson be a szavazatok közé, akkor kis különbséggel ugyan, de megmenekült volna a Fidesz a megalázó kétharmados vereségtől. A meghatározó politikai erők vezetői ugyanakkor nem rejtették véka alá, hogy a magyar kormány tevékenységét elítélő jelentés mellett fognak szavazni. Nagyon úgy tűnt, hogy a szélsőjobboldali frakciókon kívül szinte mindenkinek elege van már Orbán Viktorból, aki azon kívül, hogy fittyet hány a közös értékekre, közvetve be is jelentkezett a néppárti frakció vezetésére.
Orbán főként azokon a területeken számolta el magát, melyek számára fontosak voltak ugyan, ám az uniós politikai közösség többségét sértették, a magyar választókat viszont különösebben nem érdekelték.
Jól érzékelhető, hogy Orbán nem képes feloldani az ellentmondást szinte korlátlan hazai hatalma, és az EU-ban betöltött szerepe között. Itthon ugyanis szinte mindent és mindenkit letarolt, aki veszélyt jelenthetne a hatalmára, így az a képzete támadt, hogy nem tud hibázni, méltó ellenfelek híján pedig befolyását akár uniós intézményekre is kiterjesztheti. A Sargentini-jelentés ezért a hagyományos uniós értékek megtartásáról, illetve elvetéséről is szólt, hiszen, ha nem lett volna meg a kétharmados támogatottság, az Orbán nemzetközi befolyásának további erősödését jelentette volna. A demokráciapárti erők ezért önvédelemből szavaztak Orbán ellen, hiszen a jövő tavaszi uniós választás előtt ez volt az utolsó lehetőség, hogy leválasszák magukról a Fideszt, amely tulajdonképpen már évek óta csak kolonc az Európai Néppárt nyakán.
Bár nem számolhatunk rövid időn belül olyan lépésekkel, melyek még távolabb tolják Orbán pártját a hagyományos uniós politikai közösségektől, az elítélő jelentés nagy többséggel való elfogadása jelentős csapás a magyar kormánypártra. Figyelmeztetés azok számára, akik gondolkodás és mérlegelés nélkül követik Orbán irányvonalát, biztatás annak a kicsi, ám masszív belső ellenzéknek, amely számára elfogadhatatlan a demokratikus intézményrendszer ilyen szintű kiüresítése, az olykor bántó rasszista felhangokkal operáló bevándorlás-ellenes retorika, és természetesen a közpénzek egyre szemérmetlenebb kisajátítása. A most még elég csendes belső ellenzék nem hiszi, hogy Orbán Viktornak mindig mindenben igaza van, és a mostani elítélő jelentés diadalútja arra utal, hogy ezúttal nem taktikázott jól a nagy konspirátor hírében álló miniszterelnök.
Orbán főként azokon a területeken számolta el magát, melyek számára fontosak voltak ugyan, ám az uniós politikai közösség többségét sértették, a magyar választókat viszont különösebben nem érdekelték. Számos uniós politikus rótta fel ugyanis a magyar kormánynak a CEU ellen indított támadást, és erősen kritizálták a civilekkel szembeni diszkriminatív lépéseket. Igaz, hogy mindkét terület része volt az úgynevezett Soros-kampánynak, ám az Orbán-kormány menekültellenes politikája szavazatokat hozott volna a Fidesznek akkor is, ha nem vállalnak nyílt konfliktust az EU-val és az Egyesült Államokkal a Közép-európai Egyetem diszkriminálása miatt. A civilek közül is főként azokat akarták nyíltan pellengérre állítani, melyek kapcsolatba hozhatók a migráció ügyével, ám kommunikáció szintjén ebből a civil szféra általános ellehetetlenítése lett, ami valóban komoly bűnnek számít a liberális demokráciák közösségében.
Orbán akár orvosolhatta is volna az utolsó pillanatban ezeket a hiányosságokat, hiszen vérbeli pávatáncosként el is hitethette volna ellenfeleivel, hogy hajlandó a kompromisszumra, ám most vagy elég erősnek érzete magát ahhoz, hogy akár csak látszatengedményekre kényszerüljön, vagy egyszerűen nem akart már senkivel sem egyezkedni, és új korszakot kívánt nyitni az illiberalizmus történetében. Ez utóbbi változat tűnik kevésbé életszerűnek, hiszen Orbánnak fontos a legnagyobb politikai közösség támogatása az Európai Parlamentben a következő költségvetési ciklus pénzosztási alkudozásaihoz. Elképzelhető, hogy Orbán Viktor ezúttal elszámolta magát, így most olyan pályára tereli pártja, kormánya (és sajnos az ország) szerelvényét, amely a mostaninál is kiszámíthatatlanabb irányba száguld majd. Orbán mindig igyekezett felelősségteljes politikusként megnyilvánulni a sajátjai előtt, ezúttal azonban azt a látszatot nehéz lesz elkerülnie, hogy elvesztette az irányítást a folyamatok fölött.
A fáradt és csalódott Orbán Viktort látva azonban ne higgyük, hogy egyetlen pillanatra is megingott a hite abban, hogy le fogja gázolni azokat, akik most megalázták. Tavasszal kétharmados győzelmet aratott az országgyűlési választásokon (igaz, azt torzította a magyar választási rendszer), most azonban úgy ítélték el kétharmaddal, hogy a Fidesz az EP legnagyobb pártcsaládjához tartozik, és ha a néppárti frakció minden tagja kiállt volna mellette, még a feles többség sem jött volna össze az ellenfeleinek. Nagy valószínűséggel el fogja hagyni az Európai Néppártot a magyar kormánypárt, a kérdés csak az, hogy az uniós választások előtt, vagy utána. Ez a kényszerházasság ugyanis már egyik félnek sem hoz semmi hasznot, így vagy a néppártiak fogják kezdeményezni a kizárást, vagy sértett Orbán maga csapja rá az ajtót egykori szövetségeseire. Mert, ahogy egy régi dakota bölcsesség állítja: „Nincs is annál idegesítőbb, mint amikor olyan ember horkolását kell elviselned, akivel nappal csak veszekszel, hajnalban meg részegen bújik melléd az ágyba.”
