Az Orbán-rendszer lényege, hogy valamitől vagy valakitől mindenki féljen az országban. Úgy alakították ki a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, hogy akár kormánypárti, akár ellenzéki, akár politikával alig foglalkozó egy állampolgár, valahogy mindig a hátában érezze a hatalom szúrós tekintetét. Vannak olyanok, akik számára ez csak egy kellemetlen, csiklandós érzés, mások viszont hegyes tőrként érzékelik ezt a pressziót. Ez nyilván senki számára nem kellemes élmény, ám a közös félelem egyben tartja a NER hatalmas gépezetét. Ha azonban elmúlik a fenyegetettség érzése, egy pillanat alatt összeomolhat az, amit Orbán Viktor évtizedek alatt épített fel.  

   Fotó: magyarhirlap.hu

A közösségi média már régóta úgy működik, ahogy azt pártunk és kormányunk szeretné. Állami hivataloknál, a közmédiánál, fideszes tulajdonú sajtótermékeknél, kormánypárti vezetésű önkormányzatoknál, államosított cégeknél, intézményeknél dolgozó polgárok öncenzúrát gyakorolnak, így nem lájkolnak olyan tartalmakat, megosztásokat, melyek bírálják, vagy rossz színben tüntetik fel a kormány működését.

Az Orbán-kormány azonban ennél többet szeretne, hiszen még mindig vannak olyan emberek az országban, akik nem függnek közvetlenül a hatalomtól, sem szakmailag, sem egzisztenciálisan nincsenek kiszolgáltatva a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, ezért sem szimbolikusan, sem konkrétan nem is részesei a NER-nek. Márpedig, aki kimarad, lemarad – vallja a kormány.

Ezért nagy sebbel-lobbal nekirontott például a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy érezzék ők is a hatalom „törődését”. A támadás valódi célja nem is igazán a kutatási pénzek elosztása fölötti kontroll megszerzése volt, hanem az, hogy az MTA tagjai ugyanúgy öncenzúrára kényszerüljenek, mint azok a polgárok, akik sorsa közvetlenül a hatalomtól függ.

Ha a hatalom rámordult egy közösségre, és annak tagjai valakit vagy valamit feláldoznak annak fejében, hogy békén hagyják őket, akkor a függetlenség már csak hangzatos szólam, mellyel igyekeznek elfedni saját gyávaságukat.

Most csak dörzsöljük a szemünket, amikor a következő hírt olvassuk: Az MTA vezetése letiltotta a Magyar Tudomány Ünnepe két tervezett előadását, mert szerintük azoknak politikai áthallásaik lehettek volna. Pedig teljesen logikus, ami történt. A kormány ugyan egyelőre nem ostromolja tovább a magyar tudomány fellegvárát, de elvárja, hogy rostálja meg azokat a szellemi termékeket, melyek kijutnak e magas falak közül.

Egyszerűbben szólva: Az MTA tegyen arról, hogy ne kelljen kívülről beavatkoznia a kormánynak, különben búcsút mondhat a függetlenségének. Mi ez, ha nem a függetlenség elvesztésének nyílt beismerése az MTA részéről? Az öncenzúra a megadás szemérmes elhallgatása. Nem lobogtatnak fehér zászlót, csak elküldenek egy futárt, hogy megsúgja az ostromlónak, hogy éjszaka beengedik őket a hátsó kapun, de ígérjék meg, hogy senkit sem fognak később bántani.

Egy olyan szerkesztőség például, amely a látszatfüggetlenségért cserébe kirúgja az egyik legjobb újságíróját (lásd: 168 óra), már rég behódolt a hatalomnak, hiába jelenik meg még számos vitriolos hangvételű cikkük később. Ha a hatalom rámordult egy közösségre, és annak tagjai valakit vagy valamit feláldoznak annak fejében, hogy békén hagyják őket, akkor a függetlenség már csak hangzatos szólam, mellyel igyekeznek elfedni saját gyávaságukat.

Fotó: mandiner.hu

A félelem belerágja magát sokak lelkébe, és noha tudja mindenki, hogy a hatalom nem elégszik meg szimbolikus gesztusokkal, általában a fenyegetőzés és zsarolás kikezdi a legösszetartóbb közösségeket is. Ha azonban egyszer eredménytelenül ostromol a kormány egy-egy ilyen várat, az erőt adhat másoknak is, és ráérez arra, hogy az ellenállás nem reménytelen. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha a lóhoz kötözöd magad, hiába talál el az ellenség, messziről úgy látja majd, hogy rajtad nem fog a golyó.”