Orbán Viktor a szabadságát töltötte az utóbbi napokban, legalábbis erre lehetett következtetni abból, hogy a Facebook-oldalára kiposztolta aktuális olvasmányait. A miniszterelnök igyekszik tehát minden pillanatot kihasználni arra, hogy továbbképezze magát, felkészüljön a jövő kihívásaira. Szüksége is lesz erre, mert komoly problémákat kell megoldania a következő hónapokban, és szellemi muníció nélkül erre kevés esélye lesz. Írásunkban most csak egy olvasmányával foglalkozunk behatóbban: Boyé Lafayette De Mente: A kínai észjárás című könyvével.

Fotó: index.hu

Nem tudom, Orbán Viktor olvasta-e Karácsony Sándor: A magyar észjárás című könyvét, de ha nem, javaslom, hogy előbb ezt a könyvet tanulmányozza, és csak utána térjen át a több mint 100 könyvet jegyző amerikai író, újságíró, kalandor Kínáról szóló könyvére. A főként a két világháború között alkotó magyar pedagógiai és filozófiai író ugyanis részletesen elemzi a magyarokra oly jellemző ázsiai gyökerű észjárás előnyeit és hátrányait az európai közegben. A kormányfő gondolkodását is régóta meghatározza a magyar identitást alapvetően meghatározó kettősség, és a legtöbbször arra a megállapításra jut, hogy a magyarok gondolkodását sokkal inkább az ázsiai hagyományok határozzák meg, mint az István király által felvett kereszténység tradíciói.

Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Ősi pogány gyökerekkel rendelkeznek a hajdan szintén kalandozásokból, keresztény királyságok kirablásából élő vikingek is, utódaik mégis az európai liberális demokrácia leginkább prosperáló országaiban élnek. A dánok, svédek, norvégok nem tagadták meg múltjukat, mégis a sajátjuknak érzik azokat a demokratikus értékeket, melyeket az EU-n belül és kívül lévő országok is fontos kohéziós erőnek, a jövő garanciájának tartanak. A magyar felfogás szerint azonban az ázsiai eredet és a pogány múlt mindig jó hivatkozási alap akkor, ha a hazai politikai vezetők valamilyen konfliktusba kerülnek az Európai Unió valamelyik intézményével.

Orbán számára tehát adódik a lehetőség, hogy történelmi, ideológiai hivatkozási pontként kezelje a magyarság ázsiai eredetét, ezzel legitimálja folyamatos szabadságharcát az EU és a szövetségen kívül működő, de mégis a modern politikai értékek mentén politizáló ország (például Norvégia) ellen. Az ázsiai identitás mítosza ugyanakkor nagyon jól jön a kormányfő számára akkor is, amikor gazdasági, politikai és ideológiai szövetségeseket keres keleten. A közép-ázsiai autokráciákat tömörítő Türk Tanács például különösen kedves Orbán számára, hiszen itt olyan vezetőkkel ülhet egy asztalnál, akik a demokráciát értelmezhetetlen szójátékként ismerik csak.

De a kazah, üzbég, azeri, türkmén és kirgiz szövetségnél is sokkal többet jelent Orbán számára Kína barátsága. A távol-keleti óriás egyrészt egy dinamikusan fejlődő gazdaságot tudhat magáénak, másrészt politikai berendezkedése minta a magyar kormányfő számára, hiszen ebben az országban évtizedek óta nem rendeztek demokratikus választásokat, a kommunista párton kívül nincs legitim politikai erő, a sajtót pedig teljesen uralja a KKP. Kína azonban nem ilyen egyszerű képlet, sőt, nagyon is bonyolult megérteni a működését, a szándékait, politikai törekvéseit.

Ezek mind olyan gesztusok, melyek számunkra jelentősnek tűnnek, a kínai vezetés számára azonban apróságnak számítanak.

Mondhatnánk, hogy épp ezért helyeseljük, hogy Orbán Viktor az olvasmányain keresztül (is) igyekszik árnyaltabb képet kapni arról, miként kell értelmezni a Föld legnépesebb országát, milyen főbb jellemzői vannak a kínai gondolkodásmódnak. Ám azt gondolom, hogy a magyar miniszterelnök kissé megkésett a tájékozódással, ráadásul nem is biztos, hogy a legalaposabb elemzést vette a kezébe. Akik ugyanis évtizedek óta tanulmányozzák a Kínai Népköztársaság történelmét, társadalmát, gazdaságát, azt mondják, hogy minél több információval rendelkeznek az országról, annál kevésbé mernek általános kijelentéseket megfogalmazni róla.

Kína tehát egy nagy talány, ugyanakkor viszonyulnunk kell hozzá, akár szimpatikus az ottani politikai gyakorlat, akár nem. Orbán is ebből a szükségszerűségből indult ki, amikor elkezdett látványosan közeledni a kínai vezetéshez. Azt nyilván már személyesen is megtapasztalta, hogy a kínaiak másként tárgyalnak, alkudoznak, mint az európaiak vagy az amerikaiak. Számukra a konfuciánus gondolkodásban rejlő visszafogottság nem a gyengeség jele, hanem a cél hosszú távú elérésének módszere.

A kínai expanzió nem azt jelenti, amit mi a hagyományos európai felfogásban értünk alatta: Először kulturális, gazdasági értelemben terjesztik ki a befolyásukat, aztán jöhet a politikai, és ha szükséges a katonai beavatkozás. Bár átvették a kapitalista gazdasági modell számos elemét, nem olyan kapzsik, mint a nyugati nagyvállalatok többsége. Továbbra is tervgazdálkodásban gondolkodnak, ellenőrzik az élet minden területét, állampolgáraik bárhol élnek a világban, kötelesek szolgálni a kommunista pártot és az ország titkosszolgálatát. Ha valaki szövetségre kíván lépni velük, jó ha tisztában van ezekkel az alapvető tényekkel, mert különben komoly meglepetések érhetik.

Ami viszont ennél is fontosabb, hogy számukra a mértékek teljesen mást jelentenek, mint egy európai számára. A mi kontinensünkön vannak olyan országok, melyek lakossága és területe meg sem közelíti egy közepes nagyságú kínai városét. Ez érvényes a gazdasági tényezőkre is. Magyarország például elég jelentéktelen piacnak számít, hiszen itt viszonylag kevés kínai terméket lehet értékesíteni. És ez a legfőbb gond Orbán számára. Ha nem tudunk komoly gazdasági előnyöket kínálni, akkor más juttatásokat kell kitalálnunk. És itt jön be a Fudan Egyetem ügye, a kínai vakcinák állami propagálása, a Belgrád-Budapest vasútvonal felújítása. Ezek mind olyan gesztusok, melyek számunkra jelentősnek tűnnek, a kínai vezetés számára azonban apróságnak számítanak.

Fotó:444.hu

Nem lehet tudni, hogy végzett-e már aktuális olvasmányaival a magyar kormányfő, de ha túljutott Boyé Lafayette De Mente írásán, sejtheti, hogy a kínaiak félig már lépre is csalták. Gazdasági és politikai befolyásukat kihasználva ugyanis máris kiszolgáltatott helyzetbe hozták Orbán Viktort. Az erősebb ugyanis bármit ígérhet, a gyengébb azonban csak reménykedhet, hogy ezek valóra is válnak. Mivel a magyar kormány továbbra is látványosan hadakozik Brüsszellel, a kínai vezetés pontosan tudja, hogy Orbán ebben a küzdelemben csak rájuk és esetleg Oroszországra számíthat. Talán még nem késő visszafordulni erről az útról, és azt mondani, hogy európaiak vagyunk, így is gondolkodunk, a kínai észjárást pedig csak könyvekből szeretnénk megismerni. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha dakotának születtél, élj is dakotaként, ne csábítson a sápadtarcúak gazdagsága!”