Politikusok esetében különös jelentősége van a tartalom és forma összefüggéseinek. Egy olyan ismert közéleti személyiség esetében, mint Magyarország jelenlegi miniszterelnöke közel 30 év távlatából vizsgálhatjuk fotók segítségével, miként változott a külleme közéleti szerepének változásaival. Nem fotógaléria következik, csupán egy kép, mely néhány napja készült Dunaújvárosban Orbán Viktorról.

1997 tavaszán láttam  utoljára őszintén mosolyogni Orbán Viktort. A József Attila Tudományegyetem (ma Szegedi Tudományegyetem) Dugonics téri főépületébe érkezett egy könyvkiállítás megnyitójára. Egyedül volt, és kissé tétován nézett körül az aulában, mielőtt nekivágott volna az emeletre vezető lépcsősornak. Egy barna bőrtáska volt nála, farmerben, fehér ingben, szürke zakóban, ruganyos léptekkel közeledett felém. Én voltam az első újságíró, akivel találkozott, ezért megragadtam az alkalmat, hogy interjút kérjek tőle még a kiállítás megnyitása előtt. Rám mosolygott, és megígérte, hogy előbb beköszön a rektornak, azután rendelkezésemre áll. Miután útbaigazítottam a rektori iroda felé, vártam rá a folyosón.

A vizit kicsit tovább tartott a vártnál, ezért elnézést kért, és biztosított róla, hogy a megnyitó után elkészíthetem az interjút. Így is lett: a férfi vécé előtt beszélgettünk, és az országgyűlés integrációs bizottságának elnökeként nagy lelkesedéssel nyilatkozott Európáról és a csatlakozás előnyeiről. Szellemes volt, konstruktív és politikai értelemben korrekt. A mosolya őszinte és emberi, nagyon is emberi vonásokat tükrözött. Több interjút készítettem vele előtte és utána is, de olyan közvetlennek, nyitottnak és boldognak soha többé nem láttam.

Azóta csak vigyorogást, cinikus viccelődést vagy mosolynak álcázott vicsorgást láttam az arcán. A hatalom, a felelősség, a magánélet politikai marketinggé transzformálása keménnyé teszi az ember vonásait. Az övét különösen. Úgy viseli a fülkeforradalmár elszántságát, mint egy vasálarcot, melyet soha többé nem vehet le magáról. Belemerevedtek a vonásai a hatalomba, így keltve azt a látszatot, hogy országlása addig tart, ameddig az a merev félmosoly, mellyel a tavaszi parlamenti választások kampányában hirdette, hogy ő Magyarország miniszterelnöke.

De van ennél a plakátarcnál is kifejezőbb példája annak, mennyit változhat egy ember 17 év alatt, ha az elszánt harcosság ideája mindeden vonását átrajzolja.

Fotó: kohaszkezi.hu

A dunaújvárosi női kézilabdacsapat hivatalos honlapja néhány napja egy stílusában régmúlt időket idéző cikkben számolt be az ország első emberének látogatásáról: „Dunaújvárosba látogatott ma délelőtt Orbán Viktor miniszterelnök, aki az önkormányzati választások kampányfinisében is szakított időt arra, hogy betekintést nyerjen a Dunaújvárosi Kohász Kézilabda Akadémia mindennapi életébe.” A tudósítás később így folytatódik:

„A közel egy órás látogatáson Orbán Viktor betekintést nyerhetett a Dunaújvárosi Kohász Kézilabda Akadémia működésébe, megtekintette felnőtt együttesünk edzését, s elbeszélgetett a csapat játékosaival, edzőivel egyaránt.”

De ami e soroknál is beszédesebb, az a képgaléria az eseményről, és különösen az a fotó, melyet a csapatról a miniszterelnök társaságában készítettek. A lányok csinosak, vidámak, és kissé megilletődöttek attól, hogy a regnáló miniszterelnök ellátogatott hozzájuk. Úgy fogják fel a közös képet, mint egy selfie-t, így mindannyian büszkén mutogatják majd a képet a barátaiknak, rokonaiknak, ismerőseiknek. Orbán azonban képtelen elengedni magát. Merevsége annyira szembetűnő, hogy akaratlanul is őt nézzük a képen, amint határozott, semmibe meredő tekintetével teljesen idegenné válik ebben a vidám környezetben.

Valószínűleg igaz az a tétel, hogy minél több ember vesz körül, annál magányosabbnak érezzük magunkat. A szegedi egyetemre tétován, egyedül besétáló Orbán Viktor ma már egy teljesen más ember, mint az egykori, harmincas éveinek közepét taposó feltörekvő politikus. Nem vitázik sem politikussal, sem újságíróval, nem ugrik le a sarki kocsmába a haverokkal egy pofa sörre, nem vallja be magának sem, ha valamit elrontott az életében vagy a munkájában.

A kohászlányok idegenek számára, hiába szorít kezet velük külön-külön. Pedig tudja, hogy nem bombázzák majd kellemetlen kérdésekkel, ezek a lányok ugyanúgy rajonganak a sportért, mint ő, a hangjukban pedig a tisztelet rezgései csengenek, mégsem képes feloldódni a társaságukban. A gesztusok épp olyan mesterkéltek, mint a kierőszakolt mosolyok egy kampányrendezvényen. Olyan ember benyomását kelti, aki elveszítette önmagát a tömegben, és nem talál senkit maga körül, aki meg tudná mondani, ki is ő valójában.

Trombitás Alfréd

Egy duguláselhárítással foglalkozó cégnek akkor megy jól a bolt, ha sok az eldugult lefolyó, WC és vízvezeték. Ha azonban csak kisebb üzemzavarok lépnek fel a háztartásokban, melyeket a tulajdonosok is el tudnak hárítani, akkor a tisztító cég szlogenjei üresen csengenek. Erre jött rá a szegedi Fidesz is, mert a politikai kampány egészen új irányait nyitotta meg a baloldali fellegvárnak számító alföldi városban.

Fotó: NÉGYmadár

Hagyományos módon nem lehet legyűrni Botka Lászlót. Nem pusztán azért, mert legfőbb kihívója, a fideszes Kothecz János legalább három fejjel alacsonyabb nála, hanem, mert Szeged annak ellenére is fontos beruházások színtere volt az elmúlt négy évben, hogy szocialista polgármester vezette. A politikai demagógiában csúcsokat döntögető fideszes kampány ennek ellenére azt állítja, hogy akkor jön igazán sok fejlesztési pénz a városba, ha az ő embere irányít majd a torony alatt. De nem ez a legnagyobb parasztvakítás, amivel a szegedieket bombázzák a kampányban.

- A Fidesz kampánykiadványában olyan beruházásokat ígér a város lakóinak, melyek már Botka idején elindultak, így mindenképpen megvalósulnak, akár marad a régi polgármester, akár nem. Ilyenek például a lakótelepek rehabilitációi, az ELI Tudásváros építése, a Tisza városi szakaszának felújítása, illetve parkosítása, a városi intézmények energetikai korszerűsítése, a kerékpáros közlekedés körülményeinek javítása. Kothencz János, a kormánypárt jelöltje ezzel ígér is meg nem is, de semmiképpen nem kockáztatja annak a lehetőségét, hogy később számon lehessen kérni rajta dolgokat.

- A kormánypártok jelöltje úgy kampányol, mintha személyesen ő intézte volna el, hogy Gérard Depardieu orosz állampolgárságú francia színész és borbarát fellépett a Szegedi Szabadtéri Játékokon Kodály Zoltán: Háry János című daljátékában. Úgy szorongatja a világsztár markát a kampánykiadványban közreadott fotón, mintha régi ivócimborák lennének, és a színész épp gratulálna választási győzelméhez. Kár, hogy Depardieu-t nem tájékoztatták arról, hogy a voksolás csak hónapok múlva lesz esedékes, a fotó ugyanis augusztus elején készült. A háttérben feltűnik Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök is, aki Kothencz mentoraként ismert, hiszen ő ajánlotta a fiatalembert Gyimesi László helyett polgármester-jelöltnek, noha a helyi Fidesz utóbbi politikust indította volna Botka ellen, ám ezt a döntést a párt országos választmánya felülbírálta.

- Kothencz János valószínűleg a krumpliosztás apostolaként vonul be a kampánystratégiák kézikönyvébe. Kétségtelen, hogy a baloldal, és különösen a polgármester elsősorban a szegényebb lakótelepi választópolgárok körében népszerű, de azt a látszatot kelteni, hogy ha leváltják Botkát, akkor lesz ingyen krumpli és lágy kenyér öt éven keresztül, a panellakók lenézésével egyenértékű. Azt pedig valóban nehéz elhinni, hogy az a Kothencz János, aki maga is egy panellakásban húzza meg magát, amikor éppen nem ingázik a kampányhelyszínek között több raklap krumplit, vöröshagymát és csokinyuszit tud előteremteni a semmiből. Valójában hatalmas kampánybüdzsével dolgozik a Fidesz jelöltje, aki úgy hirdeti magát, mint egy polgár a sok szegedi közül.

- A Fidesz polgármester-jelöltje előszeretettel aposztrofálja magát civilként. Tény ugyanakkor, hogy már 2010-ben is a kormánypárt színeiben indult a helyhatósági választáson, ám akkor egyéniben elbukott, így nem szerzett mandátumot a közgyűlésben. Kétségtelen, hogy létrehozta a L.É.T. Egyesület (Lakótelepi Emberek Érdekvédelmi Társulása) nevű szervezetet, ám mellette nem civilek, hanem Kiss-Rigó püspök, Balog Zoltán, Varga Mihály miniszterek, valamint maga Orbán Viktor miniszterelnök kampányolt. Az sem mellékes körülmény, hogy a Bartha László vezette utolsó fideszes városvezetés számára már referensként dolgozott Kothencz 1998 és 2002 között.

- És végül a legnagyobb átverés: A Szegedma.hu jobboldali kötődésű hírportál már két közvélemény-kutatást hozott nyilvánosságra, melyekben szoros versenyt mutatnak ki Botka és Kothecz között, igaz egyelőre ez előbbi javára. Mivel más erőfelmérőt eddig nem publikált senki, az országos média is ezt veszik alapul, ám elkerüli a figyelmüket az a tény, hogy a felméréseket a Leonardo Kft. végezte a Tisza Lajos Közéleti Egyesület felkérésére. Előbbi a Szegedma kiadója, melynek tulajdonosa az az Oláh János, aki a Fidesz polgármester-jelöltje volt 2006-ban, míg utóbbi elnöke Németh Ferenc, aki maga is a Fidesz képviselő-jelöltje. Mind a Szegedma, mind a Tisza Lajos Közéleti Egyesület gőzerővel tolja Kothecz kampányát, így nyilván az egymás között lepacsizott nem túl reprezentatív közvélemény-kutatás is a stratégia része.

Persze október 12-én kiderül, ezekkel a módszerekkel lehet-e győzni Szegeden, vagy Botka László legyűri sorozatban negyedik jobboldali ellenfelét is. Mindenesetre a tét óriási mindkét fél számára, hiszen az ország harmadik legnagyobb lélekszámú városáról van szó, így a kormány szeretné visszahódítani az ellenzék egyik legerősebb végvárát. Botkáék módszere kevésbé unortodox, költséghatékony és szinte láthatatlan. Az ő jelöltjeiknek alig van plakátjuk, ellenben minden körzetükben lévő házba becsöngetnek és személyesen igyekeznek meggyőzni a választópolgárokat arról, hogy érdemes rájuk szavazni. Kérdés, hogy melyik stratégiát részesítik előnyben azok a szegediek, akik a bőrükön érzik, hogy a városukban zajló kampánynak jóval nagyobb a tétje, minthogy ki ül a polgármesteri székbe október 12-e után.

Frédi és Béni

Orbán Viktor még nem kelt át a Rubiconon, de a lába már vizes. Ha mindhárom idei választáson túljut a kormány, nagy változások várhatók az ország életében. Nem is hinnénk, milyen nagy jelentősége van annak, hogy a vezér a folyó melyik oldalára vezényli a csapatait.

Még az önkormányzati választást kell sikeresen abszolválnia az Orbán-kormánynak, és utána indulhat a végső visszaszámlálás. Minden jel arra mutat ugyanis, hogy két tényező is ugyanabba az irányba tolja a döntési pozícióban lévők szűk körét. Egyrészt az óvatos nyilatkozatokból is kiszűrődik a tény, hogy üres az államkassza, hiszen a gazdasági szabadságharcnak komoly vesztese a költségvetés, így a korrekciók (vagyis megszorítások) elkerülhetetlenek lesznek a következő költségvetési ciklusban. Másrészt viszont a kormányon lévők szeretnék folytatni a hatalom kisajátítását, ami az államosítások sorát, a külső hatalmi ágak megmaradt jogainak elsorvasztását, illetve az ellenzéki sajtó maradványainak felszámolását jelenti. Orbánék most épp azon ügyködnek saját politikai boszorkánykonyhájukban, hogy e két törekvést összehangolják, és kommunikációs szinten kioltsák ezek negatív hatásait.
Ha igaz a pletyka, miszerint a Fideszen belüli ellentétek arra vezethetők vissza, hogy ebben az új struktúrában nem lesz minden pártkatonának bérelt helye, illetve, a gazdasági hátteret eddig biztosító Simicska-Nyerges-csoportnak elege lett az Európa-ellenes hadjáratból, és konszolidációt szeretnének legalább a legfontosabb területeken, akkor valószínűleg nem túlzás Orbán Viktort ahhoz a Julius Ceasarhoz hasonlítani, aki a gallok elleni sikeres hadjárat után a Rubicon egyik partján mérlegeli, hogy átkeljen-e a folyón Róma felé.
Ha a mérlegelés még tartana, akkor talán lenne még remény arra, hogy Magyarország miniszterelnöke meggondolja még magát, de a jelek szerint a lábait már megmártotta a vízben, és csak a kellő időre vár, hogy bevonuljon a szenátusba, ahol egyértelművé teszi a szándékait. Ő nem az a politikus, aki megáll félúton, akit megrettentenek saját tetteinek várható következményei, aki megálljt parancsol csapatainak egy kis folyócskánál, amely elválasztja a fővárostól. Orbán teljes hatalomra tör, amihez keresi a megfelelő struktúrát, az ehhez szükséges embereket, és az ideális történelmi pillanatot. Úgy gondolja, hogy már csak egy gázlót kell találnia, és ha azon átjutott, már semmi sem gátolhatja meg abban, hogy a hatalom csúcsára érjen.
Ha azonban alaposan tanulmányozta volna az elmúlt kétezer év történelmi tanulságait, illetve pontosan mérné fel az általa vezetett ország helyzetét, nem vezetné át hadait a Rubiconon. A köztársaságnak ugyanis számos híve van még a saját táborán belül is, és a szenátusban csak úgy hemzsegnek a Pompeiusok, Cassiusok, és Brutusok. Nehéz előre megjósolni, mi lesz a következménye annak, ha Orbán felfedi a lapjait, de a hozzá közel álló oligarcháknál kevesen ismerik jobban az észjárását, így mindenképpen figyelmeztető jel Simicskáék ellentámadása. Ők ugyan a saját érdekeikért szállnak síkra, de ironikus módon ezzel a „köztársaság” intézményét is védik. Ha ugyanis minden eddigi szabályt felülírva valóban csak azok érvényesíthetik az akaratukat a jövőben, akik elfogadják az új államberendezkedést, akkor a piaci viszonyok végképp egy közép-ázsiai diktatúra protekcionista szintjére süllyednek Magyarországon.
Ez pedig Európának már biztos, hogy sok lesz, az uniós pénzcsapokat elzárják, a Paks 2 ürügyén felvett „személyi kölcsönből” pedig csak egy-két évig vegetálhatunk. Ekkor persze lehet még a népnek cirkuszt és kenyeret kínálni, ingyen krumplit osztani, be lehet tiltani az internetes közösségi oldalakat, hogy ne lehessen ellenzéki tüntetéseket szervezni, békemeneteket szervezni a felcsúti stadionba, hogy ott tényleg csak a sajátjaik között lehessenek, de a vég elkerülhetetlen lesz. Simicska Lajos ezért nem tett mást, mint megüzente Rómából nagyra becsült vezérének, hogy szép volt ez a galliai hadjárat, de a győztes sereget mégis a Rubicon túloldalán kéne hagyni. Ha mégis a katonáival érkezik, tudnia kell, hogy Brutus és társai élezik már a késeiket...

Trombitás Alfréd