Politikusok esetében különös jelentősége van a tartalom és forma összefüggéseinek. Egy olyan ismert közéleti személyiség esetében, mint Magyarország jelenlegi miniszterelnöke közel 30 év távlatából vizsgálhatjuk fotók segítségével, miként változott a külleme közéleti szerepének változásaival. Nem fotógaléria következik, csupán egy kép, mely néhány napja készült Dunaújvárosban Orbán Viktorról.
1997 tavaszán láttam utoljára őszintén mosolyogni Orbán Viktort. A József Attila Tudományegyetem (ma Szegedi Tudományegyetem) Dugonics téri főépületébe érkezett egy könyvkiállítás megnyitójára. Egyedül volt, és kissé tétován nézett körül az aulában, mielőtt nekivágott volna az emeletre vezető lépcsősornak. Egy barna bőrtáska volt nála, farmerben, fehér ingben, szürke zakóban, ruganyos léptekkel közeledett felém. Én voltam az első újságíró, akivel találkozott, ezért megragadtam az alkalmat, hogy interjút kérjek tőle még a kiállítás megnyitása előtt. Rám mosolygott, és megígérte, hogy előbb beköszön a rektornak, azután rendelkezésemre áll. Miután útbaigazítottam a rektori iroda felé, vártam rá a folyosón.
A vizit kicsit tovább tartott a vártnál, ezért elnézést kért, és biztosított róla, hogy a megnyitó után elkészíthetem az interjút. Így is lett: a férfi vécé előtt beszélgettünk, és az országgyűlés integrációs bizottságának elnökeként nagy lelkesedéssel nyilatkozott Európáról és a csatlakozás előnyeiről. Szellemes volt, konstruktív és politikai értelemben korrekt. A mosolya őszinte és emberi, nagyon is emberi vonásokat tükrözött. Több interjút készítettem vele előtte és utána is, de olyan közvetlennek, nyitottnak és boldognak soha többé nem láttam.
Azóta csak vigyorogást, cinikus viccelődést vagy mosolynak álcázott vicsorgást láttam az arcán. A hatalom, a felelősség, a magánélet politikai marketinggé transzformálása keménnyé teszi az ember vonásait. Az övét különösen. Úgy viseli a fülkeforradalmár elszántságát, mint egy vasálarcot, melyet soha többé nem vehet le magáról. Belemerevedtek a vonásai a hatalomba, így keltve azt a látszatot, hogy országlása addig tart, ameddig az a merev félmosoly, mellyel a tavaszi parlamenti választások kampányában hirdette, hogy ő Magyarország miniszterelnöke.
De van ennél a plakátarcnál is kifejezőbb példája annak, mennyit változhat egy ember 17 év alatt, ha az elszánt harcosság ideája mindeden vonását átrajzolja.
Fotó: kohaszkezi.hu
A dunaújvárosi női kézilabdacsapat hivatalos honlapja néhány napja egy stílusában régmúlt időket idéző cikkben számolt be az ország első emberének látogatásáról: „Dunaújvárosba látogatott ma délelőtt Orbán Viktor miniszterelnök, aki az önkormányzati választások kampányfinisében is szakított időt arra, hogy betekintést nyerjen a Dunaújvárosi Kohász Kézilabda Akadémia mindennapi életébe.” A tudósítás később így folytatódik:
„A közel egy órás látogatáson Orbán Viktor betekintést nyerhetett a Dunaújvárosi Kohász Kézilabda Akadémia működésébe, megtekintette felnőtt együttesünk edzését, s elbeszélgetett a csapat játékosaival, edzőivel egyaránt.”
De ami e soroknál is beszédesebb, az a képgaléria az eseményről, és különösen az a fotó, melyet a csapatról a miniszterelnök társaságában készítettek. A lányok csinosak, vidámak, és kissé megilletődöttek attól, hogy a regnáló miniszterelnök ellátogatott hozzájuk. Úgy fogják fel a közös képet, mint egy selfie-t, így mindannyian büszkén mutogatják majd a képet a barátaiknak, rokonaiknak, ismerőseiknek. Orbán azonban képtelen elengedni magát. Merevsége annyira szembetűnő, hogy akaratlanul is őt nézzük a képen, amint határozott, semmibe meredő tekintetével teljesen idegenné válik ebben a vidám környezetben.
Valószínűleg igaz az a tétel, hogy minél több ember vesz körül, annál magányosabbnak érezzük magunkat. A szegedi egyetemre tétován, egyedül besétáló Orbán Viktor ma már egy teljesen más ember, mint az egykori, harmincas éveinek közepét taposó feltörekvő politikus. Nem vitázik sem politikussal, sem újságíróval, nem ugrik le a sarki kocsmába a haverokkal egy pofa sörre, nem vallja be magának sem, ha valamit elrontott az életében vagy a munkájában.
A kohászlányok idegenek számára, hiába szorít kezet velük külön-külön. Pedig tudja, hogy nem bombázzák majd kellemetlen kérdésekkel, ezek a lányok ugyanúgy rajonganak a sportért, mint ő, a hangjukban pedig a tisztelet rezgései csengenek, mégsem képes feloldódni a társaságukban. A gesztusok épp olyan mesterkéltek, mint a kierőszakolt mosolyok egy kampányrendezvényen. Olyan ember benyomását kelti, aki elveszítette önmagát a tömegben, és nem talál senkit maga körül, aki meg tudná mondani, ki is ő valójában.
Trombitás Alfréd
