Visszanyalt a libatepertős fagyi. Így összegezhetnénk röviden és tömören, ami vasárnap Veszprémben történt. Orbán Viktor még a Gyurcsány-éra alatt nevezte hazánkat következmények nélküli országnak, ám mára bebizonyosodott, hogy nem volt igaza: igenis mindennek van következménye Magyarországon, még a politikai vakságnak is. Gyurcsány is elbukott, Orbán is el fog, a kérdés csak az a magyar politika két nagy túlélője közül most éppen melyik leckézteti a másikat.

                Fotó:168ora.hu

Nagyon ért már egy kiadós verés a Fidesznek, és lám, épp a legrosszabbkor, a legrosszabb helyen be is következett. Igaz, hogy az októberi önkormányzati választások óta nem nyert időközi választást a Fidesz, de ha Veszprémet behúzták volna, akkor mindennek nem lett volna jelentősége, ám úgy, hogy a szimbolikusnak tartott kétharmados többség elvérzett a királynők városában, a kormányzópárt három hónapos vesszőfutása csúcspontjára ért. Mindez úgy következett be, hogy az ellenzék gyakorlatilag még mindig a sebeit nyalogatja a 2014-es esztendő három választási veresége után, a civilek tüntetései éppen kifulladóban vannak, az ellenzéki pártok közül pedig gyakorlatilag csak a Jobbik tudott profitálni a Fidesz látványos gyengüléséből. Logikusan következik hát mindebből, hogy a kormányzópárt önmagát végezte ki a sorsdöntő voksolás előtt, de nem is akárhogyan. Komoly stratégiai hibák egész sora kellett ahhoz, hogy a baloldal független jelöltje gyakorlatilag lemossa a pályáról fideszes ellenfelét. A gondok nem most, és nem is három hónapja kezdődtek, hanem legalább egy évvel ezelőtt, amikor a Fidesz úgymond felpörgette az országgyűlési kampányát.

1. Folytatjuk. Jó ötletnek tűnt, hogy a rezsiharcra építve azt sugallják a lakosságnak, hogy sajtból van a Hold, vagyis, hogy az adakozó kormány gyakorlatilag az idők végezetéig osztogatni fogja az adományokat a szegény (bocsánat, rászorult) népnek. Pedig jól tudható, hogy az osztogató politika csak nagyon rövid ideig folytatható, az meg végképp nem fog menni, hogy fű alatt háromszor annyit vesznek el az emberektől, mint amennyit visszaadnak a rezsicsökkentéssel. A „folytatjuk” szlogen akkor pukkadt ki véglegesen, amikor már a rezsicsökkentés sem vigasztalta az embereket, de továbbra is maradtak a sarcok, sőt ezek egyre nagyobb terheket róttak a választókra. Ma már a „nem folytatjuk” a nyerő jelszó, hiszen azért szavazott az emberek nagy része a Fideszre tavaly, mert az eredeti üzenet alatt azt értették, hogy talán vége a megszorításoknak, volt értelme összehúzni a nadrágszíjat, és most végre a bőség korszaka köszönt ránk. A nagy kommunikációs mutatvány azonban szertefoszlott, hiszen jól látható már, hogy a győzelmi jelentések ellenére komoly bajban a költségvetés, a kormány pedig kénytelen felvállalni komoly konfliktusokat néhány milliárdos bevételek kedvéért. A Fidesz önmagát lavírozta abba a helyzetbe, hogy az emberek túl sokat várjanak tőlük, így nem is igazán tudtak megfelelni az elvárásoknak. A kör bezárult, aki az adakozó Fideszben hitt, már nem ment el választani, vagy támogatta az ellenzék jelöltjét.

2. Hitelességi válság. A Fidesz mindig büszkén hirdette magáról, hogy egy nagyon egységes politikai családot testesít meg, melyben helye van minden keresztény nemzeti értékeket valló magyar polgárnak. Nos, e a varázs látszott tovatűnni közvetlenül a veszprémi megmérettetés előtt. Azok az urizáló, korrupció gyanújába keveredett politikusok, tanácsadók, kormányközeli vállalkozók, akik finoman szólva sem testesítették meg a szerénység, erkölcsösség, mértékletesség eszményét, melyet sok keresztény-konzervatív választó elvárt volna a pártjától. Egyre egyértelműbbé vált, hogy a Fidesz kommunikációs agytrösztje csakis azokra a jelenségekre gyártott stratégiát, amelyeket el kellett hazudni, illetve őrültebbnél is őrültebb ügyekkel akarták elterelni a figyelmet a kínos kérdésekről. Emlékezzünk csak Kocsis Máté drogos, pisilős ötletére, vagy a kormány hecckampányára az úgynevezett gazdasági menekültekkel szemben. Az újabb és újabb ellenségek felkutatása mára pótcselekvéssé vált, egyértelmű lett a többség számára, hogy nemzeti konzultációkkal és országvédelmi akciótervekkel nem lehet eladni az egyre romló gazdasági helyzetet, az kormány nemzetközi elszigetelődését, a jogvédő civil szervezetek pedig nem ellenségek, hanem a kormány arroganciájának fékezői. Ami egy éve még működött, mára kiismerhetővé, elcsépeltté, sőt nevetségessé vált.

        Fotó: hvg.hu

 3. Megtört a varázs. Az Orbán-rezsim olyan benyomást tett az emberekre az utóbbi öt évben, mintha legyőzhetetlen lenne, csápjai elérnek mindenhová, az embereit olyan előnyökhöz juttathatja, amilyenről nem is álmodhatnak azok, akik nem ülnek közel a hatalom tüzéhez. A mindenhatóságát nyíltan vállaló miniszterelnök nem szállt vitába politikai ellenfeleivel, nem nyilatkozott ellenzékinek tartott sajtóorgánumoknak, kiforgatta azok szavait, akik tekintélyüknél fogva megkockáztatták a kritikus megjegyzéseket. Saját pártján belül olyan fegyelmet tartott, hogy néhány elszigetelt lázadó csoporton kívül senki sem próbált érdemben változtatni a hivatalos irányon. Orbán Viktor foglyul ejtette a magyar demokrácia intézményeit, és vagy ellehetetlenítette vezetőit, vagy a vazallusaivá tette őket. Ezt az egyeduralmat törte meg néhány olyan látványos meghátrálás, mint a netadó visszavonása, az útdíjak rendszerének puhítása, vagy a vasárnapi zárva tartás enyhítése. Mára elhitték az emberek, hogy lehet változtatni, van értelme a demonstrációknak, a kritikus vélemények nyílt felvállalásának. Mivel a Fidesz legfelsőbb köreiben is megfogalmazódtak kritikus vélemények (Pokorni Zoltán, Illés Zoltán, Bencsik János), már a legendás egység sem tűnt olyan megingathatatlannak. Egyszóval, szertefoszlott a Fidesz legyőzhetetlenségének mítosza.

4. Léhűtők serege. Ha a miniszterelnök szembesült volna azzal, hogy pártja legfőbb erénye kezd köddé válni, akkor némi kozmetikázással helyrehozhatta volna a renoméját legalább annyira, hogy megőrizze a veszprémi mandátumot. A korrupciógyanús ügyekbe keveredő Rogán Antallal, a teljes szereptévesztésben működő Szijjártó Péterrel, a cinizmusáról fácánvadászatairól és intrikáiról elhíresült Lázár Jánossal nekivágni a következő négyéves parlamenti ciklusnak finoman szólva sem vall bölcs előrelátásra. Olyan „macskajancsikkal” vette magát körbe a miniszterelnök, akik rá tényleg nem veszélyesek (kivéve talán Lázárt), de olyan népszerűtlenné teszi ezzel saját politikáját, hogy tényleg csak a Békemenet kemény magjára számíthat, ha igazán nehéz megmérettetés vár rá. Meggyőződésünk, hogy tavaly év végén néhány kormányzati személycsere megalapozhatta volna azt az imázst, hogy a miniszterelnök rendet vág a saját soraiban, eltávolítja azokat, akik csak a botrányaikkal vívják ki a polgárok figyelmét. Állítólag már inog a széke Szijjártó Péternek, és Rogán sincs már olyan védelem alatt, mint korábban, de ha be is következnek a fejcserék, ezek már későn jönnek. Orbán meg van győződve arról, hogy a változtatás a gyengeség jele, ám ebben téved. Néhány népszerűtlen minisztere és államtitkára eltávolításával visszaszerezhetne valamit egykori tekintélyéből, ám ő már nem biztos, hogy világosan tudja, mi tesz jót az ő megítélésének és mi rosszat.

5. Elég volt a háborúkból. A magyar választók jelentős hányada azért szerette Orbán Viktort és pártját, mert tetszett neki az a harciasság, ahogy a miniszerelnök intézte az ügyeit. Nemzeti érdekekre hivatkozva nekiment az Európai Uniónak, hadakozott az Egyesült Államokkal, és volt olyan vakmerő, hogy egy agresszor szerepében tetszelgő Oroszországgal kezdett barátkozni. A magyar virtus azonban egy olyan bevállalós külpolitikát eredményezett, mely mára zsákutcába jutott. Orbán itthon is bátran hadakozott a multikkal, a bankokkal, a civilekkel, a rendvédelmi dolgozókkal, uralma alá hajtotta az oktatást az alapfokú iskoláktól kezdve az egyetemekig, nem kímélte azokat a médiumokat, melyek rossz színben tüntették fel a politikáját. Az íre a pontot azzal tette föl, hogy hadat üzent legfőbb szövetségesének, pénzügyi támogatójának, minden magyarok legerősebb oligarchájának, Simicska Lajosnak. Ez utóbbi konfliktus mutatta meg a leglátványosabban, hogy a háborúban minden fél veszít katonákat attól függetlenül, hogy végül kit hirdetnek ki győztesnek. A Simicska-birodalom ellen indított hadjárata olyan rossz üzenetet küldött saját hívei számára, melyet már nem lehetett kompenzálni semmilyen betarthatatlan ígérettel. Ráadásul a Simicska érdekeltségébe tartozó Magyar Nemzet és Hír TV épp akkor ütött meg kritikus hangot a kormány működésével szemben, amikor nagyon kellett volna a támogatás a Fidesz veszprémi jelöltjének. A konfliktusos politikának akkor van értelme, ha olykor békét kötnek a felek, hiszen ilyenkor lehet építkezni, erőt gyűjteni. Orbán nem ad lehetőséget saját táborának erre a töltekezésre, pedig seregei kimerültek, legszívesebben élveznék a győzelem ízét a sikeres tavalyi esztendő után. Ha vezérük újra csatába küldi őket és vesztesen térnek vissza, elkerülhetetlen lesz a rendcsinálás házon belül. Abban az esetben, ha Tapolcán is elverik a Fideszt, akkor Orbán hasonlatos lesz a Bourbonokhoz, hiszen: „Semmit sem tanult és semmit sem felejtett.”

Frédi és Béni