Ha Magyarország népe azonosulna a miniszterelnökével, akkor szégyellhetnénk magunkat egész álló nap. Röstelkedve néznénk azoknak az ismerőseinknek és rokonainknak a szemébe, akik külföldön élnek, és ott keresnek boldogulást gazdasági bevándorlóként, ahol állítólag nem dolgoznak, csak vitatkoznak az emberek. Mondanánk, hogy Orbán Viktornak elgurult a gyógyszere, de arra, amit ő művelt Strasbourgban, nincs gyógyszer.
Fotó: nol.hu
Induljunk ki abból, hogy kicsit többet képzelünk Magyarország miniszterelnökéről, mint aki valójában. Egy kis közép-kelet európai ország vezetője, aki nagyotmondásaival elérte, hogy többet foglalkozzanak vele a világban, mint amennyit általában a hasonló kaliberű politikusokkal szokás. Imádja, ha ő határozza meg a közbeszéd tárgyát, és hajlamos azt képzelni, hogy az emberek pont úgy gondolkodnak a világ dolgairól, mint ő. Semmi kétsége sincs azt illetően, hogy politikai ellenfelei vagy idióták, vagy gyáva nyulak, akik a demokratikus intézményrendszerek védelmébe szeretnek húzódni, ha egyáltalán vannak még ilyenek.
Az az igencsak hatásvadász politikai kultúra, amit Orbán Viktor honosított meg itthon - és melyet most igyekszik rátolni Európára is -, azt sugallja, hogy nem számít, milyen értékközösséghez tartozol, ha hangosabban kiabálsz, mint a többiek, te leszel a befutó mindenfajta versengésben. Ha bárki is azt képzelné, hogy Orbán világszemléletének középpontjában bármiféle érték lakozik, most szólunk, hogy téved. Ha meg akarjuk érteni a gondolkodását, akkor tanulmányozzuk a miniszterelnök kedvenc sportágát, a labdarúgást. Ő mindent ennek a sportnak az értékrendjén keresztül lát, így lényegében csak az számít nála, hogy eggyel több gólt lőjön az ellenfélnél.
Strasbourgi felszólalásában is ennek szellemében vette fel a harcot képzelt és valós ellenfeleivel. Ügyesen passzolgatott a saját térfelén, majd váratlan kiugratásokkal igyekezett veszélyeztetni az ellenfél kapuját. Néha alattomosan odarúgott, és ha gólhelyzetbe került az ellenfél csatára, gond nélkül felrúgta még a 16-os előtt, nehogy befújjanak ellene egy 11-est. Orbán az őrjöngő ultrák, a szotyit köpdöső nyugdíjasok, és a bírót szidalmazó törzsszurkolók között érzi jól magát. Ott, ahol hangulatot lehet kelteni, ahol fel lehet rúgni korábban tiszteletben tartott szabályokat, ahol suttyomban még az öltözőbe vonuláskor is belehet szólni az ellenfélnek.
Fotó: hvg.hu
Tudja, hogy amíg pályán van, és amíg eredményes, az ellenfeleknek el kell viselniük őt, annak ellenére, hogy a sportszerűség határait feszegeti. Tudja, hogy mindig elmehet a falig, főleg, ha az ellenfelei addig tolják hátra a falat, amíg csak ő karja. Mert Európa, illetve a civilizált világ mindig megteszi ezt a szívességet neki, hiszen ők nem akarják büntetni a magyar csapatot a szövetségi kapitány otromba kirohanásai miatt.
Orbán következetesen visszaél azzal, hogy ellenfelei tekintettel vannak egy ország polgáraira, akiket ő pajzsként tart maga előtt. Egyre nagyobbakat mond, hogy egyre fontosabbnak érezhesse magát egy olyan közösségben, melynek tagjait mélyen lenézi. A kétszínűséget taktikának, az adott szó be nem tartását ügyes húzásnak nevezi. Élvezi, hogy senki és semmi nem állhatja útját addig, amíg ő kukorékol a leghangosabban a szemétdomb tetején.
Egyetlen probléma van ezzel: Van ugyanis egy szint, aminél már hangosabban nem lehet rikácsolni, és van egy olyan határ, amelyen a politikai retorikában nem lehet átlépni. A menekültkérdés kriminalizálása, a bevándorlás, a terrorizmus és a menekültügy összemosása, illetve a halálbüntetés melletti nyílt kiállás gyakorlatilag annak a mozgástérnek az utolsó néhány centije, ahonnan mindenképpen vissza kell táncolnia, mert különben szakadékba lökik az ellenfelei, bármilyen gyávának és megalkuvónak is tartja őket. Ennél már nem lehet nagyobbakat mondani, hacsak nem áll fel a következő ülésen, és nem jelenti be, hogy Magyarország elhagyja az európai közösséget, és perszonálunióra lép Oroszországgal. Az más kérdés, hogy akkor ne is jöjjön haza, mert a nép, az istenadta nép ezt már nem nézi el neki.