A közelmúlt eseményei egyre jobban alátámasztják azt a félelmünket, hogy az Orbán-kormány regnálása alatt olyan mértékben szakad le a Magyarország a környező országok gazdaságától, hogy csak komoly küzdelem és áldozatok útján lesz behozható ez a hátrány. Már a hazai döntéshozók is tudják, tenni kell valamit, mert ezer sebből vérzik gazdaságunk, de ami ennél is rémisztőbb, hogy a felismeréseket csak hangzatos bejelentések követik, és a tettekben szinte semmi jele annak, hogy a kiigazítások, netán reformok belátható időn belül elindulnak.

Fotó: MTI

Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy felismerjük azt a tényt, mely szerint az alacsony hazai bérek jelentik az egyik legnagyobb gátját a hazai gazdaság növekedésének. A szavakban sokat szidott multik érdekeit ugyan jól kiszolgálja az alacsony bérszint, hiszen a brutális különadókkal sújtott szektorokban ténykedő külföldi óriáscégek a munkabéreken tudják kompenzálni veszteségeiket, ám a gazdasági tápláléklánc alján lévő dolgozó érdekeit egyszer végre figyelembe kéne venni. Az egyre fojtogatóbb munkaerőhiány ugyanis nagyrészt annak köszönhető, hogy az alacsony bérek miatt innen csak elmennek az erejük teljében lévő munkavállalók, helyettük azonban nem érkezik senki.

Van néhány kirakatszektor, melyekben viszonylag jól lehet keresni, ám lassan ide is begyűrűzik a munkavállalók elégedetlensége. Jó példa erre a kecskeméti Mercedes gyárban meghirdetett sztrájk, de más autógyártóknál is komoly feszültséget kelt a hazai bérszint és az azonos területen dolgozó külföldi munkavállalók között tátongó szakadék. Ennél is nagyobb gond, hogy a szakemberek egy jelentős része nem sztrájkkal, bérharccal kívánja megoldani egzisztenciális gondjait, hanem külföldre távozik, és ugyanazért a munkáért, amit itthon végzett, külföldön háromszorosát, négyszeresét teszi zsebre. Ma már nem Szlovákiából érkeznek a munkások a határ magyar oldalán lévő gyárakba, hanem innen ingáznak a szomszédokhoz a munkavállalók ezrei.

A szinte számolatlanul érkező EU-s pénzek életben tartották a növekedést a magyar gazdaságban, ám elterelték a figyelmet olyan strukturális problémákról, melyek most, hogy átmenetileg lanyhult az uniós pénz áramlása igen karakteresen rajzolódnak ki. Már kormányzati körökben is felvetődött például a teljesen értelmetlen, csakis statisztikailag hasznos közmunkaprogram kivezetésének gondolata. Bebizonyosodott ugyanis, hogy ez a rendszer inkább eltávolítja a munka világától azokat, akik belekényszerülnek, az erre a programra fordított összegek nem térülnek meg, sőt valószínűleg összességében többet emészt fel, mintha segélyként odaadnák az erre szánt összeget az érintetteknek. Komoly gond az is, hogy államilag szétverték az egykori munkaügyi központok átképzési rendszerét, így az a terv, hogy a közmunkások lépnek be a hiányszakmákban keletkező állásokba csak üres szólam maradhat.

Komoly probléma az is, hogy a kormány szintén csak a szavak szintjén segíti a kis- és középvállalkozások ténykedését. Olyan brutális járulékokkal sújtják ugyanis ezeket a hazai vállalkozásokat, hogy ilyen terhek mellett csak azok tudnak talpon maradni, akik a kiskapukat kihasználva a munkavállalóikon spórolnak. Az Orbán-kormány pávatánca ebben a szektorban úgy jellemezhető, hogy míg szavakban folyamatosan ostorozza a multikat, a tettek szintjén alájuk játszik, közben folyamatosan hangoztatják a hazai vállalkozások erősítésének igényét, ám ez alatt csak saját oligarcháik állami pénzekből történő kistafírozását értik. A nagy csinnadrattával bejelentett társasági adócsökkentés szintén a nagy cégeknek kedvez, a kkv- szektornak lényegében semmilyen közvetlen előnye nem származik belőle.

És itt jön a képbe a korrupció, illetve a feketegazdaság erodáló hatása. A magyar gazdaság azért nem elég hatékony, mert olyan terheket kell cipelnie, melyek lassítják, rontják a teljesítményét. Magyarországon lényegében kormányzati filozófiává vált, hogy az államilag támogatott korrupció az a szektor, melyben amellett, hogy nagyot lehet kaszálni, még a számonkérés esélye is sokkal minimálisabb, mint a versenyszférában. Lényegében olyan magasra emelték a korrupciós tűrőképességünket, hogy a pénz lenyúlásának megállapítása mellet már érzelmeket sem vált ki belőlünk egy-egy ilyen eset. Lényegében el sem tudunk már képzelni Mészáros Lőrinc vagy Andy Vajna ellen bármilyen kormányzati fellépést, hiszen őket magával a kormánnyal azonosítjuk. Az olyan oligarchák elől pedig, akik kegyvesztetté váltak Orbán Viktornál elzárják a pénzcsapokat, ám büntetőügyeket nem generálnak ilyenekből sem, nehogy kínos részletek kerüljenek nyilvánosságra a pénzosztó gépezet működéséről.

Említsük meg azt a tényt is, hogy jelenleg különösen kedvező a világgazdasági környezet Magyarország számára, ami elsősorban az energiahordozók alacsony világpiaci ára miatt állt elő, ám a hazai gazdaság ebből alig tud profitálni. Surányi György egykori jegybankelnök szerint a jelenlegi 2-2,5 százalékos GDP növekedés kétszerese lenne indokolt, és mivel ezt az esélyt a térségünkben lévő országok ki tudják használni a lemaradásunk egyre csak nő. Tegyük hozzá ehhez azt is, hogy az a közel félmilliós embertömeg sokat javít a magyar életszínvonalon azzal, hogy jövedelmük egy jelentős részét hazautalják, ha azonban haza kellene jönniük a Nagy-Britanniában élőknek, nem csak ez az összeg csappanna meg, de feszültség keletkezne az amúgy is eléggé ellentmondásos állapotban lévő munkaerőpiacon is.

És akkor vegyük azt a fontos tényezőt, mely lényegében az Orbán-kormány 2010-es hatalomra jutása óta gátolja a gazdasági fejlődést, egyben növeli a szociális feszültségeket. Ez a korábban csodafegyvernek tartott egykulcsos adó, amely mára bebizonyította, hogy egyetlen hozzá fűzött várakozást nem váltott be, rombolta a társadalmi szolidaritást az országban, a gazdagabbaknál hagyott pénzt pedig nem forgatták vissza a gazdaságba. Ehhez az elhibázott adórendszerhez úgy ragaszkodik a kabinet, mint Orbán Viktor Rogán Antalhoz, vagyis minél kevésbé váltja be a hozzá fűzött reményeket, annál fontosabb megtartani.

Fotó: index.hu

Hosszasan lehetne még sorolni a magyar gazdaság neuralgikus pontjait, ám nagy általánosságban is elegendő annyit megállapítanunk, hogy a kormány most csak azért kezdett ötletelni a jövő évi büdzsé kapcsán a minimálbérek drasztikus emelésén és néhány adónem csökkentésén, mert fél attól, hogy a 2018-as választásokig begyűrűznek a most is jól kirajzolódó problémák. Átfogó reformokba az idő rövidsége miatt már nem kezd, a kozmetikázás pedig már kevés a valódi megoldásokhoz. Ahogy egy dakota közmondás mondja: „Ha akkor kezded oltani a tüzet, amikor már mindenen elporladt, akkor vagy béna tűzoltó vagy, vagy te magad gyújtottad fel a sátradat, hogy a biztosító fizessen.”