Lényegében semmi mást nem kell csinálnia a magyar kormány első emberének, mint rendet tartania a saját pártjában, illetve ellehetetleníteni a külső ellenséget, vagyis az ellenzéki pártokat. Négy hónappal az országgyűlési választások előtt azért tűnik reménytelen vállalkozásnak a Fidesz leváltása, mert Orbán Viktor ügyesen manipulálja az erőviszonyokat kívül és belül. Igazi fordulatra akkor lenne esély, ha a kormányfőbe vetett hit megrendülne a kormánypárton belül, illetve az ellenzék markáns arculattal ellensúlyozná a Fidesz megbonthatatlannak tűnő egységét.
Fotó: Szegedi Kattintós
Még azokat a fideszeseket is megvédik a kormány vezető politikusai, akik amúgy védhetetlennek tűnnek. Sőt, olyanokat sem hagynak a politika sztrádája mellett, akik egyébként vetélytársak a párton belül. Köztudott például, hogy Lázár János és Rogán Antal nem igazán szívlelik egymást, ám amikor sokadszor is zűrös ügybe keveredett a propagandaminiszter, a kancelláriaminiszter kiállt mellette. Mondhatjuk, hogy kéz kezet mos, ám sokkal közelebb járunk a valósághoz akkor, ha felhívjuk a figyelmet a tavaszi választások hatalmas tétjére. Ha most hajítanák ki ugyanis valamelyik vezető fideszes politikust a kormánypárt száguldó vonatából, akkor az nem csak annak fájna, aki a vasúti töltésen csattan.
A kormánypárti politikusokat az elmúlt nyolc év svindlis ügyei kötik össze, és ha egyikük bukik, akkor ő Dugovics Tituszként ránthatja magával a többieket is. Erre épp az ezt megelőző nyolc év tapasztalatai tanították meg a fideszeseket, hiszen a szocialista-szabaddemokrata kormányok tagjai meglehetősen előzékenyen áldozták be egymást, ha az egyéni érdekeik ezt diktálták. Meg is lett az eredménye ennek: a szabaddemokraták eltűntek a történelem süllyesztőjében, a szocialisták két pártra szakadtak, de a látványos belső ellentétek ettől még nem szűntek meg a baloldalon. Nem beszéltünk még a többi ellenzéki párton belüli csetepatékról, a kilátástalannak tűnő egyeztetésekről a választási együttműködés lehetséges formáiról.
Orbán mesterterve tehát egyelőre működik. Leszalámizta az ellenzéket, a sajátjait pedig egyben tudta tartani. Hogy milyen áron, azt ne firtassuk, de azért tűnik erősnek, mert a sajátjai között rendet tud tartani, az ellenfelei pedig civakodnak egymással. Már csak a Jobbik tűnik számára veszélyes kihívónak, mert valami talányos oknál fogva az ő esetükben nem működött az a szalámi-taktika, ami annak idején az MDF, a kisgazdák, sőt a kereszténydemokraták esetében is sikerre vezetett. Talán abban van a titok nyitja, hogy a Jobbik mögött az a Simicska Lajos áll, aki jól ismeri egykori kollégiumi szobatársa módszereit, és jól kivédte Orbán minden eddigi próbálkozását, ami az ellenzéki párt feldarabolására irányult.
Fotó: origo.hu
Sokan csodálják Orbán politikai ösztöneit, melyek kétségtelenül segítik abban, hogy közel 30 éve a magyar politika egyik meghatározó alakja legyen. Ám, amíg szinte mindet alárendel a hatalmon maradása érdekében, ugyanakkor minden egyéb szempontot háttérbe szorít a döntései meghozatalánál, addig az ország érdekei nem igazán találkoznak a miniszterelnök stratégiájával. Magyarán, egy olyan párti irányítja az országot, melynek tagjai rettegnek a bukástól és az azt követő elszámoltatástól, ezért lényegében bármit megtesznek főnökükért, és ha kell a feneketlen kútba is utána ugranak. Az ellenzék felelőssége sem kicsi ebben a helyzetben, hiszen ha tartósan beveszi magát ez a politikai elit a hatalom bevehetetlennek tűnő bástyáiba, akkor sem ők, sem a bennük bízó ellenzéki szavazók nem vehetnek mérget arra, hogy bármiféle beleszólásuk lesz az ország sorsába 2018 tavasza után. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha nem lövöd ki időben a szomszéd csordáját fosztogató prérifarkast, előbb utóbb a te állataidat is pusztítani fogja.”
