A magyar kormányfő korábban sem volt finnyás a politikai szövetségesek keresésekor, de most már szinte mindenkinek a tenyerébe csap, aki pénzt és paripát ígér neki a hanyatló Nyugat elleni küzdelméhez. A türk népekhez ugyan nem sok rokoni szál fűzi a magyarságot, de a történelem és a politikai szükségszerűség úgy hozta, hogy e közösséghez tartozó országokban autokrata vezetők sanyargatják a népüket. Bár ez az európai vezetőket sem zavarta különösebben, hiszen egyelőre kimeríthetetlenek azok a földgázkészletek, melyekre szükségük van, mégsem mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy Türkmenisztán vagy Kirgizisztán finoman szólva sem nevezhetők a demokrácia bölcsőinek. Ami pedig Orbán Viktort illeti, ő már régen ugyanazokat az elveket vallja, mint az azeri elnök Ilham Alijev, vagy Tayyip Erdoğan, Törökország mindenható ura, így most azok között van, ahová igazán tartozik. Kérdés, hogy mi is a türkök családjában érezzük e otthon magunkat?
Fotó: MTI
Ma már nem népszerű kormánykörökben azt a gyerekdalt énekelni, melyben gólya, gólya, gilice lábát a török gyerek vágta meg, a magyar gyerek meg gyógyítgatja. A törököket azóta kell szeretni a Fideszben, mióta Tayyip Erdoğan elnök lényegében a szultánéval megegyező hatalomra tett szert országában, folyamatos harcban áll az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal, ugyanakkor elkezdett közeledni régi nagy ellenfeléhez, Oroszországhoz. Orbán Viktor annyira csodálja a sajátos illiberalizmust építő török elnököt, hogy réveteg tekintettel mered rá minden egyes alkalommal, mikor megszoríthatja a nagyvezér kezét.
Orbán mindig vonzódott a keleti népek kultúrájához és politikai berendezkedéséhez. Az úgynevezett keleti nyitás politikája második kormányzati ciklusának nyitányaként már azt sejtette, hogy ő olyan vezetőkhöz szeret utazni, akik elismerően csapkodják a hátát, és nem kérik rajta számon a demokratikus intézményrendszer leépítését, a menekültekkel való inkorrekt bánásmódot, vagy a civilek megbélyegzését. Az elismerések begyűjtésére jók voltak az arab monarchiák, Kína, Vietnam kommunista vezetői, de az az azeriekkel is gyorsan megtalálta a közös hangot, főleg, miután a magyar kormány hazaengedte Ramil Safarovot, vagy, ahogy nálunk ismerik, a baltás gyilkost.
A most keblünkre ölelt népek közül egyedül Törökországgal van és volt valós történelmi kapcsolatunk.
Mostanra azonban odáig jutott, hogy a türkmének, üzbégek, kazahok, kirgizek, törökök és azeriek kedvéért azt a két európai rokon népet is megtagadta, melyek ugyan kis lélekszámmal, ám erős öntudattal és gazdasággal rendelkeznek. Orbán eddig sem nagyon kereste a barátságot a finnekkel és észtekkel, de úgy tűnik, mára teljesen negligálta a nyelvtudósok által korábban vallott nézetet, mely szerint a finnugor nyelvcsaládban rajtunk kívül vannak még büszke európai népek. Halkan jegyezzük meg, hogy a bolgárok sokkal inkább rokonai a fent említett társaságnak, csak időközben nyelvet cseréltek, ezért gondolják sokan, hogy ők a szláv népekhez tartoznak. Ők valami okból mégis kimaradtak az össznépi türk haverkodásból.
Fotó: hvg.hu
Orbán azonban a nemrégiben kezdődött Nomád Világjátékokon és mellette zajló Türk Tanács ülésén is azt mantrázta, hogy a nyugati világ hanyatlik, a keleti országok pedig feltartóztathatatlanul jönnek fel. Az eseménynek helyt adó kirgizisztáni Csolpon-Atában nagy volt az optimizmus, ám azért túlzás lenne azt állítani, hogy az unióból éppen kilépő britek tömegei akarnának letelepedni az üzbégeknél, a kirgizeknél, vagy akár nálunk. Az oroszok pedig arról mesélhetnének, mennyire nem kedvelik közép-ázsiai régióból bevándorlókat azokban a nagyvárosokban, ahová tömegével érkeznek posztszovjet migránsok.
Orbán hajlandó a butaság óceánjának közepéig is elhajózni csak azért, hogy minél távolabb kerüljön a liberalizmussal és demokráciával megfertőzött nyugati államoktól. Új világrendet vizionál, melyben a Keleten felemelkedő államok meghatározóak. A kormányfő szerint Magyarország „a modern világban is megőrzi nyelvét, kultúráját, hagyományait, tiszteli, ápolja türk gyökereit”, így tehát legnyugatibb keleti népként a türk világ része is. Nem nehéz kihallani e szavakból is a migránsozás elemi ösztönét, amelyről egyszerűen nem tud leakadni a kormányfő, akár kelet, akár nyugat, akár észak vagy dél felé veszi az irányt. A migráns az mindenhol migráns szerinte, bárki menekül, bárhová.
A magyar miniszterelnök történelmi és ideológiai eszmefuttatásaival nem csak az a baj, hogy egy olyan kirekesztő szemléletről árulkodik, amelynek az Európai Unióban nincs helye, de a politikai szükségszerűség oltárán feláldozza a tudományos tényeket is. A most keblünkre ölelt népek közül egyedül Törökországgal van és volt valós történelmi kapcsolatunk. Ez utóbbi birodalom ugyanis cirka 150 évre megszállta a Magyar Királyság legnagyobb részét, majd miután Habsburg segítséggel kivertük őket az országból, rendre olyan szövetségekbe keveredtünk velük, melyek ténykedése történelmi tragédiákba torkollt mindkét országban. Vagyis, a törökök nem igazán hoztak szerencsét eddig nekünk, Orbán viszont a törökverő Zrínyi-család jelmondatával élve (Sors bona, nihil aliud) a szerencsében bízik.
A kazahokkal, türkménekkel, azeriekkel, üzbégekkel, kirgizekkel, az európai országok vezetői a legritkább alkalommal találkoznak hivatalosan, a szakminiszterek is többnyire csak akkor látogatnak el ezekbe a volt szovjet tagköztársaságokba, ha éppen földgázra vagy kőolajra van szükségük. Nem a nyugati felsőbbrendűségi érzés miatt tartják távol magukat az uniós vezetők ezektől az országoktól, hanem, mert vezetőik szinte kivétel nélkül diktátorok, hatalmukat pedig a föld alatt fellelhető természeti kincseik eladásából finanszírozzák. Ha valóban ezek az autokrata rendszerek határozzák meg a jövőnket, akkor jó, ha csomagolni kezdünk, és indulunk a Marsra, ugyanis olyan egykori pártfunkcionáriusok fogják uralni a bolygónkat, akik saját ellenzéküket börtönbe zárják, a választásokat vagy elcsalják, vagy meg sem tartják, ugyanakkor dinasztiákat építenek, melyek demokratikus úton nem távolíthatók el a hatalomból.
Fotó: MTI
Amikor Orbán Viktor ezekkel az urakkal parolázik, nyíltan megtagadja azt az európai örökséget, melyet készen kapott 2010-ben. Szívósan dolgozik azóta azon, hogy visszafelé forgassa a történelem kerekét, és talán egyszer fel is szólítja híveit, hogy térjenek vissza az ősi sztyeppékre, Levédiába. Hatalmasat fordult a világ az utóbbi nyolc évben, és az a legnagyobb probléma ezzel, mindez visszafelé történt. Ahelyett, hogy élveznénk az Európai Unió által nyújtott előnyöket, őrködnénk a parlamentáris demokrácia intézményeinek függetlensége fölött, most hagyjuk, hogy az ország miniszterelnöke karikás ostort csattogtatva a keleti despotikus rendszerek felé hajtsa a népét. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha egyszer elkezdtél lovagolni nyugat felé, soha nem fogod megtudni, mi várt volna keleten. De ne is bánd ezt.”
