Olyan hisztit vágott le Orbán Viktor a Sargentini-jelentés elfogadása után, ami lényegében elvette az esélyét annak, hogy pártja a néppárti frakció tagja maradjon. Úgy viselkedik, mint egy sértett férj a válás után, aki kígyót-békát kiált egykori házastársára, ezzel téve lehetetlenné, hogy az együttélés idején összegyűjtött vagyont normális párbeszéd útján osszák el. Orbán ugyanakkor egyértelműen színt vallott, vagyis keblére szorította azokat az euroszkeptikus politikusokat, akik már régóta csábítják pártszövetségükbe. A Sargentini-jelentés arra biztosan jó volt, hogy tiszta viszonyokat teremtett az uniós politikai palettán a jövő tavaszi EU-s választások előtt.

Fotó:24.hu

Nyugodtan megtehette volna azt Orbán Viktor, hogy nem tulajdonít különösebb jelentőséget annak, hogy politikáját élesen elutasította az Európai Parlament kétharmados többsége. Jól tudja, hogy ez csak egy közbülső lépés azon az úton, melynek végén a magyar szavazati jog felfüggesztése is várhatja. Ez azonban nagyon messze van még, ráadásul van annyi szövetségese az Európai Parlament frakcióiban, hogy megakadályozzák a legrosszabb forgatókönyv bekövetkeztét.

A magyar kormányfő egy kézlegyintéssel elintézhette volna a holland képviselőnő jelentésének elfogadását, amelynek állításait akár büszkén vállalhatta is volna, mert sok mindent rá lehet fogni a jelentésre, de azt, hogy légből kapott megállapításokat tartalmazna, biztosan nem. Egy tudatos politikai folyamat jelenlegi állapotát rögzíti a dokumentum, amit Orbán Viktor nem szégyell, így nem is kellett volna olyan nagy hisztit csapnia akkor, amikor azzal szembesült, hogy még saját pártcsaládjában sem igazán szimpatizálnak a lépéseivel.

Orbán kiborulásának azonban nyilván megvannak a nyomós okai. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy tervei szerint a jövő tavaszi uniós választásokig élvezte volna az Európai Néppárt oldalvizét, aztán pedig a kialakuló erőviszonyok tükrében döntött volna arról, hogy marad-e a kereszténydemokraták frakciójában, netán átevickél a szélsőséges pártok közösségébe. Most kétségtelenül beszűkült a mozgástere, amihez nem igazán szokott hozzá az utóbbi években. A néppártiak számára ugyanis szalonképtelenné vált, így nem valószínű, hogy a legnépesebb frakció támogatásával indulhat neki a kampánynak.

Tehetetlen dühe nyilván annak is szól, hogy saját pártjában is magyarázkodnia kell, miért nem sikerült eltáncolnia a nagy pofon elől, illetve, hogy a kritizált, lenézett, sokszor egymással is civakodó mérsékelt politikusoknak ezúttal miért sikerült egyezségre jutniuk?

Ez már a mostani szélsőséges reakciókból is kitűnik. Orbán már nem csak a zöldeket, szociáldemokratákat, liberálisokat pocskondiázza, de élesen kirohant a néppárti frakció azon tagjai ellen is, akik ellene szavaztak. Érdemes szó szerint idézni azt a fenyegető mondatot, melyet a szavazás után a közszolgálatinak csúfolt rádióban mondott az ellene forduló néppártiakról: „A jobboldal megosztott. 85-en voltak velünk. 115 ellenünk, őket név szerint ismerem.” Orbán még mindig úgy viselkedik, mintha komoly befolyása lett volna erre a csoportra, holott a többségben végre tudatosult, hogy csak potyautasok voltak a Fidesz képviselői a kereszténydemokraták hajójának fedélzetén.   

A magyar kormányzópárt médiagépezetének szélsőséges reakciói azt is jelzik, hogy a Fidesz mindent feltett a menekültkérdésre, így lényegében az egész Sargentini-jelentést ebbe a fénytörésbe helyezte. Ezzel elterelik a figyelmet arról a tényről, hogy a kritika nem elsősorban Magyarország migrációs politikájának szól, hanem a jogállami normák súlyos megsértéséről, aminek semmi köze ahhoz, hogy a kormány hajlandó-e menekülteket átvenni más országoktól.  

Fotó: mandiner.hu

Orbán egyébként olyan nyíltan provokálta az EU meghatározó intézményeit, hogy az lett volna a csoda, ha a mérsékelt frakciók nem használták volna ezt a lehetőséget arra, hogy odapörköljenek a magyar kormányfőnek. Ezúttal elmérte az arányokat, úgy gondolta, hogy van még annyi hitelességi tartaléka a néppártiak között, ami megmentheti a kétharmados vereségtől. Tehetetlen dühe nyilván annak is szól, hogy saját pártjában is magyarázkodnia kell, miért nem sikerült eltáncolnia a nagy pofon elől, illetve, hogy a kritizált, lenézett, sokszor egymással is civakodó mérsékelt politikusoknak ezúttal miért sikerült egyezségre jutniuk? Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Onnan tudod, hogy valakit nagyon utálsz, ha képes vagy összefogni valakivel ellene akit szintén nagyon utálsz.”