Aligha vitatható, hogy ma Orbán Viktor Európa egyik legunalmasabb politikusa. Nagy csinnadrattával beharangozott sajtótájékoztatója ezt az állítást csak megerősítette, hiszen bármit kérdeztek tőle a sajtómunkások, precízen működő automataként ismételgette jól ismert mantráját. Azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy bátran feszegeti a határait, ugyanakkor olyan óvatos, mint egy farkas, amelyik az elvékonyodó jégre merészkedik a zsákmány üldözése közben. Orbán ravasz, tudja, tényleg vékony jégre tévedt, mégis szeretné elhitetni velünk, hogy soha nem kell megfürödnie a jeges vízben.

  Fotó: origo.hu

Ilyen az, amikor Orbán Viktor „jó fej” akar lenni az ellenségnek tekintett független médiával. A biztonság kedvéért ugyanis kitiltatott néhány szerkesztőséget arról a sajtótájékoztatóról, melyen állítólag bármit lehetett kérdezni tőle. Az egésznek csak jelzésértéke volt, hiszen a beengedett sajtómunkatársak között bőven voltak olyanok, akik feltehették azokat a kínosnak számító kérdéseket, melyeket kitiltott társaik nem tehettek meg. Orbán persze minden eshetőségre készült, hisz ő maga van leginkább tisztában azzal, melyek hatalmi építményének leggyengébb pontjai.

Például a korrupció, amellyel kapcsolatban zéró toleranciát hirdetett. E nyilvánvalóan cinikus kijelentésével jelezte a szerkesztőségek munkatársainak (akár beengedték őket, akár nem), hogy nincs itt semmi látnivaló, haza lehet menni, és legjobb, ha most, azonnal tesszük ezt. A biztonság kedvéért tovább borzolta a derék médiamunkások idegeit azzal a szokványos paneljével, hogy üzleti ügyekkel nem foglalkozik. Pedig mindenki tudja, hogy lényegében az üzleti ügyei mentén alakítja a politikáját.

A kormányfő tehát több évtizedes politikai rutinjával úgy rázta le magáról az érdemi kérdéseket, mint kutya az esővizet, ami persze jó módszer, ha valakit meg akarnak szorongatni, ám elég cinikus üzenet annak a társadalomnak, amely egyre ingerültebben reagál Orbán Viktor családjának és barátainak gazdagodására. Ő azonban nem azoknak politizál, akik már régóta nem hisznek neki, hanem azoknak, akik lényegében bármilyen képtelenséget elhisznek neki, ha elég határozottan és legalább hetente egyszer elmondja azt.

Orbán az egész országot a saját képére igyekszik formálni, és nehezen viseli, hogy az ország nagyobbik fele nem hajlandó behódolni neki.

Orbán igyekszik olyan síkos testű halként viselkedni a hazai és nemzetközi politikai porondon, melyet olykor ki lehet ugyan fogni a folyóból, ám amikor a pecás beletenné szákjába, hirtelen mozdulattal kicsúszik a kezéből, és így tovább fickándozik a vízben. A magyar kormányfő tényleg olyan alkat, akivel nem lehet érdemben semmit kezdeni. Nem szeret egyezkedni, tárgyalni is csak olyanokkal hajlandó, akiktől valamit remél. Az, hogy Magyarországon lényegében teljesen megszűntek az érdemi politikai viták, a szakmai egyeztetések, hogy a sajtó lényegében skizofréniás állapotba került, kizárólag az ő felelőssége.

Valószínűleg nem érez emiatt egyetlen percig sem lelkiismeret-furdalást, mert ezt a ténykedését inkább érdemnek, mint bűnnek tekinti. Orbán rettenetesen tart ugyanis attól, hogy egyszer úgymond „emberére talál”, akivel szemben egy érdemi vitában kellene megvédenie a saját álláspontját. A mikrofonállványnak tekintett kormányzati sajtó helyzetbe hozása épp azt a célt szolgálja, hogy az emberekből teljesen kiöljék a nyilvános televíziós viták emlékét, hogy a lapok hasábjain ne alakuljon ki érvekre épülő vita egyetlen kormányzati döntésről sem, mindannyiunk közös ügyeit pedig nemzeti konzultációnak csúfolt irányított közvélemény-kutatással váltsa ki a hatalom.

Orbán az egész országot a saját képére igyekszik formálni, és nehezen viseli, hogy az ország nagyobbik fele nem hajlandó behódolni neki. Olyan választás közeleg most, melynek végkimenetele nagyon fontos a politikai karrierje szempontjából, ráadásul ezen a voksoláson érvényesülhet a számok szintjén az, ami a torz magyar választási rendszerben mindig gellert kap. Tudniillik, most szemtől szembe fog állni pártja az ellenzékkel (főleg, ha az utóbbi képes lesz közös listát állítani), és előfordulhat, hogy az Európai Parlamentbe küldendő képviselők számát tekintve alulmarad.

A magyar kormányfő tehát nem véletlenül járta ismét megszokott pávatáncát a sajtótájékoztatóra keresztelt kampányrendezvényén. Egyrészt igyekezett gesztust gyakorolni az ellenségesnek tartott sajtó felé, másrészt saját politikai krédójának ismételgetésén kívül semmi érdemlegessel nem szolgált. Magyarán: úgy tett, mintha betartaná a demokráciákra jellemző játékszabályokat, de annak érdekében, hogy ne kelljen csalódást okoznia saját táborának, nem volt rest ellentmondani önmagának, kitáncolni a logikai csapdák gyűrűjéből.

Nem történt más, mint sokadszorra megüzente ellenfeleinek, hogy csakis a saját szabályai szerint hajlandó játszani, éreztette az ellentábor szimpatizánsaival, hogy nem tekinti őket egyenrangú félnek addig, amíg nem hajtanak fejet az akarata előtt. Nem zavarta az sem, hogy a sorosozást és a migránsozást már a sajátjai sem veszik igazán komolyan, hogy az államilag irányított korrupciót tényként kezelik a jobboldali szavazók is.

Fotó: index.hu

Számára az a fontos, hogy uralja a közbeszédet, és a rabszolgatörvény körüli ellenzéki fellépést követően csakis úgy szerezhette vissza a kezdeményezést, ha olyat tesz, amit korábban évekig nem, vagyis kiáll a sajtó nyilvánossága elé. A dolog újdonsága azonban ezzel ki is merült. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „A béketárgyalások egyik legfontosabb törvénye, hogy tegyél úgy, mintha letüdőznéd a békepipa füstjét, de amikor senki sem figyel oda, azonnal fújd ki!”