Orbán Viktor újfent bebizonyította, hogy nem akar minden magyar állampolgár miniszterelnöke lenni, legfeljebb azt szeretné, ha minden választó tőle függene. A kettő között hatalmas a különbség, ugyanis az első esetben kizárólag azok érdekeit képviseli, akik potenciális támogatói lehetnek, a második esetben viszont rá akarja kényszeríteni az akaratát olyanokra, akiknek jelenleg esze ágában sincs rá szavazni. Ami a magyar sajtó utolsó független műhelyeivel és az ellenzéki vezetésű településekkel művel, épp azt bizonyítják, hogy kettős mércét alkalmaz, és nyíltan különbséget tesz állampolgár és állampolgár között.

Fotó: Népszava

A magyar kormányfő gyakran sérelmezi, hogy az Európai Unióban kettős mércét alkalmazva bírálják a tevékenységét. Nehezen tud megbarátkozni a gondolattal, hogy az uniós tagsággal járó előnyök ellentételezéseként illik tiszteletben tartani a közös normákat, illetve hogy nem illik beleköpni abba a tenyérbe, amely éppen ki akar rántani bennünket egy mély gödörből. A járvány kapcsán például halálra sértődött azon, hogy bírálatot kapott a határozatlan időre szóló rendkívüli felhatalmazás miatt, de a koronavírus-járvány elleni védekezésre kapott támogatást minden fenntartás nélkül elfogadta.

Orbán azonban azt sem rejti véka alá, hogy számára jóval fontosabbak azok a magyar polgárok, akik kormánya potenciális támogatói, azoknál, akik esetében ennek épp az ellenkezője igaz. Bünteti például azokat a városokat, melyek élére ellenzéki vezetést választottak a helyiek, illetve kárpótolja veszteségeik miatt azokat az önkormányzatokat, ahol a Fidesz potentátjai kaptak bizalmat tavaly október 13-án. A koronavírus-járvány elleni védekezés indokával megsarcolt önkormányzatok esetében a kettős mérce úgy rajzolódik ki, hogy a kormányhívő városvezetők valamilyen csatornán visszakapják azt a pénzt, amit korábban egységesen elvettek az önkormányzatoktól, ám az ellenzékieknek főhet a fejük, honnan teremtik elő a kormány által elvont összegeket.

Mindezt annak fényében teszi a kormány, hogy az önkormányzatoktól elvont összeg az országos költségvetés arányait tekintve nem túl fajsúlyos tétel, ugyanakkor azoknak a helyhatóságoknak elég fájó veszteség, melyek kénytelenek elszenvedni a rekvirálást. Ne feledjük, hogy a kormány az ellenzéki önkormányzatokon keresztül olyan megszorításokat visz végbe, melyek a helyben élők számára attól függetlenül jelentenek nehézséget, hogy ők kormánypárti vagy ellenzéki szimpatizánsok. Orbán logikája tehát az, hogy az ellenzéki városvezetőkre tolja át a felelősséget, hátha ezáltal végre elhiszik neki a választók, hogy csakis kormánypárti jelöltekre érdemes szavazni ebben az országban.

A gazdasági machinációkkal, megfélemlítéssel, ellenséges felvásárlással megszerzett független sajtótermékek mögött álló választó se ér annyit a kormányfőnek, hogy tiszteletben tartsa azt a világszemléletet, mely egy platformra hozza az olvasót és azokat a szerkesztőségeket, melyek ellenállnak a kormány nyomásának. 

Ha elemezzük a kormányfő megszólalásait, akkor is egyértelmű, hogy a választók esetében is csak ellenségben és barátban képes gondolkodni. Budapest esetében a legegyértelműbb ez az üzenet. Ha tetszettek volna továbbra is támogatni Tarlós Pista bácsit, már dőlne a pénz a Lánchíd felújítására, illetve a közösségi közlekedés megújítására! - szól a leplezetlen fenyegetés a főváros esetében. Egyértelművé teszi, hogy bünteti azokat a választópolgárokat, akik saját akaratukból vagy mások szavazatainak köszönhetően ellenzéki vezetésű városban élnek. Ebben az esetben nehéz megjósolni, hogy mi lesz az érintettek reakciója, de több példát is láttunk arra az utóbbi években, hogy az ellenszélben kormányzó helyi politikusok megerősödtek azáltal, hogy ellenálltak a hatalom zsarolásának.

Orbán azonban nem képes gesztusokban, kompromisszumokban gondolkodni, ezért a járvány megjelenésétől kezdve az volt a mesterterve, hogy a helyzetet kihasználva megrogyasztja az ellenzéki vezetésű városok költségvetését, a hatalmas kormányzati médiatúlsúly segítségével pedig szerencsétlenkedő helyi politikusokként állítja majd be azokat a polgármestereket, akik valahogy igyekeznek majd kikecmeregni a szorult helyzetből. Ebben a szemléletben a választópolgár csak egy statisztikai adat, akinek mindenképpen el kell szenvednie a hatalom arroganciáját, legfeljebb nem a kormány nyakába varrja a problémákat, hanem a helyhatóság vezetőit teszi majd felelőssé.

És nem feledkezzünk meg arról sem, hogy Orbán azokat a ma még függetlennek számító sajtóorgánumoknak is hadat üzent, melyek olvasóit szintén ellenségként kezeli. A gazdasági machinációkkal, megfélemlítéssel, ellenséges felvásárlással megszerzett független sajtótermékek mögött álló választó se ér annyit a kormányfőnek, hogy tiszteletben tartsa azt a világszemléletet, mely egy platformra hozza az olvasót és azokat a szerkesztőségeket, melyek ellenállnak a kormány nyomásának. 

Fotó: Nyugati Fény

A komoly kormányzati támogatással működtetett Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (röviden KESMA) termékeinek olvasói tehát megérnek Orbán számára annyit, hogy komoly közpénzeket csoportosítson át ennek a veszteséges médiakolhoznak a fenntartásához, ugyanakkor az ellenzéki szemléletű választókat meg akarja fosztani saját rádióiktól, tévéiktől, újságjaiktól. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ne csak az a ló legyen fontos számodra, amelyik a kezedből eszi a kockacukrot, hanem az is, amelyik mindig feléd csap a farkával, ha édességgel akarod etetni.”