Az orosz-ukrán háború komoly ideológiai zűrzavart okozott a Fidesz táborán belül, Orbán Viktor pedig mindent elkövet annak érdekében, hogy hívei számára a kérdőjelek kiegyenesedjenek. A fő problémát az jelenti, hogy lassan egy évtizede mást se hallanak a Fidesz szavazói a kormányfőtől, minthogy Nyugat hanyatlóban van, Kelet pedig fokozatosan felemelkedik. Még ha így is lenne, nehéz alátámasztani ész érvekkel azt a brutalitást, ahogy Oroszország rátámadt egy olyan országra, amelynek legfőbb bűne, hogy ugyanahhoz a két szövetségi tömbhöz szeretne tartozni, amelyeknek tagja Magyarország is.

Fotó: infostart.hu

Vajon tényleg annyira vonzó az a rendszer, amelyet Vlagyimir Putyin épített ki Oroszországban? Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés egy olyan ország esetében, amelynek forradalmait orosz segédlettel verték le többször is, a szovjet csapatok pedig 40 évi „ideiglenes” tartózkodás után nem is olyan régen vonultak ki hazánkból. Orbán Viktor néhány éve fellobbant vonzódása Oroszországhoz csak úgy volt eladható a Fidesz szavazói számára, ha folyamatosan hangsúlyozták, hogy a jelenlegi orosz vezetési gyakorlata és szövetségi politikája már semmiben sem hasonlít a cári vagy sztálini elődökére.

Pedig érdemes alaposan szemügyre venni Vlagyimir Putyin elnöki tevékenységét az utóbbi húsz évben. Olyan autokrata hatalmat épített ki magának, mely nem sokban különbözik az egykori cárok vagy pártfőtitkárok gyakorlatától, ugyanakkor épp úgy leválthatatlannak tűnik, mint nagy hatalmú elődei. A körülötte sertepertélő oligarchák nem sokban különböznek az egykori bojároktól, és ha egy-két főnemes veszi a bátorságot, hogy ellent mondjon neki, épp olyan kíméletlenül lecsap rájuk az ország vezetője, mint egykoron Rettegett Iván.

Putyin hatalmát az a féligazság stabilizálta, hogy úgymond rendet csinált ebben a hatalmas, szétesőben lévő országban. Az elnök nem csak megállította a gazdasági hanyatlást, de fokozatosan visszaszerezte azoknak a területeknek egy részét, melyek a Szovjetunió szétesése után önállósodtak. A véres csecsen háborúktól kezdve a grúzok megleckéztetésén át a fehérorosz elnök vazallusi sorba süllyesztéséig terjed azoknak a lépéseknek a sora, melyek Oroszország nagyhatalmi státuszának visszaszerzésére irányultak.

Putyin rendszere tehát tud erőt demonstrálni, de amennyiben túlbecsüli saját erejét és befolyását, könnyen pórul járhat.

A legnagyobb népszerűséget mégis a Krím-félsziget visszafoglalása, valamint a kelet-ukrajnai szakadár területek önállósulása hozta Putyinnak. Már a 2014-es krími offenzíva után sejteni lehetett, hogy az orosz elnök itt nem áll meg, hiszen komolyabb nemzetközi következményei nem lettek annak, hogy egy szuverén állam területéből harapott ki egy jó nagy darabot. Tudta ezt az ukrán vezetés is, ezért igyekezett védelmet találni az Európai Unió és a NATO kötelékében. Putyin nem akarta megvárni, hogy terjeszkedésének legfontosabb célpontja olyan szövetségesekre tegyen szert, akik elrettenthetik egy esetleges katonai beavatkozástól.

Az orosz elnök arroganciája egy olyan nagyhatalmi szemléletből táplálkozik, amelyet még a cárok alapoztak meg, majd a kommunista állam vitt tovább. Ez az arrogancia sokszor párosul politikai és katonai vaksággal, így keveredhetett bele a cári Oroszország a 20. század elején előbb a japánok elleni háborúba, majd lépett be az antant hatalmak oldalán az I. világháborúba. Mindkettő súlyos következményekkel járt, csakúgy, mint a szovjet vezetés afganisztáni kalandja a '80-as években. Ez a hatalmas, emberi és természeti erőforrásokban igen gazdag ország most is olyan szánalommal szemléli a környezetét, mint például a finnek ellen indított háború idején, amikor el nem tudták képzelni Sztálin tábornokai, hogy ez a kis ország egy hétnél tovább tudja tartani magát.

Valami hasonló történik most is, hiszen Ukrajnát is egy könnyen lerohanható országnak tekintette Putyin, amelynek polgárai gyorsan át fognak állni az oroszok oldalára. Most mutatkozik meg az is, hogy a hátország ugyan rendelkezik tartalékokkal, de a gyors siker elmaradása kijózanítja azt az orosz lakosságot, amelyet már jó ideje bombáz saját propagandájával a kormánya. Nincs meg az a hatalmas gazdasági erő sem, amely elengedhetetlenül fontos lenne egy nagyhatalmi státusz demonstrálásához. Putyin rendszere tehát tud erőt demonstrálni, de amennyiben túlbecsüli saját erejét és befolyását, könnyen pórul járhat.

Fotó: Magyar Hang

Ezek fényében nehéz megérteni, miként sikerült saját szavazótáborát oroszbaráttá varázsolnia néhány év alatt Orbán Viktornak. Nincs semmi csábító ugyanis egy olyan hatalomban, amely elnyomja a saját ellenzékét, folyamatosan fenyegeti a szomszédait, a csatlósait pedig csak addig támogatja, amíg a saját érdekei ezt szolgálják. Putyin a cári és a szovjet idők politikai örököse, aki az ideológiát és a praktikumot úgy ötvözi, hogy az csakis számára hozzon hasznot. Orbán Viktor ebben a játszmában csak egy gyalog, aki most kénytelen kódolt jelekkel üzenni a nagy hatalmú orosz vezetőnek, hogy még mindig számíthat rá. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Olyan szövetségest válassz magadnak, aki mellett nyugodtan lovagolhatsz, és nem kell félned attól, hogy oldalról ledöf.”'