A kormányfő igyekezett kihozni a legtöbbet abból az alkupozícióból, amit az Európai Unió sokak szerint túlzottan demokratikus döntéshozatali mechanizmusának köszönhet. Az sem zavarta, hogy szinte mindenkit magára haragított azzal, hogy késleltette a hatodik szankciós csomag elfogadását, ezzel nyerve időt Vlagyimir Putyinnak ahhoz, hogy folytathassa háborúját Ukrajnával szemben. Egyre több európai és hazai politikus és elemző teszi fel a kérdést: Orbán ezt elvi meggyőződésből vagy kényszerből teszi?
Fotó: hvg.hu
Bár tudjuk, hogy a magyar kormányfő elsősorban a hazai közönségnek játszik, mégis fontos lehet számára legalább néhány barát megtartása az európai közösségen belül. Erre soha nem volt ilyen kevés esélye, ugyanis az orosz kőolajexport szankcionálása körüli kavarása olyanokat is felháborított, akik eddig megértésükről biztosították Orbán Viktort. Az EU ugyanis három hetet csúszott a magyar vétó miatt a hatodik szankciós csomag megszavazásával, és ez igen sok idő egy ilyen véres háború esetében.
A szankciók minél fájdalmasabbak, annál inkább le tudják rövidíteni a vérontás időtartamát, ugyanis az orosz fél csak akkor lesz képes finanszírozni a háborút, ha a földgázért és kőolajért fizetnek neki az európai országok. Bár már három hete körvonalazódni látszott a megegyezés, mely szerint Magyarország és néhány hozzá hasonlóan az orosz szállítmányoknak kiszolgáltatott állam mentességet kapna a szankciók bizonyos elemei alól, Orbán Viktor elutasította a nagylelkű ajánlatot.
Szociális populizmussal fedi el tehát azt a tényt, hogy nincsenek erkölcsi aggályai egy ilyen nyílt agresszió láttán, sőt a háttérből még segíti is Putyin háborús törekvéseit.
Már akkor sejteni lehetett, hogy késleltetni akarja a csomag elfogadását, hiszen azt követelte, hogy az átállás költségeire kapjon még jelentős anyagi támogatást az EU-tól. Ez nyilvánvalóan inkorrekt lett volna azokkal az országokkal szemben, melyek komoly áldozatokat hoznak azért, hogy ne finanszírozzák tovább Putyin háborúját. Három hét után így visszajutottak a felek az eredeti javaslatokhoz, amit Orbán ugyan elfogadott, de az utolsó pillanatban még kivetette Kirill pátriárkát a szankcionált személyek listájáról.
Nyilván ez az utóbbi mozzanat verte ki a biztosítékot a legtöbb európai vezetőnél, hiszen a háborús uszító ortodox pap melletti kiállása nyilvánvalóan csak egy utolsó fullánk bevitele volt az EU intézményeibe. Orbán nem is rejti véka alá, hogy Putyin érdekeit szolgálja folytonos vétóival, hiszen nyíltan hangoztatja ellenérzéseit a szankciós politika kapcsán. Más kérdés, hogy rendszeresen megszavazta eddig az összes büntető intézkedést, de a voksait úgy címkézte meg minden alkalommal, hogy azt az orosz elnök is jól lássa azokat.
A magyar kormányfő ugyan a rezsicsökkentés megvédésével indokolja az ellenállását, ám ez nyilvánvaló parasztvakítás. Egyrészt az orosz gáz és olaj számunkra is rendkívül drága, másrészt Orbán lényegében nyíltan felvállalja, hogy tovább finanszírozza Putyin ukrajnai invázióját. Szociális populizmussal fedi el tehát azt a tényt, hogy nincsenek erkölcsi aggályai egy ilyen nyílt agresszió láttán, sőt a háttérből még segíti is Putyin háborús törekvéseit.
Fotó: rtl.hu
A kőolaj beszerzésre kapott mentesség ugyanakkor komoly extraprofithoz juttatja a MOL-t, amit maga a kormány is megerősített azzal, hogy az energetikai cégtől 300 milliárd forint bevételre számít az úgynevezett rezsialapba. A logika tehát az, hogy versenyelőnyhöz juttatja a magyar kormány a MOL-t a piacon, majd az ebből folyó bevétel egy részét befizetteti a céggel az állami kasszába. Tipikus posztszocialista gondolkodás, ráadásul erősen beavatkozik a szabadpiaci folyamatokba. Arról nem is beszélve, hogy a rezsicsökkentés így is hatalmas rést üt a magyar költségvetésen. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Nincs ingyen leves!”
