...az új irányt: A magyar társadalmat nem konzervatívokra és szociálliberálisokra, nem vallásosakra és ateistákra, nem kormánypártiakra és ellenzékiekre, hanem drogosokra és tisztákra kell osztani. Így aztán nem a politológusok, szociológusok, közvélemény-kutatók, hanem a drogtesztek mutatják meg, hol húzódik a határ a társadalom különböző csoportjai között.

                 Fotó: borsonline.hu

Ilyen ormótlan és rágós gumicsontot még nem dobtak a magyar sajtó elé az utóbbi 25 évben, így sokáig rágódtam azon, hogy érdemes-e úgy táncolni, ahogy egy budapesti kerület polgármestere fütyül. A végső érv az volt, hogy mégis klaviatúra után nyúltam, ha szó nélkül megyünk el egy ilyen őrült ötlet mellett, jön egy ennél is nagyobb szamárság, azért, hogy véletlenül se foglalkozzon a közvélemény az igazán fontos dolgokkal.

Tegyünk tehát úgy, mintha Kocsis Máté valóban úgy vélné, hogy hazánk szorító problémáit bármennyire is oldaná az a hajmeresztő ötlet, mely állítólag az ő jólfésült fejéből pattant ki. Vegyük először a célcsoportokat: kamasz gyerekek, újságírók, politikusok. Mintha ezt a három alapvetően különböző hátterű, mentalitású és irányultságú csoportot az hozná egy platformra, hogy tagjai előszeretettel lövik be magukat. Ugye nem kell bizonygatni, hogy ez már önmagában is egy épületes baromság!

Aztán jönnek a finomságok: Óriási különbségek vannak a kamaszok között életkor, nem, szociális helyzet, tudatosság, önismeret és még ki tudja hány szempont szerint. Léteznek olyan települések, közösségek, iskolák, ahol a drogokat csak hírből ismerik, és persze vannak olyan helyek is, ahol szinte már mindenki kipróbált már valamilyen szert. Ez előbbiek esetében a teszt szinte reklámértékkel bír, hiszen a kamaszokat minden vonzza, ami tilos, utóbbinál viszont gyakorlatilag semmit sem ér, hiszen teszt nélkül is mindenki tisztában van a helyzettel.

Ahogy a gyerekek sértve érezhetik magukat azáltal, hogy ilyen szűrés alanyaivá teszik őket, úgy az újságírók nevében kikérem magamnak azt gyanúsítgatást, amit a vizsgálandó körbe történő bevonás sugall. Mintha azért születne egyre több kritikus hangú újságcikk, híradós tudósítás, mert a firkászok belövik magukat, mielőtt munkához látnának. Ezért a sunyi célzásért sem Kocsis Mátét, sem a Fideszt, sem a kormányt nem fogják jobban szeretni az újságírók, így az egykori pártszóvivő jó nagy bakot lőtt ezzel az ötletével.

Boncolgassuk tovább ezt a csoportot! Ki számít újságírónak? Egy tévés stáb esetében csak a riporter, vagy az operatőr és a technikus is? Egy adáslebonyolító stábban a képvágó, a rendező, a világosító vagy a kávét hordó gyakornok is alá kell, hogy vesse magát a tesztnek? Ha így van, akkor előfordulhat az, hogy egy stúdióban mindenki tiszta lesz kábítós szempontból, ám a takarító néni vigyorogva fókázza a linóleumot, a karbantartó betépve bóklászik a fűtőházban, portás pedig úgy vigyorog a fülkéjében, mintha a hetedik mennyország felé tartana. Így már minden rendben lesz?

Nem beszéltünk még az írott sajtó esetében a bloggerekről, a tördelőkről, a nyomdai munkatársakról a korrektorokról, a fotósokról, a grafikusokról, a titkárnőkről, az üzletkötőkről, a rendszergazdákról és még egy csomó emberről, akik a szó klasszikus értelmében nem újságírók, de a sajtó munkájához kötődnek.

Az igazi agyrém azonban a politikusok esetében üti fel a fejét. Ki számít politikusnak? És most tényleg ne vicceljük el a dolgot! Minden választott képviselő Balmazújvárostól Nyékládházán át Dombiratosig? Ha a képviselőnek tisztának kell lennie, akkor a jegyzőnek vagy irodavezetőnek miért nem? Ha egy országgyűlési képviselőnek alá kell vetnie magát egy ilyen tesztnek, akkor egy államtitkárnak miért nem? És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az senkit sem érdekel, amikor egy parlamenti vagy önkormányzati képviselő részegen tántorog a padsorok között egy hivatalos ülésen (vagy bambán egy sátorrúdba kapaszkodik egy kakaspörkölt főző versenyen), az bocsánatos bűnnek számít, de ha két hónapja elszívott egy dzsangát, éghet a feje a szégyentől, amikor nyilvánosságra kerül a teszteredménye.

Nem a drogok melletti állásfoglalás ez a dohogás, de a különböző függőségekkel foglalkozó szakemberek ezerszer elmondták már, hogy az alkohol bizonyos mennyiség felett sokkal ártalmasabb az egyénre és a társadalomra, mint a könnyű drogok többsége. Nálunk azonban részegnek lenni virtus, míg a kábítószerekkel kriminalizálni lehet gyerekeket, politikusokat, újságírókat.

Szóval, az egész ötlet olyan eszement agyrém, amit lehet ugyan finomítani, de ép ésszel akkor sem lehet felfogni, ha több száz oldalas törvénybe foglalják. Tényleg akkora a baj a kormányzat háza táján, hogy már ilyen hatalmas blaszfémiával lehet csak elterelni a figyelmet? Tényleg olyan csököttnek gondolják a magyar társadalmat, hogy a drogok elleni harc ürügyén meg nem történtté lehet nyilvánítani a korrupciós ügyeket, az egyre nyomasztóbb szegénységet?

A drogprobléma persze létezik, de annál sokkal komolyabb gond, minthogy gumicsontként vessük oda más ügyek leplezésére. Kocsis Máté irányt tévesztett, ahogy a mögé beálló kormányzó párt is. A gumicsontok ideje lejárt, most már azon kéne ügyködni, hogy „azemberek” asztalára ne csak csont, hanem valódi étel kerüljön.

Trombitás Alfréd 

A tűzszerészek serényen dolgoznak, ám ha bármelyik politikai vagy gazdasági bomba működésbe lép, a kormányzópárt darabokra hullhat. Most derül ki, hogy a Fidesz képes-e túlélni akkora krízist, melyhez foghatót az 1994-es választási bukás óta nem élt át.

Fotó: Illusztráció

A ciklus közben 40 százalékos népszerűséggel bíró Fidesz annyira elrontotta a kampányát, hogy kis híján a Parlamentbe se jutott be 1994-ben. A legenda szerint olyan mértékben zuhant a népszerűségük, hogy ha két héttel később lettek volna a választások, Orbán Viktor és csapata talán helyet sem foglalhatott volna a parlamenti patkóban. Innen szívta fel magát a párt olyannyira, hogy a korábban kétharmados többséggel kormányzó szociálliberális kormányt képes volt leváltani 1998-ban. Orbán Viktor legendája tulajdonképpen innen eredeztethető, hiszen később is képes volt szinte a nulláról indulva hatalmas tömegeket magához édesgetve legyőzni az általuk örök gonoszként aposztrofált baloldalt. Az idei választások után több kormánypárti politikus és néhány elemző azt a véleményt is megengedte magának, hogy a politikai ellenzék tulajdonképpen nem létezik, a Fidesznek már csak belső ellenzéke van, melyet jó esetben meg kell hallgatni, rosszabb forgatókönyv szerint pedig ki kell iktatni.

Ez az önbizalomtól duzzadó politikai elit és szurkolótábora most azzal kénytelen szembesülni, hogy az eddig a felszín alatt szunnyadó problémák szinte egyszerre törnek elő a magyar társadalom különböző rétegeiből. Igazuk lett azoknak, akik szerint a problémákat sikerült olyan mélyen elnyomni a három idei választás kedvéért, hogy most szinte elemi erővel tört elő az elégedetlenség, ami nem csupán az Orbán-kormány harmadik ciklusát veszélyezteti, de könnyen kerülhet a Fidesz olyan válságos helyzetbe, mint húsz évvel ezelőtt. Lássuk, melyek azok az időzített bombák, melyek bármikor robbanhatnak:

1. A 2015-ös költségvetés tervezete ékes bizonyítéka annak, hogy a kormány nem tudta kivezetni az országot a válságból, illetve hibernálta azt az állapotot, melyet a Bajnai-kormány ráhagyott. Az öt évvel ezelőtti gazdaságban azonban még megvolt a kibontakozás esélye, a mostani azonban teljesen kilátástalan, így az EU-s pénzek nélkül már a gödör alján lennénk. Újabb és újabb sarcok kiagyalásán érjük Varga Mihályt és csapatát, rá akarják tenni a kezüket arra az „apró pénzre” is, mely a magánnyugdíj-pénztárak lenyúlása után még megmaradt, folyamatos „multizással” rabolják le a befektetésre, fejlesztésre még képes nyugati tulajdonú piaci szereplőket. A költségvetés nem tartalmaz érdemi változást sem az adózásban, sem az államháztartás szerkezetében, így továbbra is bóvli országnak fognak tekinteni bennünket a befektetők. Ha csak egy kisebb gazdasági válság meglegyinti a régiónkat, ez a költségvetés úgy elszáll, mint egy május 1-jei lufi.

2. Ide kapcsolódik a másik lehetséges „Nagy Bumm”, ami ellen Varga Mihály kesernyés mosolya szintén nem lehet gyógyír. Ez ugyanis már világpolitikai dimenzióval bír, így a nyitott, kiszolgáltatott kis magyar gazdaság teljesen védtelen ezzel szemben. Ha a nagy testvérnek kiszemelt oroszok nem lesznek képesek sem anyagi, sem politikai támogatást nyújtani az Orbán-kormánynak, az nem csak ideológiai blamázst jelent, de komoly gazdasági következményekkel is járhat. A hosszú időre titkosított paksi megállapodásban ugyanis valószínűleg olyan garanciákat építettek be a szerződő felek, melyek biztosítanák a magyar kormány túlélését nagyobb gazdasági krízisek esetében is. Ha azonban az oroszok olyan mély válságba kerülnének, hogy a beígért kölcsönt sem tudnák kiköhögni, főhetne Varga Mihály és Orbán Viktor feje, honnan teremtsék elő a hiányzó forrásokat.

3. Ennél sokkal kézzelfoghatóbb válságjelenség azonban a Fidesz vezérkarát érintő korrupciógyanús ügyek tobzódása. Könnyű a sajtót hibáztatni azért, mert állítólag hergelik a szegény magyar népet az urizáló magyar politikai elit ellen, ám két dolgot érdemes leszögezni: Egyrészt a rokonok mögé jól elbújtatott ingatlanvásárlások nem jutottak volna a sajtó tudomására, ha nincsenek a kormányzópárton belül olyan sértett emberek, akik szívesen kitálaltak ellenlábasaik pozícióinak gyengítése érdekében, másrészt a sajtó nem csinál egyebet, mint teszi a dolgát. Végre! Ehhez a kormánynak bele kellett gyalogolnia az RTL Klub gazdasági érdekeibe, végveszélybe kellett sodornia ellenzéki hangvételű internetes portálokat, nem mellékesen ezekkel a hírekkel lehet legjobban eladni a bulvárlapokat. A sajtó feladata nem az, amit az úgynevezett közmédia művel a hírek elhallgatásával, átszabásával, a kormány agitációs és propaganda stratégiájának kiszolgálásával. A Magyar Televízió híradója lassan az észak-koreai tévé szintjére süllyed, miközben a közszolgálati rádió ontja magából a központilag szerkesztett és cenzúrázott híreket. Ez egyrészt önbecsapás, de ami ennél is rosszabb, hogy az adófizetők átverése, illetve leszoktatása az általa finanszírozott médiumokról.

4. A hirtelen kerekedett politikai válság láttán beindultak a Fidesz elszabadult hajóágyúi is. Pokorni Zoltán eddig sem fogta vissza magát, ha Hoffmann Rózsa ténykedésének kritizálásáról volt szó, de most keményen beszólt a rongyrázó fideszes mainstreamnek. A budapesti KDNP-n belül is mozgolódnak az elégedetlenkedők, Deutsch Tamásra pedig mindig lehet számítani, következmények nélkül rá lehet pisilni a pénztárgépre. A legnagyobb veszély a párt legendás egységére azonban maga Simicska Lajos, ősi gazdasági háttérember jelenti, aki most már hivatalosan is háborúban áll a miniszterelnökkel. Ha ő nyíltan szakít a hivatalos fideszes iránnyal, vagyis kiáll az atlanti orientáció mellett, az nem repedés lesz a párt testén, hanem egy hatalmas hasadék. Ha a Fidesz önmagát szaggatja szét, az nagyon fog fájni, mert ezzel olyan ellenzéket hoz helyzetbe, amely gyakorlatilag már csak papíron létezett.

5. És végül lássuk a legveszélyesebb pokolgépet, melyen nem csak Orbán Viktor és csapata, hanem minden magyar állampolgár csücsül. A kormány szemellenzős társadalompolitikájának eredményeként olyan szociális krízis elé nézünk, amelyhez hasonló nem volt a rendszerváltás óta. A szegénység térnyerése egyértelmű bizonyítéka annak, hogy lényegi beavatkozás nélkül nem lehet megállítani a középosztály lesüllyedését, arról nem is beszélve, hogy az elszegényedett, kilátás nélküli milliók felemelésére már kísérletet sem tesz a kormányzat. A közmunkaprogram értelmetlenségét már többször bebizonyították a témához értő szakemberek, a kormánypárti politikusokat pedig csak a statisztikailag kimutatott csökkenő munkanélküliségi mutatók érdeklik. Kétségtelen, hogy egy száguldó luxusautóból kinézve csak a közmunkások sárga mellénye villan elő, de ha megállnának és beszélgetnének a törvényhozók ezekkel az emberekkel, talán belátnák, hogy az emberi méltóságát nem az út mellett falevelet gereblyézve szerzi vissza az ember. Ami még ennél is nagyobb baj, hogy a bérek reálértékének romlása miatt megindult a bérből és fizetésből élők leszakadása is, amit a kormány szintén nem képes súlyának megfelelő módon kezelni.

Ha csupán ezt az öt időzített bombát vesszük, már van mitől tartanunk, hiszen a kormány és kormányzó pártok válsága erősen kihat az ország kilátásaira is. Más kérdés, hogy a realitásoktól elszakadni látszó fideszes politikusokra ráfér egy kis rémület, és egy hangyányi önvizsgálat. Ha azonban újra csak az ellenségkereséssel lesznek elfoglalva, akkor valamelyik bomba az öt közül működésbe lép, ezzel felrobbantja a többi négyet is, és az már nem csak egy kis szilveszteri petárdadurrogtatás lesz...   

Frédi és Béni

Az Orbán-kormánynak lassan fel kell adnia azt a bozótharcos taktikát, mellyel sikeresen védelmezte eddig a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Most, hogy sokasodnak a bajok, egyértelmű vált, a hatalmat nem lehet pusztán kommunikációval és látszatintézkedésekkel fenntartani. Kormányozni is kéne már valamikor!

Fotó: magyarszo.com

Nagyon egyszerű módszer alapján politizál az Orbán-kormány 2010 óta. Ennek lényege, hogy a társadalmat apró atomjaira kell szedni, az elszigetelt szakmai, gazdasági, szociális közösségeket így könnyedén, egyesével le lehet vadászni, ha pedig ellenáll valaki, véletlenül sem egyezkednek vele, hanem odacsapnak megint, hogy aztán kérdezni se legyen kedve többé. A kormányzati bunkósbot szedte is az áldozatait a magánnyugdíj-pénztártagoktól a rendvédelmi dolgozókon át a leszakadók egyre népesebb táboráig.

A szétszaggatott magyar társadalom bénultan nézte, hogyan kótyavetyélik el az ország vezetői a trafikjait, a földjeit, az alkotmányosságba helyezett bizalmát, a tisztességes választásokba vetett hitét, hogyan devalválta az európai értékekhez való kötődését. Ha felemelte a szavát egy társadalmi csoport vagy ellenzéki erő, azonnal jött a Békemenet, és beleégette „azemberek” agyába, hogy nincs választása, úgyis az lesz, amit a Fidesz legfelsőbb körei jónak látnak.

Hiába sértettek meg egyre nagyobb tömegeket, hiába gyülemlett a társadalomban a tehetetlenség érzése, a legendásan populista fideszes kommunikációs gépezet el tudta hitetni az emberekkel, hogy a rezsicsökkentés a legjobb dolog az életükben, ami az utóbbi huszonöt esztendőben történt velük.

Kétségtelen, hogy látványos eredmény kétharmados többséget szereznie egy olyan kormánynak, amely a szakpolitikában vagy nem csinált semmit, vagy kudarcot kudarcra halmozott. A kommunikációs trükközés azonban elaltatta azokat is, akiknek elemi érdekük lett volna, hogy érezzék, ez a fajta politizálás hosszú távon fenntarthatatlan. Az Orbán-rezsimet saját önelégültsége veszélyezteti a legjobban.

Lássuk a tényeket: Az elmúlt négy és fél év alatt hazánk nemzetközi téren olyannyira elszigetelődött, hogy a nyugati világ egyetlen meghatározó politikusa sem hajlandó szóba állni sem a magyar külügyminiszterrel, sem a miniszterelnökkel.    

Az oktatást az államosítás álcája alatt mély válságba taszították az óvodáktól az egyetemekig. Folyik az egészségügy kivéreztetése, a költségvetés csak olyan különadók kivetésével képes egyensúlyban maradni, mely gátolja a gazdasági növekedést, a munkahelyek teremtését. A közmunkaprogram a porhintés csimborasszója, hiszen semmi más, mint egy megcímkézett segély. Ha kiszámoljuk, hogy egy „főállású” közmunkás 200 forintos órabérért dolgozik, akkor nem nehéz belátnunk, hogy az egész program csak a tragikus foglalkoztatási adatok kozmetikázására szolgál.

Folytathatnánk a sort azzal, hogy a magyar haderő lassan az albán hadsereggel sem bírna el, ha rohamra indulnának ellenünk, vagy azzal, hogy a haveroknak juttatott állami földek pusztán az uniós támogatások arcátlan begyűjtéséről szólnak, a devizahiteleseket pedig háromszor mentették meg sikertelenül, és most már szinte bizonyos, hogy a legeladósodottabbak végleg a bankok elleni kormányzati harc áldozatai lesznek.

Az Orbán-kormány bukásához azonban mindez kevés, mert profi módon felépített kommunikációja a csillagot is képes lehazudni az égről. Van azonban minden magyar politikai erőnek egy közös gyenge pontja. Erről a Horn-kormány, a második Gyurcsány-kormány, de akár az első Orbán-kormány is tudna mesélni. Ez pedig nem más, mint a korrupció. A magyar nép ugyanis szinte mindent meg tud bocsátani, a korrupciót azonban soha, senkinek.

A látványosan meggazdagodó kormánypárti politikusok és vállalkozók ráadásul teljesen értetlenül állnak az előtt a tény előtt, hogy az emberek nem hajlandók több adót fizetni, újabb és újabb állampolgári jogokról lemondani azért, hogy a korrupció gyanújába keveredett rezsim ott folytassa, ahol április 6-a előtt abbahagyta. A kormány tagjai elhitték azt, hogy az emberek a korábbi politikájuk folytatására hatalmazták fel őket. Nem vették komolyan azokat a figyelmeztető jelzéseket, melyek pedig az elemzésekből könnyen kiolvashatók. A rájuk szavazók nagy része a kormányképes ellenzék hiánya miatt adta rájuk a voksát, de még így is több mint félmillió szavazót vesztettek 2010-hez képest. Azt sem vették figyelembe, hogy az emberek bíztak abban, hogy a megszorítások eredményeként most tényleg a gazdasági fejlődés és politikai konszolidáció következik, aminek hatására valódi munkahelyek jönnek létre.

Ám csalódniuk kellett, hiszen a kormány még erőszakosabb, még kiszámíthatatlanabb, politikusai pedig még hivalkodóbbak lettek. Érzéketlenségükkel eljutottak arra a szintre, hogy egy hónap alatt elherdálták támogatottságuk harmadát, ami negatív csúcs a rendszerváltást követő években. Ha ez a meghökkentő adat nem lenne elég bizonyság arra, hogy itt paradigmaváltásra lesz szükség, akkor csak egy pillantást kell vetni a decemberi tüntetések naptárára. Karácsony előtt ugyanis még legalább hatszor vonulnak ki az emberek az utcákra elsősorban a korrupció ellen tiltakozni. Ha a Fidesz vezetése nem látja be, hogy a korrupció vádja ellen nincs csodafegyver, és újabb kommunikációs trükközéssel kívánja elmaszatolni a tényt, hogy érdemben nem kormányoz, akkor nagyon forró télre számíthat.

Trombitás Alfréd

Akár Görbe Nóra is elindulhatna a megüresedett veszprémi egyéni képviselői helyért, hiszen Veszprémi Lindaként akár eséllyel is pályázhatna az országgyűlési tagságra. Időközi választáson még nem tolongtak ilyen sokan a megszerezhető mandátumért, ami persze érthető: ez a választás fontosabb, mint bármelyik eddigi időközi voksolás a rendszerváltás óta.

Török Gábor politológus azzal az indokkal lépett vissza a veszprémi jelöltségtől, hogy nem akar a nagypolitika játékszerévé válni. Meglehetősen naiv kijelentés egy olyan embertől, aki évtizedek óta kutatja a politika mozgásait, a benne rejlő törvényszerűségeket. Ő tudja a legjobban, hogy igen nagy gyakorlati, de ennél is nagyobb elvi jelentősége van annak, ki örökli meg a Brüsszelbe távozó Navracsics Tibor helyét, ezért nem attól függ, hogy a nagypolitika rátelepszik-e erre a helyi ügyre, hogy Simicska Lajos jelölteti-e magát. A milliárdos vállalkozó bejelentkezése azonban nem csak Törököt zavarta össze.

Forrás: magyarnarancs.hu

Nem csupán a kétharmad megtartásáról, illetve elvesztéséről van ugyanis szó, hiszen a Fidesz ügyes trükközésekkel a hiányzó mandátum ellenére is átvihet alkotmánymódosításokat. A ringbe szálló felek nyilván ezzel a kézzelfogható téttel fognak kampányolni pro és kontra, ám Simicska váratlan színre lépése egy új dimenziót is ad ennek a választásnak. Ha ugyanis Simicska tényleg komolyan gondolja, hogy közvetlenül (is) beszáll a politikába, azzal a jobboldalon igen komoly átrendeződések indulhatnak meg.

Amíg a kormányzó párt kétharmada állt, mint a cövek, senki sem morfondírozott azon, hogy a nyílt Európa-ellenesség, a sikertelen unortodox gazdaságpolitika, az érzéketlen szociálpolitika, valamint az egyre kínosabb korrupciós ügyek hatására ismét felmerül egy jobboldali alternatíva szükségessége. Itt persze nem a Jobbikra gondolunk, mert oda már átcsábultak azok a fideszes szavazók, akik puhának tartották Kövér Lászlót, vagy ingerelte őket Rogán Antal fényűzése, Kósa Lajos zavaros "fémkupakolása"esetleg Deutsch Tamás nyeglesége.

Simicska csatasorba állásával egy olyan alternatív tömörülés, frakció, esetleg párt kialakulása válhat realitássá, amely a klasszikus jobboldali erőként kiáll a nyugati értékek, a piacgazdaság, a magántulajdon szentsége, a jogállamiság és a liberális demokrácia mellett. Ha igazak a pletykák, az április 6-i országgyűlési választások után épp ezeket az értékeket hiányolta Simicska Lajos Orbán Viktor jövőképéből. A nagyvállalkozó ismert orosz-ellenességéről, nehezményezi, hogy harcban állunk az EU-val, hiszen az ő vagyona leggyorsabban az unió támogatásaiból gyarapodik, nem érdeke végleg tönkretenni a piacgazdaságot, mert a jelenlegi fajsúlyos, de még kezelhető állami szerepvállalás éppen megfelel a cégeinek.

Simicskának mindene adott ahhoz, hogy ütős kampányt hozzon össze Veszprémben. Az óriásplakátokról csakis ő néz majd le az emberekre, mert cége uralja ezt a piacot, a kormány szócsövének számító Magyar Nemzet szintén az ő érdekeltségébe tartozik, a Hír TV szintúgy, ahogy az ingyenes Metropol is ontja majd magából a számára előnyös híreket. Ha a vállalkozó sikeresen felépíti a mérsékelt jobboldali politikus imázsát, aki rengeteg fejlesztést, beruházást ígér Veszprémnek, akkor fideszes jelölt legyen a talpán, aki fölé tud ígérni Lajosnak.

De miért vesszük készpénznek, hogy a Fidesz-közeli vállalkozó nem Fidesz színekben indul? Egyrészt, mert a párt vezetőinek reakcióiból arra lehet következtetni, hogy eszük ágában sincs asszisztálni Simicska magánakciójához, másrészt akár fideszes színekben is indulhatna, akkor is megoszthatná a pártot. Ha ugyanis bejutna a parlamentbe, akkor olyan erőtér jelenne meg körülötte, melynek hatásai most még kiszámíthatatlanok. Ő nem pusztán egy szavazat lenne a Parlamentben, hanem a hozzá kötődő, illetve csapódó jobboldali, esetleg néhány baloldali honatya nem csak a kétharmados döntéseket csáklyázhatná meg, hanem akár a többséget is elvehetné a kormányzó erőtől.

A legvalószínűbb forgatókönyv mégis csak az, hogy Simicska teszteli a környezetét, kivár, ráérez a lehetőségre, esetleg elveti az ötletet, de az is egy opció, hogy egy strómant indít maga helyett. Ha valakinek annyi pénze és befolyása van, mint neki, mindenki erősen koncentrál a tetteire, és kiváló terepet biztosítanak az összeesküvés elméletek ipari méretű gyártásának. A sajtó imádja ezt, és Simicska jól tudja ezt. Elképzelhető, hogy csak a tárgyalási pozícióit szeretné megerősíteni, mielőtt ismét leül alkudozni egykori barátjával, Orbán Viktorral. Egy biztos: nem a veszprémiek gondjai, vágyai motiválják. Veszprém bevétele ugyanis nem a veszprémieknek fontos, ők csak nézik, miként kapaszkodnak fel a falaikon olyan politikusok, akik eddig legfeljebb turistaként jártak a királyi városban.

Frédi és Béni 

Nem lett igazuk azoknak, akik Matolcsy György távozásával és Varga Mihály érkezésével minőségi változást reméltek a gazdasági tárca élén. Varga a 2015-ös költségvetés tervezetével végleg bebizonyította, hogy hiú remény volt tőle kiszámítható és kicsinyes trükköktől mentes gazdaságpolitikát várni.

Fotó: varanus.blog.hu

Mi a különbség Matolcsy György és Varga Mihály között? Már szinte semmi, ha csak azt nem vesszük számításba, hogy utóbbi még nem mesélt a japán és magyar babák pöttyös popsijáról. Varga viszont bevezetett egy új módit a sajtó megregulázására: munkatársai félrelökdösik a kellemetlenkedő médiamunkásokat, mintha ezzel palástolni lehetne azokat a bajokat, melyek a magyar gazdaságban évről évre újratermelődnek.

A költségvetés mostani tervezete kerek-perec bebizonyította, hogy Varga Mihály Matolcsy György legjobb magyar tanítványa, akár katedrát is kaphatna a bankelnök alapítványi iskolájában. Varga ugyanúgy szipolyozza a vállalkozásokat, mint elődje, ugyanúgy az adózás sávjának mértékével tesz különbséget barát és ellenség között, ugyanúgy nem támasztja alá ész érvekkel és hatástanulmányokkal az új adónemek bevezetését. Varga Mihály épp úgy tarhálásként fogja fel a költségvetést, mint Matolcsy, alig foglalkozik a kiadások csökkentésével, ugyanakkor rettenetes terhet tesz az adófizetők és a versenyszféra szereplőire.

Fenntartja azt a képtelen állapotot, hogy míg a személyi jövedelem esetében egykulcsos adót vet ki, a gazdaság szereplőit sávosan adóztatja. Nyilván érzi a feloldhatatlan ellentmondást abban, hogy míg a gazdagokat támogatva úgymond az adófizetőknél hagyja a pénzük nagy részét, elősegítve a fogyasztás növekedését, addig a cégeket jól megkopasztja, hogy véletlenül se tudjanak fejleszteni, beruházni, ezzel új (valódi) munkahelyeket teremteni. Amikor valami váratlan oknál fogva (például elementáris tiltakozás) kénytelen visszavonni egy tételt a tervezett költségvetésből, benéz a kredenc alá, és ha meglát a földön két elgurult krajcárt, azonnal félrehúzza a bútort és lehajol érte.

Ez történt most a magánnyugdíjpénztárak esetében. A már alaposan megsanyargatott szektor megmaradt 200 milliárdját most azért pécézte ki, mert főként a netadó elmaradásával még mindig hatalmas lyuk tátong a költségvetésben. A legborzalmasabb azokat az arcpirító csúsztatásokat hallgatni a nemzetgazdasági minisztertől, melyekkel bizonyos értelemben már túl is tesz Matolcsyn, aki az egész enistandolást kitervelte és a nagy részét végrehajtotta. Mindezt azok után, hogy a kormány a zsarolással megszerzett háromezer milliárd forinttal nem igazán tud (vagy nem akar) elszámolni. Varga jól tudja, hogy az a 60 ezer ember, aki a fenyegetőzések ellenére pénztártag maradt, nagyon elszánt, fejenként átlagban 3 millió forint megtakarítással rendelkezik, és tisztában van azzal, hogy az a pénz, mely örökölhető, az magántulajdon, így az állam nem nyúlhatna. De nyúlkál, és akinek a zsebéig elér, az nagyon dühös lesz.

Varga épp akkor szánja rá magát erre, amikor a parlament enyhíteni készül az összeférhetetlenségi szabályokon, így közvetlenül és büntetlenül közpénzhez juthatnak képviselők, kormánytagok, és azok családtagjai. Ha ez az unortodox szemlélet, akkor kár 200 milliárdot a népszerűsítésére költeni, mert a nép nem kér belőle. Semmi pénzért.

Frédi és Béni

Lajos, most kissé kimerült vagy, vegyél ki néhány nap szabadságot, és utazz el, lehetőleg jó messzire. Ez a mondat nem egy amerikai filmből való, hanem a kőkemény magyar valóságból. Főnökei ugyanis a volt debreceni polgármester szerencsétlenkedéseit látva. valószínűleg ezt a tanácsot adták neki. Kósa szófogadó fiú volt és meg sem állt Új-Zélandig.

Úgy tűnik, hogy Kósa Lajos megirigyelte Deutsch Tamás szerepkörét a kormányzópártban. A hosszú hajú bonviván gyakorlatilag bármit megengedhet magának, és ha éri is feddés a párt felsőbb köreiből, azt házon belül elintézik az ősfideszesek. Kósa azonban bizonyos értelemben új fiú, hiába van évek óta bérelt helye a párt alelnöki székben. Hiába van fekete bőrkabátja, hozzá vagány napszemüveg, csillogó, erőtől duzzadó motorja, a haja nem lobog olyan szépen, mint Deutsch Tamásé egy MTK-Puskás Akadémia meccs szünetében.

Fotó: Pestiriport.hu

Az igazi gond nem is ez, hanem, hogy Kósa kezd a magyar politika Fekete Pákója lenni. Néha annyira felkészületlen, hogy belebonyolódik az egyébként igen egyszerűnek tűnő témákba is. A minap például, amikor a fémkupakok környezetkárosító hatásairól tartott kiselőadást, annyit értettek a mondókájából az újságírók, mint Vida Ildikó Goodfrind  amerikai ügyvivő kérdéséből. Néha az az ember érzése, hogy Kósa meg van győződve arról, minél kevesebbet tud egy ügyről, annál folyékonyabban tud mellébeszélni.

Még ennél is nagyobb baj, hogy vidéki gyerekként nem igazán bírja ki, hogy ne hivalkodjon a vagyonával és a hatalmával. Ez a kór kerítette hatalmába Rogán Antalt és Lázár Jánost is. Nem véletlen, hogy nekik kellett az utóbbi öt évben a legtöbbet magyarázkodniuk a gigapénzből vásárolt luxusingatlanok, luxusautók, luxustáskák, illetve luxusutazások miatt. Ők nyilatkoztak lekezelően a szegényekről, félvállról a félresiklott egzisztenciákról, ám minden kijelentésükben „azemberek” érdekeire hivatkoztak.

A két másik vidéki fickó azonban mindig elegánsan kitáncol ezekből a csapdákból, Kósa azonban úgy mozog a szorult helyzetekben, mint egy elefánt a porcelánboltban. Most, hogy állítólag Aucklandig repült a titkárnőjével, hogy élőben élvezhesse a Rolling Stones zenéjét, bizonyára megint valami „frappáns” válasszal hozakodik elő, amikor majd az újságírók az orra alá tolják a mikrofonjaikat. Lajos kétségtelenül nem egy néma Levente, de olykor jobban járna, ha úgy viszonyulna a sajtóhoz, mint a másik Lajos, a Simicska.

Ő ugyanis csak ritkán szólal meg, de akkor sem a saját hangján, hanem a tulajdonában lévő sajtóorgánumokon keresztül. Ő kétségtelen túlsúlyos, elég mókás látvány lenne egy motor vagy egy ló nyergében látni, ezért csak néha lehet róla fotót készíteni, hogy kivételes alkalmakkor mindenkivel megossza retro stílusú szemüvegét és hózentrógerét.

Kósa valószínűleg soha nem lesz ilyen visszafogott, nem fog szakítani playboy stílusával, ezért bosszant egyre több embert Fideszen innen és túl. Egy olyan országban ugyanis, ahol a Központi Statisztikai Hivatal nem meri nyilvánosságra hozni a legújabb szegénységi mutatókat, a rongyrázó politikusok semmiféle megértésre ne számítsanak, még ha olyan lazák is, mint a biciklilánc.  

Trombitás Alfréd

Aki látta a NAV elnökének Szabadság téri performanszát, nem feledheti Vida Ildikó sértett arckifejezését. Az adóhivatal vezetője egyszerűen nem tért magához azóta, hogy kiderült, van erősebb nagyúr Varga Mihálynál, illetve Orbán Viktornál. Ami ennél is jobban szíven ütötte a hölgyet, hogy a főnökei nem tudták, vagy nem akarták megvédeni a vigyori amerikai ügyvivőtől.

Fotó: NÉGYmadár

Amikor ott téblábolt Futó Barnabás ügyvéddel az oldalán a régi MTV székház és az amerikai nagykövetség között a szent magyar anyaföldön, és egy ravasz amerikai valami hottentotta nyelven bohócot csinált belőle, már érezhette, hogy zavar van erőben.

Aztán jött a hazafias segítség a Hír TV riporterétől, akinek végre jól kipanaszkodhatta magát. Elmondta, milyen felháborító ilyet csinálni egy jogállamban, és hogy kiakasztó élmény kabátlopási ügybe keverni egy ártatlan embert bizonyítékok nélkül. Mellékesen jegyezzük meg, hogy erről a szívbemarkoló élményről elsőként egykor kollégáját, Horváth Andrást kellene megkérdeznie. A volt adóellenőr ugyanis a köz érdekében kívánt fellépni korrupciógyanús ügyekben, mégis nála tartottak házkutatást, és azóta is el kell szenvednie a nyomozóhatóság vegzálását. Magyarán, úgy keverték kabátlopási ügybe, hogy az ő kabátját lopták el. Kabátot lopni tehát baromi egyszerű, de bebizonyítani, hogy nem mi voltunk a tolvajok, már embert próbáló feladat.

Vida megrázó erejű Szabadság téri alakítása óta azon hisztizik, hogy nem mutatták meg neki senki az ellene szóló bizonyítékokat. Jogot végezett emberként tudnia kéne, hogy egy eljárásban először van a gyanú, ami alapján egy nyomozás elindul, a bizonyítékokat pedig ennek során kell összegyűjteni. Ő tehát fordítva ül a lovon. Kabátban vagy nélküle, most teljesen mindegy.

Egyelőre tehát csak ott tartunk, hogy elloptak egy kabátot, hogy kiét, még talány. Vida Ildikó tagad, sőt, arra utal, hogy az ő kabátját lopták el. (Horváth András után szabadon.) Tekintettel arra, hogy közeleg a tél, érdemes kissé aggódni a NAV elnökéért. Persze csak jelképesen.

Az ő sorsát ugyanis már régen lerendezték a főnökei. Ha ő lopta el mások kabátját, ha az övét lopták el, ha nem is járt a ruhatár környékén, nem úszhatja meg a dolgot. Most igyekszik eltüntetni a nyomokat, válságstábot ül Csillag Dezsőnével és a többi kvázi kitiltott NAV-os vezetővel, hogy aztán vegye a kalapját (a sajátját vagy másét), és angolosan távozzon a hivatal éléről. Most úgy tűnik, hogy csapkod, mint hal a tescós szatyorban, ám láncdohányos hangjából már a beletörődés baljós recsegése szűrődik ki. Tudja, hogy az amerikaiak tengernyi adatot gyűjtöttek össze róla és a hivatala működéséről, hogy Goodfrend ügyvivő feltette főni a tűzre, mint egy fazék krumplilevest, és csak akkor veszi le onnan, amikor már teljesen felforrt. Nem kell hozzá nagy kombinációs készség, hogy a fantomcégét leleplező cikk csak egy apró figyelmeztetés volt, ennél komolyabb ügyeket is megpendít majd az ellenzéki sajtó egy kis amerikai segédlettel, ha Vida tovább játssza a sértett bálkirálynőt.

Frédi és Béni

Ahogy mondani szokták, igény az volna rá, de a megvalósulásnak körülbelül annyi az esélye, mint Vida Ildikónak New Yorkban ünnepelni a hálaadást. Ha mégis sikerülne ez a régi trükk, az annyit érne most, mintha egy marék fűrészporhoz egy kis majonézt és bőrös virslit kevernénk.

Hogy miért zseniális az, amit az amerikai ügyvivő csinál a kitiltási botrány kirobbanása óta? Azért, mert nem csinál semmit. A Nemzeti Együttműködés Rendszere bénultan szemléli, hogyan esik darabokra az a gránitszilárdságúnak vélt politikai tömb, amit Orbán Viktor faragott az utóbbi húsz évben a jobboldal különböző erőiből. Mindezt egy gyanú árnyéka, és az azt belengő bizonytalanság teszi. Sok jobboldali politikus és szimpatizáns teszi fel a kérdést önmagának vagy egymásnak: Vajon belefér-e a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe, hogy korrupcióval vádolt kormányzati tisztségviselők és főhivatalnokok úgy tegyenek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne?

Ha emberarcú lenne a NER, bizonyára már régen nyilvánosságra hozták volna a 6 kitiltott személy nevét, és menesztették volna őket jelenlegi funkciójukból. Mert az emberarcú rendszerekben emberek vannak, akik olykor elcsábulnak, csúnya dolgokat művelnek, de a főnökeik az orrukra koppintanak, és jöhetnek az új, tiszta emberek. Az Orbán-rendszer azonban merev, hajthatatlan, ragaszkodik a tökéletesség ideáljához. Az orbáni gépezet lényege, hogy csak előre tud menetelni, mindent el kell taposnia, ami az útjába kerül. Nincs rükverc, nincs megállás, ellenség kell, melyen át lehet gyalogolni, ha pedig elfogynak, keresni kell újakat.

Fotó: NÉGYmadár

Ezért volt naivitás az Orbán-rendszer konszolidációját várni az előző és a mostani ciklusban. Orbán Viktor nem konzultál, csak levelet küld, nem vitázik, csak üzen a politikai ellenfeleinek, nem nyilatkozik, csak idegesen nevetgél és kitérő válaszokat ad, ha véletlenül valódi kérdéseket kap. Ha lenne emberarcú alternatíva, akkor a rendszer gyengeségeit is nyíltan el kéne ismerni. A Nemzeti Együttműködés Rendszere Orbán Viktor miatt nem válhat emberarcúvá, mert vezetője és megalkotója nem tud, illetve nem akar esendő emberként viselkedni. Ha nem szeretne minden és mindenki felett állni, a személye által megtestesített rendszer is konszolidálható lenne. Ő egy igen erős személyiség, ezért saját pártjának állít csapdát. Belemerevedik a Fidesz az orbáni képmásba, képtelen másként önmagára gondolni, mint Orbán Viktor teremtményére.

Ezért adja magát a párhuzam az olyan kérészéletű kísérletekkel, mint az emberarcú szocializmus, vagy a közép-ázsiai földgázdiktatúrák gazdagságba bújtatott képmutatása. Minden rendszer, amely egy szűk elit érdekeit szolgálja ki, lényegéből adódóan merev, képtelen alternatívákat állítani, ezért mindig támad, amikor legfőbb vezetőit éri kritika. Amikor felmerült az a ma még szentségtörésnek számító gondolat az utóbbi hetek botrányait követően, hogy Orbán Viktornak esetleg távoznia kéne a hatalomból, ellenzéki és kormánypárti oldalon is gyorsan jött az ösztönszerű válasz: De ki jönne helyette? Ez a Nemzeti Együttműködés Rendszerének lényege. Ha rossz is, ha korrupt is ez a rendszer, de működik, mert az élén egy olyan ember áll, aki ismeri és csak ő képes megfelelő döntést hozni.

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról az alaptézisről, hogy egy demokráciában a politikusoknak az a dolguk, hogy igyekezzenek olyan döntéseket hozni, melyek az államnak és az állampolgárnak egyaránt hasznára vannak. Ha erre képtelenek, idejüket és energiájukat az köti le, hogyan sunnyogjanak ki a hátsó ajtón, ha kínos szituációba kerülnek, akkor a népnek kell keresnie olyan politikusokat, akik nem csak szavakban tesznek értük. Valószínűleg azért elégedetlen a magyar nép többsége az ellenzéki politikusokkal, mert ők is úgy viselkednek, mintha a Nemzeti Együttműködés Rendszere egy létező struktúra, de legalábbis egy eszme lenne. Pedig a NER csak egy üres frázis, kommunikációs vaktöltény, egy gumicsont, amit rágni sem érdemes már. És ha valami nem létezik, nem is érdemes azon lamentálni, hogy van-e alternatívája. Olyan ez, mint amikor egy kopár puszta délibábja mögé gazdag legelőt és egy hatalmas birkanyájat képzelünk, amely békésen legelészik. Az amerikaiak már tudják, mi van a délibáb mögött, szégyen, hogy mi még nem jöttünk rá.

Frédi és Béni

Érdemes-e egy stróman ellen tüntetni? El lehet-e érni bármit is akkor, amikor az igazi felelősök unottan a kiskaput támasztják, miközben lekezelően nyilatkoznak az elégedetlenkedő tüntetőkről? Mi történik akkor, ha sikerül lemondatni az adóhivatal elnökét? A választ rövidesen megkapjuk. Ahogy egy szegedi szónok fogalmazott: A szart lehet kavargatni, de az attól csak szar marad...

Forrás: Facebook

Úgy tűnik, Orbán Viktor kiengedte a szellemet a palackból, amikor engedett a netadó ügyében. Jól érzékelte, hogy a jó király szerepébe bújva van esélye elcsendesíteni az elégedetlenkedőknek, de azzal nem számolt, hogy Vida Ildikó elszabadult hajóágyúként éket üt a kormány soraiba. Azzal ugyanis, hogy az adóhatóság első számú vezetője elismerte, nem kívánatos személy az Egyesült Államokban minden addig felépített kommunikációs stratégiát felülírt.

Új témát, friss lendületet kaptak ugyanis a tüntetők, ráadásul olyan ügyetlen trükkökkel próbálták elmagyarázni az ügyben nyilvánvaló ellentmondásokat, mint például L. Simon László nyilatkozata Vida Ildikó postán elkeveredett leveléről.

Az Orbán-rendszer a strómanok rendszere, ezért szinte törvényszerű, hogy ha rés támad a pajzson, először egy első sorba állított katonát ér az első döfés. Így járhatott volna Németh Lászlóné, vagy akár a miniszterelnök felcsúti barátja, Mészáros Lőrinc is. De Vida Ildikó lett az első áldozat. Hogy miért pont ő, még kérdés, de valószínűleg rövidesen választ kapunk erre a kérdésre is.

Az amerikaiak listáján egyelőre ismeretlen személyek is valószínűleg strómanok közé tartoznak. Ők viszik el a balhét, cserébe megvédik őket, ha tudják. Vida Ildikó valószínűleg rájött arra, hogy őt már nem tudja, és talán nem is akarja megvédeni a kormány, ezért lépett. Nyilván legrosszabb rémálmában sem hitte néhány héttel ezelőtt, hogy a nevét skandálja majd egy többezres dühös tömeg a NAV székháza előtt.

Ő csak egy katona volt, egy gyalog a sakktáblán, akinek parancsokat osztogattak a felettesei, ő pedig hűséges és pedáns hivatalnokként teljesítette azokat. Az, hogy Horváth András vádjaival szemben minden védelmet megkapott egy évvel ezelőtt, még inkább elaltatta a gyanúját, hogy ebből igen nagy baj is lehet. Végül be kellett látnia, hogy nem vonulhat belső emigrációba, mint Lenin elvtárs, ha ki akar szállni ebből a reménytelennek tűnő küzdelemből, neki kell lépnie, mert erre sem az amerikaiak, sem a magyar kormány nem hajlandó. A másik két szereplő ugyanis úgy gondolja, hogy az idő nekik dolgozik, de számára az idő múlása már a menekülés lehetőségének lenullázását jelentette volna.

Mi lesz akkor, ha az első sorba küldött strómanok elkezdenek fogyatkozni? Talán tisztábban fogjuk látni, kik, és milyen fegyverzetben állnak mögöttük. A nyár végén Szegeden egy rendezvényen találkoztam Vágó Gáborral, a vasárnapi tüntetés egyik szervezőjével és szónokával. Megkérdeztem tőle, hogy áll Horváth András harca a NAV korrupciója ellen. Csak legyintett, és rezignáltan arra célzott, hogy ez ellen a rendszer ellen nem lehet eredményesen küzdeni, mert a körkörös védelem ellen nincs mit tenni. Jó volt látni vasárnap esti elszántságát,hallgatni tüzes szónoklatát. Talán már ő is lát valami esélyt a körkörös védelem ellen? Az első védő mindenesetre elbukni látszik.

Trombitás Alfréd

Miért fél a magyar miniszterelnök a fiataloktól? Ez a legfontosabb kérdés azt követően, hogy immár másodszorra bizonyította be a hazai fiatalok kritikus tömege, hogy képes meghátrálásra kényszeríteni a nevüket viselő kormánypártot.

A mai huszonévesek jelentős része soha nem gondolkodott el azon, hogy a Fidesz tulajdonképpen a fiatalok pártja, és ez nem az ő hibájuk. A ma már középkorú alapítók mintha elfelejtették volna politikai eszmélésük hajnalán saját korosztályuk repítette őket a Parlamentbe, Orbán Viktor fiatalos lendületének köszönhetően győzte le 98-ban az öregedő, megtört Horn Gyulát, és a 2010-es nagy visszatérés is nagyrészt korrupciót mélyen elítélő fiatal generáció támogatásának volt köszönhető. A fiatal demokraták aduásza az utóbbi 25 évben az volt, hogy bárkit lekommunistázhattak, aki a rendszerváltás idején már óvodába járt, és a választók többsége azt is megbocsátotta nekik, hogy a frakcióikban és kormányaikban úgy hemzsegtek az egykori MSZMP-sek, eső után, mint a csigák.

Ahogy Katona Kálmán, az első Orbán-kormány MDF-es minisztere a minap fogalmazott: Most látszik csak, hogy a fiúk megöregedtek. Ami persze önmagában nem probléma, hiszen jó esetben bölcsebbé, érettebb politikussá válik valaki az idő múlásával. A Fidesz vezetőinek esetében azonban mintha nagyobb generációs hasadékot látnánk, mint bármelyik másik mai parlamenti párt esetében. Nem azért veszítették el a kapcsolatot a fiatalokkal, mert ma már a nyugdíjasok tömege sokkal többet hoz a konyhára egy választáson, mint a megosztott, kiábrándult fiatalok, és nem pusztán az a hipokrita magyarázat mélyíti a generációs szakadékot, hogy a nyugaton dolgozó fiatalok csak kalandvágyból hagyták el az országot. Ez csak a felszín, a mélyben ott a megdöbbentően egyszerű magyarázat: Nem ismerik ezt a generációt, illetve szőröstül-bőröstül félreértik.

Illusztráció: NÉGYmadár

Orbán Viktor annyit azért tud, hogy azokat a fiatalokat, akik kimentek az utcára a netadó miatt, nem lehet lekommunistázni, sőt szerepét túljátszva kijelentette, hogy azért fúj ideiglenesen visszavonulót, mert ők nem kommunisták. Érdemes lenne beleolvasnia az utóbbi napok kommentárjaiba a Facebookon. A fiatalok Orbán papának, pocakos tábornoknak, digitális analfabétának nevezik. Épp ezért fél tőlük a miniszterelnök. Abban a demokratikus negyedszázadban szocializálódtak, amelyben a tekintély nem sokat számított, amikor bátran vállalhatta mindenki a véleményét, amikor nem attól függött, kinek van igaza, hogy melyik párt tagja volt.

Ezek a fiatalok épp olyan elszántan skandálták, hogy „Orbán takarodj!”, mint nyolc éve, hogy „Gyurcsány takarodj!” Nincs mit veszíteniük, épp ezért nem is félnek senkitől. A városi középosztály gyermekei ők, akik nem szeretnék, hogy most még viszonylag jó életkilátásaikat egy, a keleti despotikus államok mintájára berendezkedő állampárt tegye tönkre. Számukra a világháló elérhetősége alapérték, nem nyitnak vitát arról, hogy a szolgáltatót terheli ez a költség, avagy a fogyasztót. Szerintük ez az adó rossz, igazságtalan és felesleges. Ők egyetlen dolgot nem értenek, hogy ez miért nem világos Orbán Viktor számára?

A miniszterelnök azonban agyafúrt játékos. Úgy akar kitáncolni ebből a csapdából, mintha ez nem egy zsákutca, hanem egy tágas táncparkett lenne. Úgy járja a pávatáncot, mintha megint a brüsszeli bürokratákkal akarná a bolondját járatni. Kioktat bennünket, hogy csak azért tiltakozunk a netadó ellen, mert nem értjük a lényegét, és tulajdonképpen jó nekünk, ha nyakunkba kapunk egy új adót. Mindezek tetejébe megteszi főkonzultációs papírkutyának azt a Deutsch Tamást, aki twitteres bejegyzéseivel saját pártja médiabohócává fokozta le magát. Ez is mutatja az úgynevezett nemzeti konzultáció komolyságát. Ez már nem is pávatánc, hanem kacsatánc, a mai fiatalok pedig sokkal dörzsöltebbek annál, minthogy felüljenek ilyen ócska trükköknek. Egy kommentelő például ezt írta: „Ismerjük már milyen az a "Nemzeti Konzultáció". Összehív minden városban egy rakás párthívet és megbeszéli velük, hogy ő mit akar bevezetni, majd azt mondja, hogy a "nemzet döntött". Én nem dőlök be ennek.”

A Fidesz kommunikációja, hatalomtechnikai módszertana mára könnyen kiismerhető lett, ezért bizalmatlanok a párttal szemben a fiatalok, ami már a tavalyi egyetemista demonstrációk idején is világossá vált. Most azonban elemi erővel vetődik fel a hitelesség kérdése. Ha nem lesz valódi párbeszéd, ha tovább folytatódik a porhintés, a fiatalok az utcán maradhatnak.

A fiatal demokraták bukását akár saját gyerekeik generációja is okozhatja. Vajon a politikus apukák és anyukák nem értik a saját gyerekeiket? Talán túl sok időt és energiát vett el a közélet ezektől az emberektől, és keveset foglalkoztak a gyerekeikkel? Ha így van, soha nem fogják megérteni, miért viszik magukkal nemzeti zászlót és az uniós lobogót a fiatalok a tüntetéseikre.

Trombitás Alfréd   

Ha győzelmi mámorában nem rugaszkodott volna el teljesen a valóságtól, ha lehűtötte volna már öt éve tartó fülkeforradalmi hevületét, ha egy csöppet is érdekelné az adófizetők véleménye, azonnal lemondana az internetadóról a kormány. Sőt, bejelentené, hogy digitális rezsicsökkentésbe kezd…

Forrás: NÉGYmadár 

Nehéz lenne átgondolt, jól előkészített döntésként értékelni a netadó tervezett bevezetését. Ha pontosabban akarunk fogalmazni, szinte semmit sem gondolt át a kormány, mielőtt Varga Mihály a harci kürtökbe fújt volna. Arról nem is szólva, hogy a komoly társadalmi ellenállást, (úgy is mondhatnánk, hogy a nép haragját) kiváltó intézkedés bejelentését követően a kormány úgy megmakacsolta magát, mint egy durcás kisgyerek, aki annál inkább ragaszkodik a fagylalthoz, minél nagyobbra dagadt a mandulája.

-         A kormányzati farkasvakság legékesebb bizonyítéka, hogy egy olyan „nemzetközi kitettségben”, amelynek most hazánk az állami korrupciós botrányok, és Paks kettős szorításában örvend, a lehető legrosszabb üzenet a demokratikus szövetségesek felé, ha a információs szabadság alapjának számító digitális országút kereszteződésében próbálnak adót szedni. Az amúgy is gyanakvó liberális demokráciák ezt nem igazán tudják másként értelmezni, mint a szabadságjogok elleni újabb brutális támadást. Persze el lehet intézni Washingtont és Brüsszelt egyetlen kézlegyintéssel, mint a nemzetközi baloldal intervenciós próbálkozásait, de egyelőre a pénzt mégis csak tőlük kapjuk.

-         De miért is van szüksége a költségvetésnek erre a 20 milliárd forintra? Épp olyan értelmetlen sarc költségvetési szempontból, mint az úgynevezett reklámadó, hiszen e két adó összege együttesen is bagó ahhoz képest, amennyi kárt okoz a kormány megítélésében. Az ok ezért nyilván hasonló, mint az RTL-re és a Simicska-birodalomra szabott reklámadó esetében. Vagyis, valakit vagy valakiket tönkre akarnak tenni. De kiket?

-         És itt jön a harmadik őrültség, amit előre látniuk kellett volna a kormányzati döntéshozóknak. Itt nem elsősorban a gátlástalan, profithajhász multik lekaszabolásáról van szó, hanem kicsi helyi vagy regionális szolgáltatók módszeres tönkretételéről. Mert kik szolgáltatják az internetet a kisvárosokban és a falvakban? Az olyan kábeltévés cégek, melyek hálózatukon keresztül az internetkapcsolat is biztosítják ügyfeleiknek. Becslések szerint legalább száz ilyen kis cég kerül végveszélybe, ha a jóságos állam nem engedi, hogy terheiket áthárítsák az ügyfelekre. Márpedig paradox módon mégis átháríthatják büntetlenül, mert a kábeltévé árában igenis kompenzálhatják az internetre kivetett sarcot. Ha pedig lenyelik a veszteséget, tönkremennek. Az állam be akarja kebelezni ezeket a kis szolgáltatókat? Csak kérdezzük.

Forrás: Facebook

-         Van persze néhány multi is a piacon, akikbe - mint tudjuk a Nemzeti Együttműködés Rendszerének országlása óta-, élvezet belerúgni. Igen ám, de ők még több variációs lehetőséggel élhetnek, mint a kicsi helyi vetélytársak, mivel nekik a netszolgáltatáson kívül telefonos, kábeltévés és ki tudja még milyen ágazatuk is van. A terheket ide-oda pakolhatják, és Németh Szilárd legyen a talpán, aki rajta tudja kapni ezeket a mesterkedő nagykapitalistákat. Persze, ne feledjük, a kormány már bebizonyította: a nagy szolgáltatókat alapvetően külsős adóbeszedőknek tekinti, akik kíméletlenül behajtják a sápot a nép egyszerű gyermekeitől, hogy aztán az őket brutális adókkal megsarcoló államnak átadják azt. Cserébe lehet szidni a lelketlen kapitalistákat, akik talicskával hordják ki a profitot az országból. Valamit persze visznek, de a talicskát az állam félúton lestoppolja. Ilyen megfontolásból persze van némi értelme a netadónak, de azért ne higgyük, hogy Varga Mihály és csapata máshogy ne tudna rongyos 20 millió forinthoz jutni.

-         És végül a legfőbb érv, hogy miért nem kéne háborúba szállnia ezért a kicsinyke kis hadizsákmányért a kormánynak. Az ellenzék a három választási csapás után saját dugába dőlve éppen azon kesergett, hogy vajon most hogyan rángassa elő magát saját hajánál fogva abból a pöcegödörből, melybe önmagát lökte a Fidesz némi segédletével. A netadó elleni tüntetések okostelefonos fényerdejében azonban ismét remény gyúlt a hazai ellenzék lelkében. A kormány ugyanis némileg félreértelmezte a három idei választás üzenetét. Sportnyelven szólva: az ellenfél hibáiból éltek, vagyis nem játszottak jól, de az ellenfél megnyerte nekik a meccset. Nem csináltak semmi különöset négy év alatt, legfeljebb lebontották a jogállamot, és építettek néhány stadiont. Ez azért nehezen nevezhető politikai teljesítménynek. A most utcára vonulóknak a netadó csak olaj volt a tűzre, nekik valójában a kamukormányzásból, a kilátástalanságból, a kormányzat pökhendiségéből lett elegük. Ha hozzávesszük ezekhez a tényekhez, hogy az új adónem mértékét eddigi ismereteink szerint pontosan kiszámolni sem lehet, valamint, hogy olyan területeket is megterhel, melyek kifejezetten az állam érdekeit szolgálják (adóhivatalhoz bekötött pénztárgépek, online szerencsejáték, ügyfélkapu, turisztikai foglalások stb.), akkor könnyű belátnunk, hogy az átgondolatlan törvényhozásáról ismert Orbán-kormány most csúcsot döntött. Ha továbbra is a „No pasarán!” a jelszó, azzal csak a békemeneteseknek üzennek, de ebben az országban mások is menetelnek. Nem is kevesen.

Frédi és Béni