Ugye ismerik Puskás Öcsi elhíresült mondását: Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. A Puskás-örökségre rátehénkedő Orbán Viktor nagyon is komolyan veszi a magyar focilegenda mondását, és úgy önti a magyar futballba a pénzt, mintha macinyomdával állítaná elő azt Matolcsy György jegybankelnök. De nem csak a foci kap irdatlan mennyiségű pénzt, hanem a többi sportág is attól függetlenül, hogy társul-e a támogatáshoz kimagasló teljesítmény, vagy sem. Az eredményekben azonban alig tükröződik vissza abból a felfokozott várakozásból, amit a sportőrült miniszterelnök gerjesztett a nagy osztogatással. Ha jobban megvakargatjuk a dolgot, még vissza is estek a teljesítmények a közelmúltban.
Fotó: hvg.hu
Ha van biztos bázisa a magyar társadalomban a Fidesznek, az a sport területén dolgozók népes tábora az egyesületek vezetőségétől kezdve a sportolókon át a szakszövetségekben ténykedő munkatársakig. A párt 2010-es hatalomra jutása óta ugyanis olyan mértékben megemelkedett a sportra költhető költségvetési keret (és ide értendők a TAO-s források is), hogy a tömegsporttól az élsportig mindenki részesült a gáláns adományból. A kormány persze ragaszkodott ahhoz, hogy a saját kádereit ültesse a sportági szövetségek és egyesületek élére, ám ennek fejében épülhetnek a stadionok, sportcsarnokok, uszodák, emelkedtek a fizetések a sport területén, jutott elegendő pénz a nemzetközi versenyeken való részvételre.
Nem akarunk igazságtalanok lenni, és minden egyes sportág esetében azt állítani, hogy a pénzeső nem hozta meg a nagy fellendülést, ám azt nehéz lenne állítani, hogy bőségesen megtérült volna ez a nagy volumenű befektetés. Komoly gödörben van a nagy hagyományokkal rendelkező magyar sakk, asztalitenisz, öttusa, ökölvívás, birkózás, súlyemelés, torna, de néhány klubsikertől eltekintve csak vegetál a kézilabda, kosárlabda, röplabda, és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az úszás, vívás és atlétika esetében is csak néhány kiemelkedő versenyző tartja a nemzetközi szinten a sportágat. Az ár-arány érték azonban a labdarúgás tekintetében a legrosszabb. Szinte kis sem látszunk az új stadionokból, ám a bajnokság színvonala siralmas, a nemzeti csapat pedig egy EB-n elért győztes meccsen kívül semmi emlékezeteset nem tudott produkálni.
Persze nem lehet vitatni, hogy a jó sport alapja a korszerű létesítmény, az edzések feltételeinek javítása, ám a kitartást, elszántságot, elhivatottságot nem lehet megvásárolni.
A 2024-es olimpiára aspiráló magyar sport állapotáról maga Orbán Viktor mondta ki a lesújtó ítéletet azzal, hogy a riói játékokat követően lényegében minden lényeges hatáskörétől megfosztotta a Magyar Olimpiai Bizottságot, és a hazai sport vezetését beintegrálta az egyébként is ezerarcú emberminisztériumba. Jó esély van arra, hogy az olimpiai rendezésről döntő szeptemberi NOB gyűlés előtt önálló minisztériumot kap a sport, hogy ezzel is lökést adjanak a magyar pályázatnak, ám a lényegen ez sem fog változtatni. A magyar sportra ugyanis annyira rátelepedett a politika, hogy a szakmaiság, a hozzáértés, az elhivatottság szempontjai messze elmaradnak kormányhoz való lojalitás fontosságától.
2010 után lényegében visszatért az állam a rendszerváltás előtti sportvezetési és finanszírozási gyakorlathoz, vagyis azok szabják meg az irányt, akik a pénzt adják. És a pénzt két kézzel szóró kormány nagyon is meghatározza a sport működését saját komiszárjain keresztül. Orbán olyan szinten gondolja komolyan a kormányzati szerepvállalást, hogy a sportnapilap irányítását is magához kívánta ragadni. A társasági adóból levonható TAO pénzek nagy trükkjével azt a látszatot kelti, hogy a magánszféra illetve a gazdasági szereplők is kiveszik a részüket a sport finanszírozásából, ám ez egyrészt nem igaz, mert ezek kökemény adóforintok, másrészt pedig totálisan átláthatatlanná tették a sportfinanszírozást. A Fidesz-KDNP 2010-es választási győzelme után bevezetett TAO-s rendszer ugyanis tízmilliárdokkal növelte a sport forrásait, de növelte a rendszerben megjelenő pénzek elsíbolására alkalmas módszerek tárházát is.
A kormány egyrészt a Rákosi-rendszert idézve igyekszik a sportot a saját propagandájára használni, másrészt kicsinyes mutyik terepévé tették ezt a területet is. A TAO hatalmas mennyiségű ingyen pénzhez juttat egyesületeket, sportszövetségeket, ám egyrészt ezek elosztását a kormány felülről irányítja, másrészt kiöli a menedzserszemléletet a sportvezetőkből, akik úgy gondolják, elég egy fideszes potentátot választaniuk a szervezetük élére, és máris ömleni fog a pénz a sportágba vagy az egyesülethez. Ez a szemlélet persze leszivárog a versenyzők szintjére is, akik közül sokan (főleg a focisták) sokkal inkább a nagy pénz után mennek, mintsem vállalnák a nagyobb szakmai kihívásokat kevesebb jövedelemért.
Persze nem lehet vitatni, hogy a jó sport alapja a korszerű létesítmény, az edzések feltételeinek javítása, ám a kitartást, elszántságot, elhivatottságot nem lehet megvásárolni. Az irtózatos összegeket felemésztő felcsúti fociklub például kiesett a harmatgyenge magyar első osztályból, a meglehetősen mostoha környezetben edző Márton Anita viszont olimpiai érmet szerzett Rióban. Hosszú Katinka azért küzdött meg az úszószövetség rendíthetetlennek hitt elnökével, mert számon kérte rajta a szakmai hozzáértést. Ha ugyanis Gyárfás Tamás nem a saját pozíciójának beágyazásával lett volna elfoglalva, akkor észrevette volna, hogy a versenyzők felkészülési körülményei messze elmaradnak a vetélytársakétól. Lefordítva ez annyit jelent, hogy amikor hatalmas pénzek ömlenek a sportba, akkor még inkább irritáló, hogy a jól teljesítő versenyzőkhöz jut ebből arányaiban a legkevesebb.
A sport azért lett Magyarországon politikai csatározások terepe, mert a regnáló miniszterelnök igyekszik tőkét kovácsolni nagyszerű sportemberek teljesítményéből. Ha ott ül a lelátón, amikor egy magyar versenyző épp világcsúcsot ér el, akkor jut neki is a sportoló dicsőségéből. Azért szurkoltunk kissé féloldalasan a magyar válogatottnak a franciaországi foci EB-n, mert Orbán Viktor akarta learatni a babérokat. Erre persze nem került sor, mert viszonylag korán kiesett a csapat, de ünneplésre készen szotyizott Orbán és a fél kormány a VIP páholyokban minden csoportmeccsen.
Fotó: hvg.hu
Egy magyar sportoló vagy csapat diadala, esetleg kudarca így nem csak magáról a sportteljesítményről, hanem a miniszterelnök ambícióiról is szólnak. Nincs ennél biztosabb módszer arra, hogy kiöljük a sportból a lényeget, vagyis, hogy csakis a versenyző teljesítményét lássuk és értékeljük egy eredményben. Ahogy egy ide illő dakota közmondás szól: „Ha a domb tetejéről végignézed a csatát, akkor egyetlen puskalövés nélkül kivárhatod, melyik fél győz, és dicsőségesen bevonulhatsz vele a véres harcok árán elfoglalt területre.”
