Vérszegény focival, meglehetősen halvány hazai szakmai háttérrel is pótselejtezőt érő helyen végzett a magyar labdarúgó-válogatott az Európa-bajnoki selejtezőcsoportjában. Nehéz eldönteni, hogy ez most érdem, esetleg a magyar foci évtizedek óta tartó vergődésének egy újabb állomása. Ha nem lennének –e kérdésnek politikai dimenziói, csak legyintenénk, de a fociőrült magyar miniszterelnök stadionépítési programjának fényében a csapat teljesítménye kőkemény közéleti vitatémává vált.
Fotó: index.hu
A magyar válogatott még Pintér Attilával vágott neki a selejtezőknek, és mindjárt beleszaladt egy hatalmas pofonba, melyet a nem túl acélos északír válogatott mért rá hazai pályán. Aztán jött Dárdai Pál, a csapat kemény, defenzív focit kezdett játszani, és valahogy úgy lépdelt át ellenfelein, mint a magyar jégkorong-válogatott, amely azzal tudta kompenzálni fizikai és technikai hiányosságait az ellenfeleivel szemben, hogy jól szervezett védekezéséből ellentámadásokat indított, és egy-két góllal le tudta győzni ellenfeleit, illetve értékes döntetlenek sorát érte el. A magyar focisták sem műveltek csodát a pályán, de célratörő játékkal hoztak négy kötelező győzelmet (Finnország, Feröer), illetve leikszeltek az ősi rivális románokkal idegenben és itthon. A magyar sportsajtó hallelújában tört ki, amikor még két fordulóval a selejtezők vége előtt is volt esélyünk egyenes ágon bejutni a kibővített létszámú EB-re, de a kötelező optimizmuson túl ez olyan politikai dörgölőzést is sugallt, mintha nem lenne igaz magyar sportújságíró, aki felhívná a figyelmet arra, hogy ez a magyar válogatott a két említett északi válogatotton kívül (melyek a csoport negyedik és ötödik helyén végeztek) senkit sem volt képes legyőzni .
Fotó: haon.hu
Valljuk be, ilyen halvány csoportban illett legalább a pótselejtezőt érő harmadik helyet megszerezni még akkor is, ha az utóbbi évtizedekben ez a cél is túlzónak tűnt volna. A magyar kormány most már nagyon vágyik egy olyan sportsikerre, melyet közvetlenül becsatornázhatna saját hatáskörébe, hiszen a százmilliárdokat felemésztő stadionépítési program egyelőre semmi kézzelfogható eredményt nem hozott. Pedig Orbán Viktor pragmatizmusát ismerve már régen ott lebeg Damoklész kardja minden sportvezető feje felett, akik azért felelősek, hogy a magyar foci kitörjön a középszerűség és érdektelenség világából. Orbán jól tudja, hogy igény volna a jó focira, és sokat hozna a konyhájára, ha be tudná bizonyítani, hogy érdemes volt elkölteni ilyen tömérdek pénzt egy sikertelen sportágra, amikor a jóval több eredményt produkáló úszók, kajak-kenuzók, jégkorongozók ennek az összegnek a töredékével kell, hogy beérjék.
Orbán Viktornak és pártjának itthon szinte egyeduralma van a sportban. Kormánypárti politikusok vezetik a hazai sportegyesületeket, kádereik azoknak juttatnak költségvetési támogatásokat, akik hajlandók meghajolni a politika mindenhatósága előtt, és azt képesek tönkretenni, akit csak akarnak. Orbán jól tudja, hogy ha kenyér nincs, jó lesz a cirkusz is a népnek, és ha modern stadionokba tudja terelni a szurkolókat, és ezekben a küzdőterekben magyar sikereknek tapsolhatnak a nézők, hajlandók lesznek elnézni neki és kormányának a sok korrupciógyanús ügyet, a magánnyugdíjak elsíbolását, esetleg kevésbé háborítják fel az embereket a brókerbotrányok és a hónapokig elnyúló egészségügyi várólisták.
Fotó: 24.hu
A magyar miniszterelnök segítségére sietett a magyar csodaúszó Hosszú Katinka, hozták az eredményeket a kajakosok, szépen szerepeltek a vívók a világversenyeken, kijutottak az A csoportos VB-re a jégkorongozók, ám Orbán Viktor igazán a foci háza táján szeretne már valami eredményt felmutatni, mert mint a magyar néplélek avatott szakértője jól tudja, hogy a magyarok frusztráltságát igazából a magyar válogatott kiugró sikere tudná orvosolni. Számára egy sikeres EB vagy VB szereplés talán felérne azzal is, ha Budapest megkapná a 2024-es olimpia rendezési jogát. Ehhez képest a magyar válogatott most eljutott odáig, hogy megmérkőzhetünk egy befutó helyért a következő kontinensviadalra. Hogy most ez valós eredmény, vagy csak illúzió, döntse el mindenki magában, ám a tényeket senki sem vitathatja: a magyar fociba forgatott pénz árarány értékben mérve felesleges rongyrázás volt egy forráshiánnyal küszködő országban.
A focira költött összegek részletes elemzése nélkül is jól látszik, hogy ablakon kihajított pénznek bizonyult az, amit infrastrukturális fejlesztésre költöttek, az utánpótlásra fordított támogatás pedig szakmai fontossága ellenére nem hozott látványos változást a magyar labdarúgás szemléletében, ami nélkül a csinos stadionok semmire nem jók. Ha nem akarjuk, hogy ezek az új létesítmények az akasztói Stadler stadion sorsára jussanak, (gárdistákat avatnak vagy birkát legeltetnek benne) akkor jó szellemű, mentálisan stabil, tehetséges sportolókat kell kitermelniük a fociakadémiáknak, ám a gyakorlat szerint a fiatalok épp úgy „elkutyulnak”, amint a felnőtt csapatokban kezdenek játszani, mint a korábbi generációk tagjai.
Van némi populista felhangja annak, ha azt rójuk fel a kormánynak, miért nem áldoz többet az egészségügyre, az oktatásra, és miért önti a fociba számolatlanul a milliárdokat, ám egy szűkös költségvetésű országban (itt ragadjuk meg az alkalmat, hogy gratuláljunk Varga Mihálynak a nemzetközi kitüntetéséhez) ez tényleg luxus. A fociban fontos szerep jut a pénznek, ám ne higgyük, hogy Albánia vagy Izland azért jutott ki az EB-re, mert egy focimániás miniszterelnök addig pumpálta a pénzt a sportágba, amíg az kisgömböcként fel nem falta a szerbeket, spanyolokat vagy németeket. Ha a politika beteszi a mancsait egy ilyen területre, akkor egyre inkább a megfelelni vágyás, a dörgölőzés határozza meg a szakma hozzáállását ahelyett, hogy a teljesítmény, a szakmai háttér minősége dominálna.
Fotó: delfinek.hu
Ha voltak is eddig illúzióink azzal kapcsolatban, hogy hol tart a sok hajcihő ellenére a magyar labdarúgás, akkor az vasárnap este elszállt, amikor kikaptunk a tökutolsó görögöktől. A magyar foci minden hibája újra éles kontúrokkal rajzolódott ki a gólokban gazdag meccsen. A legcsodálatosabb magyar focis kultuszfilmben elhangzik az a kulcsmondat, amely egyszerű bölcsességével azt üzeni, hogy a szegények is tudnak küzdeni, ha összetartanak és tehetségesek. Ideje lenne megszívlelni a Régi idők focijából Minarik Ede bölcsességét, (melyet nem a dakotáktól vett át) mely szerint: „Kell egy csapat!”
