Ha létezik fix 1-es a totóban, az a magyar köztársasági elnök megválasztása volt március 13-án. Már hónapokkal a parlamenti voksolás előtt egyértelművé vált, hogy Magyarország köztársasági elnöke az lesz, akit Orbán Viktor kijelöl erre a posztra. Ilyen alapon akár Fásy Ádám vagy Bunyós Pityu is befutó lehetett volna, ami csak egy fokkal jobb opció annál, mintha ismét Schmitt Pál lett volna az emberek embere. Áder János számított a tuti választásnak volt Orbán részéről, hiszen ha kell, eljátssza a demokratikus intézményrendszerért és a környezetünkért aggódó politikust, ugyanakkor szemet huny olyan galádságok fölött, mint például a magánnyugdíj-pénztári vagyon állami elsíbolása. A mostani választás azonban azt is bebizonyította, hogy van igazi alternatívája az összekacsintós, sunyi politizálásnak hazánkban.

Fotó: mno.hu

A magyarok pesszimizmusát leginkább kifejező mondás szerint mindig van rosszabb. Schmitt Pál bukása után végre úgy érezhettük, hogy vannak kivételek, hiszen a színtelen, szagtalan, humortalan Áder János is nagy minőségi ugrás volt a második Orbán-kormány pincsikutyájaként ténykedő egykori sportdiplomatához képest. Most, hogy Orbán Viktor nagy kegyesen megengedte Ádernek az ismétlést, azt kell mondanunk, hogy konzerválódik az elnöki intézmény ellehetetlenülése, súlytalanná válása a magyar közéletben. Az újrázó köztársasági elnök a szavazás első fordulója előtt tartott beszédéből is kiérződött az a lavírozó mentalitás, ami a Fidesz „Jolly Jokerének” pályáját jellemezte. Mintha egy semmitmondó szilveszteri beszédét dolgozta volna át az adott helyszínnek megfelelően, csak Weisz Fanni jelbeszéde hiányzott mellőle.

Fotó: Magyar Idők

Bárhogy is tiszteljük Áder „szoftos ellenállását” az Orbán-adminisztrációval szemben, a lényeg mégis az, hogy csak habosította a semmit, soha nem állt ki karakteresen az elesettek, a károsultak, a kormány által üldözöttek mellett, nem rótta fel párttársainak, hogy kirakatdemokráciává silányították Közép-Európa hajdan egyik legstabilabb jogállamát. Ha nem is olyan erőszakosan módon nyomja a kormánypropagandát, mint a közszolgálati médiák, kissé félszegen mégis beleállt az rendszer dicséretébe. Beszédében például a közjót gyarapító tettekre több példát is hozott, köztük egy tolnai falut, ahol felszámolták a munkanélküliséget, egy gépjármű-alkatrészeket gyártó békéscsabai céget, valamint egy kórházi csapatot, amely hónapokig tartott életben egy agyhalott terhes nőt, akinek végül egészséges gyermeke született. Ezek a pozitív példák úgy hatnak ma Magyarországon, mintha valaki belehányt volna az akváriumunkba, és mi annak örülnénk, hogy a díszhalainkat most egy darabig nem kell etetni.

Majtényi László ezzel szemben olyan éles kontúrokkal festette meg az ország állapotát, hogy még az elvakult kormánypárti szavazók is megrendülten hallgathatták volna szavait, ha éreztek volna belső késztetést arra, hogy szembesüljenek az igazsággal. Majtényi nem csak kemény volt, mint a Rolling Stones, de szellemes, sőt humoros is. Schmitt és Áder után lassan kezdtünk elfeledkezni arról a szerepről, ami egy fajsúlyos köztársasági elnök számára kötelező lenne. Egy ilyen pozícióban ugyanis fontos az ország égető problémáira irányítani a figyelmet, megoldási javaslatokat tenni, ellensúlyozni a kormányok túlkapásait, visszaadni a hitet az államban és a demokráciában. Majtényi beszéde tartalmazta mindezeket az elemeket, és bár annyi esélye volt elnyerni az elnöki posztot, mint egy náthás medvének megnyerni a Balaton-átúszást, mégis komolyan vette azt a feladatot, melyet egy köztársasági elnöknek kötelezően magára kéne vennie.

Nem véletlenül hangsúlyozta Göncz Árpád és Sólyom László nyomán a személyes autonómia fontosságát, az alkotmányos előírások fölötti szigorú őrködést. Egyértelművé tette, hogy soha nem volt akkora szükség az elnöki tekintély visszaállítására a rendszerváltás óta, mint napjainkban. Parlamenti felszólalása olyan volt, mint egy vádbeszéd az Orbán-rendszer ellen. Szavai erősek voltak, de nem túlzóak, kritikus volt, de ki is jelölte a helyesnek tartott irányt. Hangsúlyozta, hogy az országot csak békességben lehet építeni, de ehhez először a nyomort és a korrupciót kell felszámolni, ugyanakkor pusztulásban nem lehet békét kötni. Büszkén vállalta liberális alapelveit, az emberi jogok védelmének fontosságát, ráadásul visszafelé fordította a kormány sorosozását azzal, hogy kérte azok szavazatát, akiket valamikor támogatott Soros György. Majtényit jelölni már ezért a kis fricskáért is megérte az ellenzéki pártok részéről. És másért is, hiszen bebizonyosodott, hogy a szétaprózódott, olykor kifejezetten civakodó balliberális oldalon is van olyan közös nevező, mint Majtényi személye.

Fotó: 24.hu

Azzal, hogy Ádert csak a második fordulóban tudta ismét elnöki székhez juttatni a kormányzati többség, és hogy kénytelenek voltak szembesülni Majtényi kritikus, fajsúlyos és olykor szenvedélyes beszédével, kihozta az ellenzék a lehető legtöbbet ebből a történetből. Emlékeztetni fog ez a nap kormánypártit és ellenzékit egyaránt arra a tényre, hogy a rendszerváltás eredményei nem tűntek el végleg, csak a sötét kamrába száműzte azokat egy erőszakos és önző kormány, hogy leegyszerűsítse a hatalomgyakorlás amúgy bonyolult folyamatát. Majtényi beszéde ugyanakkor nagyobb felelősségvállalásra szoríthatja Ádert, akinek tudnia kell, hogy addig nem a környezetvédelem Magyarország legnagyobb problémája, amíg emberek fagynak meg a saját lakásukban, közmunkán tengődnek százezrek, vagy nem tudnak rendes ételt adni a gyerekeiknek. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha egy tomahawk áll ki a hátadból, ne azon siránkozz, hogy letört a körmöd a csatában.”