Divat lett nálunk szidni az Európai Unió intézményeit és döntéshozóit az ellenzéki és kormányoldalon egyaránt. Az ellenzékiek gyengeséggel, megosztottsággal, a tények felszínes ismeretével, a kormánypártiak viszont a nemzeti érdekek elnyomásával, „Brüsszel diktatúrájával” vádolják az EU-t. Mindkét oldal túloz, sőt igazságtalan is a két megközelítés. A közös uniós politika (és persze pénz) nélkül ugyanis az ellenzéknek és a kormányoldalnak is sokkal rosszabb lenne a sora hazánkban. Orbán Viktor politikai ámokfutását ugyanakkor ma már szinte csak az EU, azon belül is az Európai Néppárt parlamenti frakciója tudja megfékezni.

Fotó: 24.hu

A migrációról, a határvédelemről és az európai életmód megvédéséről értekeznek a napokban az Európai Néppárt prominensei. A témákból ítélve meglepő, hogy Orbán Viktor nem szerepel az előadók között. A magyar kormányfő bizonyára kioktatná pártcsaládjainak tagjait arról, hogyan kell többmilliárdos kampányokkal félelmet kelteni a polgárok lelkében, miként lehet a közmédia segítségével egy párhuzamos valóságot kreálni a megszokott életmódjukat féltő nyugdíjas nénik és bácsik számára.

Orbán ugyanis nem pusztán azt tudná elmondani a jobboldali politikustársai számára, miként kezelné ő a menekültválságot, hanem azt is, milyen kampánystratégiai lehetőségek rejlenek a menekültekkel való állami riogatásban. Ő csak tudja, hiszen egy, a rasszizmus határait erősen súroló kampánnyal sikerült ismét begyűjtenie a szavazatok közel felét az országgyűlési választásokon, aminek egyenes következményeként ismét kétharmados többsége van a Parlamentben. És, ha már ismét összejött az alkotmánymódosításokhoz szükséges frakciója, akkor bele is csap a lecsóba, nem érdekli, hogy a német kereszténydemokraták tőle féltik csak igazán az európai értékeket.

Az alkudozásokból maximum annyit vesz észre egy magyar polgár, hogy a Fidesz elhúzza az ügyeket, például lassan fojtogatja a CEU-t, de egyelőre nem záratja be.  

Azonban, ha nem lettünk volna az Európai Unió tagjai az elmúlt nyolc évben, még a mostaninál is szomorúbb képet alkothatnának a nyugati kereszténydemokraták a magyar jogállamiság állapotáról. Kevés szó esik ugyanis arról, hogy Orbán Viktor kormányzásának legutóbbi két ciklusában sokkal durvább eszközöket próbált bevetni a fékek és ellensúlyok rendszerének mihamarabbi lebontása érdekében, mint ami végül kisült ezekből a törvényekből. A demokratikus intézményrendszer különböző pilléreit folyamatosan támadta az utóbbi nyolc évben, fennen hirdette, hogy minden ügyben elmegy a falig, és azt sem rejtette véka alá, hogy sajátos pávatáncával igyekszik megtéveszteni politikai ellenfeleit és szövetségeseit.

Orbán cinizmusa általában akkor érhető tetten a leginkább, amikor henceg. Soha nem ismeri be, hogy egyre jobban kiismerték a politikai partnerei, és ma már alig hisznek neki a pártcsaládjában, ám meggyőződése, hogy a néppárti frakció nem fogja kizárni a Fideszt a sorai közül, mert ezúttal is sikeresen manőverezik majd a különböző érdekcsoportok között. Szinte már eszébe se jut arról beszélni, hogy ideológiai rokonság fűzi össze az európai kereszténydemokrata pártokat, számára csak az a fontos, hogy felhasználja az Európai Parlament legnépesebb képviselőcsoportjának támogatását a saját céljai elérése érdekében.

Nyílt titok ugyanakkor, hogy elég egyértelművé tették Orbán számára, hogy a türelem vele szemben nem tart örökké. Elég konkrét feltételeket szabtak ugyanis számára a német kereszténydemokraták, például azt, hogy a Velencei Bizottság véleményének ismerete nélkül ne fogadja el magyar országgyűlés a Stop Soros névre keresztelt civil- és menekültellenes törvényt. Még nem biztos, hogy a magyar kormányfő meghátrál ettől a fenyegetéstől, mindenesetre azóta Orbán egyfolytában a kereszténydemokrácia nagyszerűségéről beszél, ugyanakkor egy tompított változatot kezdtek el tárgyalni a magyar képviselők. Ettől még a gyülekezési jogot álszent indokokkal akarja korlátozni.       

Az EU intézményei, valamint a legnagyobb politikai befolyással rendelkező Európai Néppárt már többször alkudoztak eredményesen a háttérben Orbán autokrata rendszerével, de ez inkább a magyar kormányfő malmára hajtotta a vizet. Ez az eljárás ugyanis leginkább elvtelen mutyizásnak tűnt a magyar választók szemében, hiába sikerült például a médiatörvényt némileg kompatibilissé tenni az EU-s törvényekkel, hiába nem mert eddig nyíltan nekimenni a Fidesz a bíróságoknak, hiába tárja fel egymás után a kirívó korrupciós ügyeket az Európai Unió Csalás Elleni Hivatala (OLAF), a magyar választók nem igazán érzik, hogy ez az ő érdekükben történik. Az alkudozásokból maximum annyit vesz észre egy magyar polgár, hogy a Fidesz elhúzza az ügyeket, például lassan fojtogatja a CEU-t, de egyelőre nem záratja be.  

Fotó: nepszava.hu

A Fidesz nyilvános karanténba zárása azonban több veszélyt is rejt magában. Egyrészt a saját berkeken belül több mozgástér nyílik - hiszen fenyegetni és kecsegtetni is könnyebb így -, ugyanakkor, ha Orbán képviselői átülnek a szélsőségesek frakciójába, akkor nagyobb súlyt adnak ezeknek a nézeteknek, ugyanakkor elismernék, hogy az unió egyik tagországát kétharmados többséggel egy szélsőjobboldali kormány vezeti. Úgy tűnik, hogy néppárt a saját kezébe akarja venni az ügyeket, így például a mostani háromnapos müncheni konferencián is demonstrálni kívánják, hogy Orbán megoldási javaslatait nem tartja irányadónak az Európai Néppárt többsége. Talán megijedtek Soros György napokban közzétett jóslatától, mely szerint Orbán arra törekszik, hogy átvegye a néppárt irányítását. Mert, ahogy egy ősi dakota bölcsesség tartja: „Jobb félni a prérifarkastól, mint megijedni tőle.”