Kormánypártiként nyilvántartott szerkesztőségeket szánt be a kormány, egykori kormánytagok exkuzálják magukat, mert nem akarnak azonosulni sokkal kormánypártibb kultúrharcosok kijelentéseivel. Ha van valami haszna a Nemzeti Együttműködés Rendszerének az az, hogy az ifjú generációknak nem a tankönyvekből kell megtanulniuk, hogyan működött a kádári kultúrpolitika, elég, ha reggelente felmennek egy-egy hírportálra, és megelevenedik előttük a nem is oly távoli múlt. A gond akkor kezdődik igazán, amikor már Rákosi Mátyás gyakorlatát veszik át a mai kormánypárt fő ideológusai. Ennél azonban valószínűbb, hogy a kultúrharcot csak a harci szellem életben tartására találta ki Orbán Viktor. 

Fotó: napi.hu

Mottó: „A harc senkit nem tesz naggyá.” (Yoda mester)

Vajon a Fidesz már annyira nem talál magának elég ellenfelet itthon, hogy vezetői elhatározták, saját soraikból próbálják kiszűrni az ocsút? Olyan fogalmak kerültek ismét a közbeszédbe, mint kultúrharc, elhajlók, központi irányvonal, mérsékelt szárny. A bolsevik forradalom idején bontakozott ki ilyen nyelvezet a politikai kommunikációban, hiszen nem csupán a burzsoá nagyhatalmakkal, a cári revizionizmus ellen kellet harcolni, hanem az eszerekkel, a narodnyikokkal, a mensevikekkel, esetleg az oktobristákkal is meg kellett vívni a szovjet hatalomnak.

Orbán Viktor most úgy viselkedik, mintha a harmadik kétharmaddal arra kapott volna felhatalmazást, hogy megmondja, melyik mű jó, melyik színházi előadás értékes, mely tudományos kutatás érdemli meg az állami támogatást.

Úgy tűnik, Orbán Viktor most mindenkit félre akar söpörni, aki nyomokban még őriz valamit pártja egykori szellemiségéből. A párt ökle ugyanis most lecsap azokra, akik fontosnak érzik egy demokráciában a vélemények ütköztetését, akik saját pártjukon belül valódi vitákat szeretnének olyan fontos kérdésekről, mint a gazdasági fejlődés, a migráció ügye, az Európai Unióhoz való viszonyunk, az elvándorlás problémája, az oktatás vagy az egészségügy válsága. Orbán Viktor központi akaratának kell érvényesülnie az új direktívák szerint most már a kultúrában is, így valahogy ki szeretnék söpörni a liberálisnak bélyegzett szellemiséget a könyvkiadásból, a színházakból, de a zeneművészetből és képzőművészetből is.

Bántóan sok az azonosság az olyan diktatórikus rendszerekkel, melyek azt gondolták, hogy a művészetekben és a tudományos életben is működnek a pártutasításos rendszerek mechanizmusai. Orbán Viktor most úgy viselkedik, mintha a harmadik kétharmaddal arra kapott volna felhatalmazást, hogy megmondja, melyik mű jó, melyik színházi előadás értékes, mely tudományos kutatás érdemli meg az állami támogatást. Pedig ez az a terület, ahol soha nem fognak lapot osztani a politikusoknak, ugyanis a művészetben nincs jobboldal és baloldal, esetleg liberális irányzat, csak jó mű és rossz alkotás létezik. A művészet és a tudomány mércéi olyan kamrában lelhetők meg, melyekbe soha nem léphetnek kultúrharcosok, megmondó emberek, vagy kutatóból pártkatonává avanzsált miniszterek.

Egy társadalom kulturális átnevelése olyan közegben is nehézkesen megy, mint Kína, Észak-Korea vagy Kuba, nemhogy uniós tagállamban.

Azzal, hogy popzenészeket, írókat, színházi rendezőket listáznak pártlapokban, a kardnyelők szintjére próbálják lerántani e művészeti ágak képviselőit. Valaki ugyanis vagy képes magával ragadni a közönséget (függetlenül attól, hogy melyik pártra szavaztak annak tagjai), vagy egyszerűen rosszul csinálja a dolgát. Nem lehet megmondani egy jobboldali szavazónak, hogy holnaptól nem olvashatja Závadát, nem nézhet meg olyan színdarabot, amelyet, Alföldi rendezett, vagy kapcsolja a ki a rádiót, amikor meghallja Fluor Tomi egyik számát. Ha elvakult kormánypárti szavazó, akkor ezt már rég megteszi, ha pedig csak a saját ízlésére szeretne hagyatkozni, mint ahogy egy szabad országban szokás, akkor kikéri magának, hogy egy politikai párt mondja meg neki, kit szerethet, és kit gyűlöljön.

Az Orbán-kormány olyan frontot nyitott a kultúrharccal, melyen nem arathat győzelmet. A Fidesz szavazóbázisának ugyanis a legalacsonyabb az iskolázottsága, ez a réteg pedig nem igazán érdeklődik a téma iránt még akkor sem, ha ideológiai harcként állítják be ezt a kormánypropagandában. Az ellenzéki szavazók kulturális irányultságát maximum úgy befolyásolhatják a Fidesz megmondó emberei, hogy innentől ki sem nyitnak olyan könyveket, folyóiratokat, melyekben az általuk irányadónak vélt szerzők publikálnak. Egy társadalom kulturális átnevelése olyan közegben is nehézkesen megy, mint Kína, Észak-Korea vagy Kuba, nemhogy uniós tagállamban.

Fotó: ugytudjuk.hu

A központi irányelvek szerinti működő kulturális élet a Fidesz tagsága, illetve a benne még nyomokban fellelhető szellemi holdudvar miatt is működésképtelen. Olyan belső leszámolást indít el ugyanis, aminek következményei kiszámíthatatlanok. Őket előszeretettel sorolják a párt liberális szárnyához, pedig csak európai módon közelítenek a kultúrához. Ha Orbán az ő támogatásukat is elveszíti, akkor kizárólag pártcsinovnyikokra támaszkodhat ezen a területen is. Ezeknek az embereknek azonban nincs jó ízlésük, ezért nincs kapcsolatul a valódi művészekkel, olyanokat kívánnak majd felemelni, akik politikai támogatás nélkül az érdektelenség homályába vesznének. És, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha tehetségtelen a törzsfőnök unokaöccse, csinálj belőle mesemondót, így árt a legkevesebbet a törzsnek.”