Nem kell aggódnia Orbán Viktornak azért, mert a MOL Vidi elvesztette második Európa-liga mérkőzését is, ez a kupa ugyanis nem kiesés rendszerben működik, így számos meccs vár még a székesfehérvári legényekre, és ő - mit főszurkoló - repülhet a csapat után, bárhol lépjenek is pályára. Amiatt azonban már fájhat a feje, hogy a (még) független magyar sajtó néhány oknyomozó újságírója ezután pontosan tudni fogja, merre jár, ugyanis figyelni fogják a miniszterelnök barátjának, Garancsi István vállalkozónak a magángépét, melyen az utóbbi időben kedvenc focistái után repked. Orbán szerint nincs itt semmi látnivaló, ám ő is érzi, hogy jogi és erkölcsi értelemben is erősen megkérdőjelezhető az, amit tesz.
Fotó: 24.hu
Tulajdonképpen egy barátja hobbiját finanszírozza egy vállalkozó, amikor magángépén repteti kedvenc csapata külföldi meccseire. A Fidesz kommunikációja körülbelül erre a tételmondatra épül, mióta kiderült, hogy Garancsi István, a MOL Vidi futballcsapatának tulajdonosa adja a miniszterelnök alá a repülőgépet, amellyel kedvenc klubja mérkőzéseire utazgat. Pedig a helyzet nem ilyen egyszerű. Sőt! Ez a barát egy miniszterelnök, vagyis hivatalos személy, akire a Büntető Törvénykönyv ide vonatkozó paragrafusai vonatkoznak.
A Btk. 294. paragrafusa például elég egyértelműen fogalmaz a hivatalos személy megvesztegetésének ügyében, ugyanis az a hivatalos személy, aki a működésével kapcsolatban előnyt kér, az előnyt vagy ennek ígéretét elfogadja, börtönbüntetéssel számolhat. Orbán Viktor nem véletlenül hangsúlyozza, hogy őt nem lehet megvesztegetni, hiszen jogot végzett, tudja, hogy a törvény elég világosan fogalmaz ebben az esetben. Úgy tesz, mintha a megvesztegetés nem egy jogi kategória, hanem magánéleti passzió lenne. Azt próbálja elhitetni híveivel és ellenségeivel, mintha kétféle ember létezne: az egyik elfogadhat ajándékokat, mert egyébként megvesztegethetetlen, a másik meg nem, mert cserébe nyújtania kellene valamit.
Nem az a gond, hogy a kormányfő VIP páholyból szemlélheti a kedvenc csapatát a hazai meccseken (bár nyilván lenne pénze megváltani a belépőt), hanem, hogy a külföldi meccsekre egy vállalkozó szállítja, akinek üzleti sikerei nagyrészt az ő döntéseitől függenek.
Nyilvánvaló, hogy ez fából vaskarika, ahogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megannyi ellentmondása esetében tapasztaltuk. Van egy magyar filmklasszikus, amely nagyszerűen megfogalmazza ezt a sajátos észjárást. Bacsó Péter: Tanú című filmjében mondja Virág elvtárs: „Tudja, Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit.” Ez az orbáni logika kiindulópontja, vagyis, az ő észjárása szerint a hatalom semmit sem ad ingyen, vagyis, most azt mondjuk, hogy baráti szívességet teszünk, de igazából magunkhoz láncoljuk az alattvalókat, akiknek szolgálatait szeretnénk bebiztosítani. Tehát, teljesen mindegy, hogy Garancsi ajánlotta-e fel az ingyenes repülőszolgáltatást a kormányfőnek, vagy kérte tőle ezt Orbán, a lényeg, hogy hűbérúr és hűbéres közötti kapcsolat épült fel köztük. A Kádár-rendszer is ugyanerre a társadalmi beidegződésre épített.
A törvények épp ezeket a hatalmi és gazdasági összefonódásokat igyekeznek büntetni egy jogállamban, ahol a piacgazdaság hatékony működését elsősorban a politikai és gazdasági érdekcsoportok összefonódásának megakadályozásával lehet fenntartani. Ezek a törvények védik a közélet tisztaságát, garantálják, hogy, amennyiben valakit vagy valakiket megvesztegetésen érnek, az komoly büntetésre számíthat. Ma azonban Magyarországon lényegében egy ember dönt arról, hogy a politika és a gazdaság szereplői hogyan viszonyulhatnak egymáshoz, vagyis úgy tesz, mintha a törvények felett állna. A kormánypárti politikusok önkéntelenül is ennek szellemében mosdatták főnöküket. Gulyás Gergely miniszter például lényegében azt válaszolta a luxusrepülőzést firtató újságírói kérdésre, hogy majd Orbán Viktor eldönti-e, hogy be kell-e vallania a vagyonnyilatkozatában ezeket a szívességeket, vagy nem. No comment!
És még nem beszéltünk a másik oldalról, vagyis Pelikán (Garancsi) elvtársról. Ő már eddig is rengeteg szívességet kapott a hatalomtól, hiszen a TAO pénzeknek köszönhetően nagyrészt közpénzekből tudja fenntartani és működtetni a klubját, drága játékosokat vásárolhat külföldről, új stadiont épít csapatának az állam. Ha csak ezeket a „szívességeket” nézzük, máris bizonyítható, hogy az üzleti és állami szféra között a legmagasabb szinten olyan összefonódások jöttek létre, melyek erősen megkérdőjelezik az évek óta működő rendszer törvényességét. Nem az a gond, hogy a kormányfő VIP páholyból szemlélheti a kedvenc csapatát a hazai meccseken (bár nyilván lenne pénze megváltani a belépőt), hanem, hogy a külföldi meccsekre egy vállalkozó szállítja, akinek üzleti sikerei nagyrészt az ő döntéseitől függenek.
Ha még ezután sem tartja valaki aggályosnak Orbán Viktor ajándékrepkedését a világban, akkor sarkítsunk a képleten. Orbán Viktor nem egy élsportoló, aki szponzori szerződéseket köt különböző világmárkákkal, multinacionális cégekkel. Ő egy kormány feje, egy ország vezetője, felelős államférfi, és nem egy világhírű focista, akit hazai (vagy esetleg külföldi) vállalkozások szponzorálhatnak. Ha elfogadható lenne, hogy magáncégek adományaként magánrepülőket, netán helikoptereket bocsássanak a rendelkezésére, akkor például egy szotyolát forgalmazó cég szotyiját ropogtatná a meccseken, egy híres divatcég ingét hordaná, és nyakkendőjét kötné magára, olyan sört kortyolgatna, melynek gyártója éppen be szeretne törni a magyar piacra, vagy olyan gyorsétterem sapkáját csapná a kobakjára, amely üzleti előnyöket remél a miniszterelnök etetésétől. Egyszóval, Orbán Viktor nem véletlenül beszél mellé, hiszen tudja, hogy ő nem Cristiano Ronaldo, aki 10-20 éves szponzori szerződéseket köthet sportszergyártókkal, energiaital forgalmazókkal, vagy éppen légitársaságokkal.
Fotó: zoom.hu
Orbán Viktor még nem mondta ki, de többször érzékeltette már velünk, hogy lényegében XIV. Lajossal egyetértve azt vallja, hogy az állam ő maga. Vagyis, a parlament, a kormányzópárt, az államapparátus, az igazságszolgáltatás, a rendvédelmi szervek, a sajtó, és minden más, az életünket döntően befolyásoló terület fölé igyekszik nőni. Egyre nehezebben viseli a számonkérést, egyre ingerültebb, ha valaki megkérdőjelezi a döntéseit, egyre jobban eltávolodik a valóságtól. Az ösztöneiben persze érzi, hogy írott és íratlan szabályokon lépett át, ám gyorsan meg is nyugtatja önmagát, hogy ez számára megengedett, sőt szükséges. Ha Magyarország egyszer a közös Európai Ügyészség tagjává válna, valószínűleg fel kéne adnia ezt az öntörvényű politizálást, ám senki se remélje, hogy hazánk belép ebbe a szervezetbe addig, amíg Orbán Viktor a magyar miniszterelnök. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha egy ló nem akar bemenni a karámba este, számoljon azzal, hogy éjjel széttépik a prérifarkasok.”
