Nehéz eldönteni, hogy az elbizakodottság, a valóságtól való teljes elrugaszkodás vagy a provokáció számlájára írjuk-e, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének vezetői egyre nyíltabban vállalják fel a gazdagságukat. Azok a mélyről jövő emberek, kik valamiféle kézzelfogható magyarázatot kívánnak adni arra, miért akarnak egyre több pénzt és minél nagyobb hatalmat, gyakran azt hangoztatják, hogy így tudják mások tiszteletét kivívni. Kérdés, hogy a magyar oligarchák és politikus cimboráik is a kisemberek tiszteletére vágynak, vagy egyszerűen hencegni akarnak azokkal a felhalmozott vagyonokkal, melyekre az utóbbi nyolc évben tettek szert.  

Fotó: zsurpubi.hu

Le luxe est un droit. Szabad fordításban: Jogunk van a luxushoz. Aki látta a Le capital (magyarul: Bennfentes játék) című, 2012-ben készült francia filmet, az emlékezhet erre a mondatra. Ebben a történetben különösen fajsúlyos ez a gondolat, hiszen a kiváltságosok számára rendezett estélynek ez volt a jelmondata. Marc Tourneuil a hatalmas Phoenix Bank vezérigazgatója feleségével megérkezik a rendezvényre, ahol interjút ad egy tévéstábnak. Amikor a riporter arról kérdezi, miért kell a luxus mellett kampányolni, Tourneuil a következőt mondja: Én a teljes demokrácia híve vagyok minden területen. Amikor visszakérdez a riporter, hogy ez tulajdonképpen mit jelent, a bankár még inkább mellébeszél.

Ekkor meghalljuk, amint Tourneuil magában cinikusan a következőt mondja: Eddig nem tudtam, hogy ilyen haszonnal jár, ha a tévében baromságokat beszél az ember. Valahogy ilyen belső monológok folyhatnak le számos NER-lovag agyában is, amikor el kell magyarázniuk, miért természetes dolog, hogy luxuskarórákat hordanak, luxusvadászatokon vesznek részt, vagy barátjuk és kegyeltjük luxusrepülőgépén repked a világban. Ők valahogy úgy érzik mostanában, hogy nem kell már titkolniuk a pénz iránti olthatatlan vágyukat, és hogy inkább kiteszik az ablakba amijük van, mintsem ügyetlenül magyarázkodjanak, ha véletlenül lebuknak egy-egy irritáló eset kapcsán.

A magyar nábobok olyan öntudattal kezdik vallani, hogy joguk van a luxusban dúskáló életmódhoz, hogy talán már ők is elhiszik ezt a képtelenséget. Olyan kékvérűeknek hiszik magukat, akik joggal éheztettek nincstelen menekülteket a tranzitzónában, és akiket annyira zavar a szegénység, hogy inkább megtiltják azt a magyar polgároknak. Természetes számukra, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek, hogy a kisemmizettektől még több jogot el kell venni, a hatalom csúcsain pöffeszkedőknek pedig az eddiginél is több lehetőséget kell biztosítani arra, hogy kényük és kedvük szerint gazdagodjanak.

A francia film bankár főhőse is vidékről érkezett - mint a magyar újgazdagok többsége -, bár nem nincstelen családból származik, mégis irritálja, amikor a rokonok a fizetéséről érdeklődnek. Nem tudatosul benne, hogy lenézi saját feleségét és a teljes rokonságot, mert ők soha nem fogják megérezni a hatalom visszautasíthatatlan ajánlatát, nem érthetik meg a temérdek pénz okozta eksztatikus élmény egyediségét. A kiválasztottak fölényével kell mindenkire tekintenie minden magyar oligarchának is, ha nem akarja, hogy kivesse magából az a rendszer, melynek haszonélvezői.    

Fotó: index.hu 

A luxus arroganciája arra döbbenti rá a magyar polgárokat, hogy a politikusok számára csak addig számítanak, amíg kell a szavazatuk a hatalom megtartásához, ezt követően azonban már a számonkérés minden lehetőségétől megfosztják kisemmizett választókat. Amikor az ország miniszterelnöke látványosan mellébeszél, amikor meg merik tőle kérdezni, hogy nem tartja-e aggályosnak, hogy egy hozzá ezer szállal kötődő oligarcha fuvarozza focimeccsekre, akkor talán sokan megbánják, hogy erre a cinikus magatartásra adtak felhatalmazást április 8-án magyar politikusoknak. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Nem kérheted vissza az ajándékodat attól az embertől, aki időközben bebizonyította, hogy méltatlan a barátságodra.”