A választások utáni közéleti polémiák egyik legfőbb témája a kistelepülések és a városok közötti hatalmas különbségek kidomborodása volt. Ahelyett azonban, hogy a Fidesz akaratának megfelelően egymásnak esnének az inkább kormányváltást akaró városiak és a kormánypárt bántóan primitív demagógiával szimpatizáló falusiak, kisvárosiak tömegei, jobb lenne, ha mélyebbre ásnánk a Fidesz elmúlt 8 éves gyakorlatában. Orbán Viktor pártja ugyanis sokkal több törésvonalat vájt a magyar társadalomba, mint amennyi a választási statisztikákból kiolvasható. A kormány minden lépését a hatalom megtartásának rendelte alá, így nem kímélte sem a vidéket, sem a városok népét megosztó politikájával.

Fotó: Zilahi Tibor

Voltaire a haladás legfőbb fékezőjének három tulajdonságot nevezett meg: az aljasságot, a butaságot és a mohóságot. Nagyon szeretett volna hinni abban, hogy a történelem értelme az a fejlődés, ami elsősorban az emberek közötti egyenlőség kiteljesedésében, a közös javak minél igazságosabb elosztásában nyilvánul meg. A nagy francia gondolkodónak azonban voltak kétségei ez utóbbi célok töretlen megvalósulását illetően, hiszen az aljasság, a butaság és a mohóság minduntalan felülírták a vágyait. Voltaire a mai Magyarországon sem azt látná, hogy a köz javának szolgálatát tartaná legfőbb küldetésének az a párt, amely ép a köz jóvoltából kapott irdatlan politikai hatalmat.  

Ha az Orbán-kormány legutóbbi nyolc évének politikáját vesszük górcső alá, meg kell állapítanunk, hogy a társadalmi és vagyoni egyenlőtlenségeket nemhogy eltüntetni nem igyekeztek volna, de inkább erősíteni akarták ezeket. Pedig bőséggel álltak rendelkezésre olyan erőforrások, melyek lehetővé tették volna a magyar vidék felemelését, olyan életkörülmények megteremtését, melyek közelítettek volna a magyar nagyvárosokban élők lehetőségeihez. Hatalmas mennyiségű uniós pénzből lehetett volna felzárkóztató programokat, vidékfejlesztési projekteket indítani, de ezek a pénzek, ha el is jutottak a címzettekhez, rosszul használták fel, vagy egyszerűen köddé váltak ezek a támogatások.

Nem pusztán az a baj, hogy a burjánzó korrupció kicsiben a kistelepülésekben is jóvátehetetlen károkat okozott, hanem, hogy egy olyan kormányzati szándék állt e mechanizmus mögött, mely az ott élők kiszolgáltatottságának erősödéséhez vezetett. A helyi kiskirályok, fideszes polgármesterek, kormánypárti kapcsolatokkal hencegő vállalkozók lényegében reprodukálták azokat a feudális viszonyokat, melyeket a vidék még a szocializmus 40 éve alatt sem tudott teljesen felszámolni. A vidéki szavazókat tehát nem szidni kell, hanem sajnálni, ugyanis minden tekintetben a rendszerváltás, de különösen az elmúlt 8 esztendő vesztesei.

És akkor miért szavaztak a Fideszre? Lényegében azért, mert a szocializmus, a Horthy-féle félfeudális rendszer is sokkal mélyebben ágyazódott be ezeken a településeken, mint a nagyvárosokban. Az elhagyatottság, a kilátástalanság, a szegénység felerősítette túlélés ősi ösztönét, így az ilyen helyzetbe került emberek azért a kevés ígéretért is hajlandók a regnáló hatalmat támogatni, amit számára a kormány kínál. Ezek a (köz)munka megtartásának, a segélyek megmaradásának, no és a migránsok  megállításának ígéretei voltak. És ez utóbbit vegyük nagyon komolyan, mert ott, ahol alig van valami a közös kasszában, nagyon is hat az a demagógia, hogy a Soros György által küldött migránsok miatt azt a keveset is elveszik tőlük.

És ez nem az emberi butaság, hanem a kőkemény kizsákmányolás, az emberi kiszolgáltatottsággal való visszaélés következménye, ami nagyon is tudatos kormányzati törekvés volt az utóbbi években. Az egykulcsos személyi jövedelemadó, a devizahitelesek cserbenhagyása, az átfogó vidékfejlesztési stratégia elmaradása bebetonozta a vidéki Magyarországot azon a szinten, ahonnan már alig van lejjebb. Paradox módon, amíg a Fidesz távozását inkább kívánó nagyvárosi lakosok előreléphettek valamennyire anyagi értelemben, munkához juthattak, vállalkozásokat alapíthattak, addig a kisvárosok és falvak lakosai jó esetben is csak vegetáltak. Számukra tényleg megállt az idő, hiszen amit Mészáros Lőrinc és Andy Vajna megyei napilapjaiban olvashattak, és ez utóbbi nagyvállalkozó kereskedelmi rádióiból hallhattak, az alig különbözött a rendszerváltás előtti sajtótól, melyből folyamatosan a nyugati kapitalisták cselszövéseiről értesülhettek.

Eddig csak a vidék és a nagyobb városok közötti szakadék tudatos tágításáról értekeztünk, de a baj ennél sokkal nagyobb. Az Orbán-kormány ugyanis semmitől nem fél jobban, mint a különböző társadalmi csoportok közti együttműködéstől. Ha az eltérő szociális hátterű emberek között újjáéled a szolidaritás, ha nem csak a nagyvárosokban tüntetnek a kormány ellen, hanem vidéken is megjelenik az elégedetlenkedők haragja, akkor valóban bajban lesz a kormány. Az „Oszd meg és uralkodj!” ősi módszerét alkalmazva ugyanis nem csak az egymással veszekedő ellenzéki pártokat, de a különböző sérelmekkel bíró társadalmi csoportokat is távol tudta eddig tartani egymástól.

Fotó: Szabó Renáta

Orbán Viktor gyakran kezdi úgy a mondatait, hogy: Mi magyarok… Azért álságosak ezek az általánosítások, mert neki kell a legjobban tudnia, hogy nem vagyunk egyformák mi magyarok, ahogy a franciák, oroszok és brazilok sem azonosak mindenben. Egy nép attól erős, hogy sokféle polgára van, ám amikor közös a baj, össze tudnak fogni a nagy cél érdekében. Orbán Viktor pont attól fél, hogy egyszer eljön az az idő, amikor mindenki félre teszi a különbözőségeit, a vitáit a másikkal, amikor nem számít, hogy vidéken él, nagyvárosban, vagy külföldön, felemeli a szavát egy korrupt és igazságtalan rendszer ellen, és akkor nem lehet befogni senki száját utólagos rezsicsökkentéssel és Erzsébet-utalvánnyal. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „A kutya nem rágja már azt a csontot, ami előtte három másik eb szájában járt.”