A gazdagok villákban mulatnak, a szegények vagy buta sorozatokat vagy együgyű kvízműsorokat néznek a tévében, és abban reménykednek, hogy egyszer talán nekik is lesz annyi pénzük, mint a politikusoknak. Paolo Sorrentino, a még mindig nagyon fiatal olasz rendező olyan helyként ábrázolja hazáját, ahol minden viszonylagos. A szavaknak nincs valódi jelentésük, az ígéreteket szinte senki sem tartja be, a törvényeket pedig mindig meg lehet kerülni. Ennek a világnak a közepén áll Silvio Berlusconi, akiről olyan filmet készített Sorrentino, hogy Orbán Viktor legyen a talpán az, aki nem retten meg az alkotás végkövetkeztetéseitől.
Fotó: index.hu
Csoda, hogy egy ilyen filmet ma még be lehet mutatni Magyarországon! Ma épp úgy hajlongnak Orbán Viktor előtt középszerű vállalkozók, kilóra megvett oligarchák, politikusok, kisvárosi polgármesterek, sőt olykor színészek, egyházi vezetők és humoristák, mint a körülbelül 10 évvel ezelőtti eseményeket feldolgozó Silvio és a többiek című filmben Berlusconi előtt az olasz társadalom színe-java. Pedig ekkor az olasz politikai élet nagy túlélője éppen ellenzékben volt, hiszen egy széles ellenzéki összefogásnak köszönhetően a Forza Italia elveszítette többségét a Parlamentben, így a párt vezetője egy vidék luxusvillában tengeti mindennapjait. Mivel épp van egy kis ideje, épp azon mesterkedik, hogy visszahódítsa feleségét, aki nem hajlandó megbocsátani neki a hazugságait, a kicsapongásait, a felszínességét.
Közben a szomszéd villában nagy a felfordulás, hiszen, Sergio, egy fiatal szardíniai „üzletember” azzal kívánja felhívni a figyelmet magára és a vállalkozására, hogy hatalmas partit rendez az általa futtatott luxusprostituáltaknak. Berlusconi egy darabig ellenáll, és még mindig a hajthatatlan Veronica visszahódításra koncentrál, aztán megtörik a jég, és meghívja a zajos társaságot a saját villájába. Sorrentino éles kontúrokkal rajzolja meg az elvtelenül nyomuló, a reményei szerint lányfuttatást politikai karrierre cserélő Sergio alakját, akivel szemben ott van Stella, egy római bölcsészlány, aki csak a barátnőjét kísérte el a végtelennek tűnő buliba. Berlusconi szeretné becserkészni a 20 éves diáklányt, ám az a képbe vágja az igazságot: olyan a szájszaga, mint a nagyapjáé.
A politikai cinizmus hatalmas szimfóniája ez a film, azt üzenve, hogy napjaink illiberális politikusai folyamatosan a népük érdekeiről szónokolnak (Putyin, Trump, Erdogan, Orbán stb.), ugyanakkor az üres szólamok mögött saját egoizmusuk, manipulációra épülő populizmusuk, és csillapíthatatlan hataloméhségük található.
Fura, hogy a nők szembesítik a leginkább a kíméletlen igazsággal az egykori kormányfőt. A gyengébbik nemet lényegében tárgyként kezelő macsó úgy tesz, mintha nem rendítené meg Veronica és Stella őszintesége, de mélyen legbelül tudja, hogy az ideje lejárt, már túl sokan látnak át a hazugságain, már nem képes mindent eladni az embereknek, mint hajdanán, amikor ingatlankereskedőként olyan házakat sózott az olaszok nyakára, melyek építését el sem kezdték. Mégis elfogadja egy barátja tanácsát, hogy buktassa meg az éppen regnáló (Romano Prodi által vezetett) kormányt azzal, hogy hat képviselőt lényegében kilóra megvesz. Berlusconi ismét választásokat nyer, megint eladott valami olyasmit, aminek sem értéke, sem tartalma nincs, így a hiúságán esett csorbát az olasz társadalom kárára ismét sikerült kiköszörülnie.
Fotó: jegy.hu
A történet azonban ugyanúgy ér véget, ahogy a valóságban megtörtént, hiszen Berlusconi sokadszorra is megbukik, de a film már csak sejteti a végső összeomlást. A 2009-es aquiliai földrengés képeivel zárul a film, amely ismét a legszegényebbeket sújtotta, és akiket ugyanúgy átvert a kormány, mint szerencsésebb honfitársaikat, akik legalább az otthonaikat nem vesztették el. A politikai cinizmus hatalmas szimfóniája ez a film, azt üzenve, hogy napjaink illiberális politikusai folyamatosan a népük érdekeiről szónokolnak (Putyin, Trump, Erdogan, Orbán stb.), ugyanakkor az üres szólamok mögött saját egoizmusuk, manipulációra épülő populizmusuk, és csillapíthatatlan hataloméhségük található.
Ha Orbán Viktor megnézi a filmet, valószínűleg több részt sietve átcsévél majd, mert olyan egyértelműek a hasonlóságok barátja és harcostársa karakterével, hogy ezekkel nehéz lehet szembesülnie egy olyan embernek, aki tökéletes hatalomgyakorlás megszállottja. Sorrentino filmjében elhangzanak olyan mondatok, melyek a habonyi kormánykommunikációt épp úgy jellemzik, mint Berlusconi médiabirodalmát. Veronica például azt veti férje szemére, hogy általános iskolások szintjére süllyesztette az olasz tévénézők szellemi színvonalát azokkal a bugyuta műsorokkal, melyek Silvio csatornáiból áradnak. A kormányfő nem hajlandó azt sem beismerni, amikor egyszer kutyakakába lépett, mert azt vallja, hogy nem az számít, ami megtörtént, hanem ami eljut belőle az emberekhez. Ennél pontosabban nehéz lenne megfogalmazni a magyar kormányzati propagandagépezet működésének alapelvét.
Fotó: est.hu
Berlusconit olyan vazallusok veszik körül, akik tőle remélik a felemelkedést, és általa látják biztosítottnak a hatalmon maradásukat, a megtollasodásukat. Amikor azonban meglegyinti a nagy mágust a bukás szele, néhányan igyekeznek kifarolni mögüle. Berlusconi eleinte még megtorolja az árulást, később azonban már nem képes irányítani a folyamatokat. Hiába züllik le a társadalom krémje, hiába menekülnek a politikusok a hedonista bulik kokaincsíkjaihoz, hiába a sok szép lány, autó, ház, az erkölcsi tartást nem lehet kiölni azokból az emberekből, akik bizonyos időnként véleményt mondanak a saját vezetőikről. Ha van kőkemény üzenete ennek a filmnek a mai magyar politikai vezetés felé, hát akkor ez az. Mert, ahogy a dakoták egyik régi bölcsessége tartja: „Ne kuncogj azon, ha a szomszéd törzs főnökét elüldözi a népe, hanem inkább tanulj a példájából!”
