Régóta tudjuk, hogy valami nagyon nincs rendben a Fideszben, ám Orbán Viktor turkomán népek iránt érzett egyre fokozódó vonzalma fejezi ki legjobban, mennyire nem számít ma már, mi a legenda, és mi a valóság a kormánypárt világnézetében. A lovat szőrén megülő nomád ősökről, a keresztény államokat rendre kifosztó kalandozó pogány harcosokról szóló legendák ma már a legmagasabb szinten is megfogalmazódnak, így jól megágyaznak annak az ideológiának, mely szerint a nyugati örökség csak kötelezettségeket, idegen szokások reánk erőltetését jelenti, mi magunk azonban inkább a sztyeppéken érezzük jól magunkat. A modern Európa pedig klímavédelmével, jogállamiságával, meg az emberi jogaival tehet nekünk egy szívességet!
Fotó: mandiner.hu
Orbán Viktor számára az se jelent problémát, ha azok a türkmén népek, melyek között (ismét) helyet keres magának a magyar állami vezetés, kivétel nélkül az iszlám hívei, történelmük során pedig szent háborúk sorát vívták meg a keresztény hadakkal. A kereszténység végső bástyájának szerepét önként magára vállaló magyar kormánypárti erők azonban elég nagyvonalúan kezelik az ilyen és hasonló ellentmondásokat, így egyszerre bratyizunk muszlim hadurakkal és védjük meg az iszlám hit képviselőitől keresztény kultúránkat a déli határon.
A nyelvi, kulturális és genetikai rokonság persze eléggé önkényesen kezelhető egy olyan országban, ahol a forradalmainkat rendre eltipró oroszokból egyik percről a másikra gyártott az állami propagandagépezet nagy barátot. Ha hozzátesszük ehhez azt, hogy a 150 éves megszállásuk alatt elég nagy kulturális és gazdasági űrt maguk mögött hagyó törökök is most Orbán Viktor örök barátságát élvezik annak ellenére, hogy szintén az iszlám hívei, és az ország vezetője finoman szólva sem az európai értelemben vett demokratikus hagyományok mentén kormányozza alattvalóit, akkor azt kell mondanunk, hogy már semmin se csodálkozunk.
Érdekesebb kérdés azonban az, hogy a fiatalon még a nyugati civilizáció értékeihez vonzódó Orbán Viktorból miért lett a türk népek nagy barátja annak ellenére, hogy sem diplomáciai, sem gazdasági, sem geopolitikai értelemben nem hoz túl sokat a konyhára, ha kivívjuk a kipcsakok, türkmének, kirgizek, azeriek, üzbégek, esetleg a kazahok barátságát. A Türk Tanácsba bekerülni inkább egzotikus kaland, mint jól érzékelhető előny egy ország számára, ugyanakkor ebben a társaságban olyan autokrata vezetők gyűlnek össze, akik között Orbán Viktor egy lágyszívű liberális demokratának számít.
A Fidesz és a kormány első embere maga is többször hangsúlyozta, hogy a gyakran egykori szovjet párttitkárokból lett nemzeti autoriter vezetők között érzi otthon magát, így akár úgy is tekinthetünk a Türk Tanácsra, mint arra a testületre, ahol Orbán igazán önmaga lehet, vagyis nem kell csatáznia az Európai Unió akadékoskodó hivatalnokaival, a jogállamiságot, szabad sajtót, a civilek elleni fellépést bíráló nyugati politikusokkal. A magyar kormányfő itt igazán elengedheti magát, és ha képletesen belerúg egyet-kettőt egy-egy európai vezetőbe, inkább elismerést vív ki magának, mintsem haragot.
Fotó: facebook
A probléma ott kezdődik, hogy a magyar lakosságnak csak egy nagyon kicsi hányada gondolja azt, hogy jelen helyzetünkben az a legjobb megoldás, ha elmerengünk a sztyeppék örökségén, és magunkhoz ölelünk olyan vezetőket, akik vasököllel irányítják saját népüket. A magyarok többsége szerint nincs szükségünk egy alternatív identitásra, mely bármikor felválthatja az európai kötődésünket, ha az éppen nem hoz elegendő hasznot az ország vezetői számára.
Az egész kipcsak-kötődés azonban leginkább arról szól, hogy Orbán számára fontos egy olyan nemzetközi közösséghez való tartozás, melyben ő a meghatározó szereplő. Nem vitatható ugyanis, hogy a türk népek társasága nagy becsben tartja egy uniós tagország miniszterelnökét, hiszen komolyan mérhető befolyása neki van a zömében közép-ázsiai középhatalmak vezetőihez képest. Orbán ugyanezt a vezető szerepet szeretné eljátszani a V4-ek között, ám erre ott a legritkább esetben van reális lehetősége.
Fotó: napi.hu
Orbán úgy szemléli saját országlását, melynek az ad értelmet, ha a hatalma növekszik itthon és külföldön egyaránt. Itthon most éppen megtorpanóban van az expanziója, külföldön pedig szintén teret veszített a pártja számára balul sikerült uniós választások után. Így aztán a türk nagyurakkal parolázva úgy érezheti, hogy a honi és külhoni nehézségek ellenére a hatalma töretlen, sőt újabb irányban terjeszkedhet a közeljövőben. Olyan illúzió ez, mely nem csupán saját maga számára megnyugtató, de a hívei is boldogok, ha vágott szemű kistestvérekkel látják együtt a főnöküket. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha sok barátod van, kevesen kérdik meg tőled, hogy ezek a barátok mennyit érnek.”
