Orbán Viktor évindító sajtótájékoztatója első ránézésre rengeteg mindenről szólt, ám lényegében semmi újdonságot nem tartalmazott. Sokan új elemként értelmezik, hogy a miniszterelnök elismerte pártja vereségét az októberi önkormányzati választáson, ám ez körülbelül olyan gesztus volt, mint amikor az oroszlán elismeri, hogy meglőtték, amit már mindenki tudott, hiszen már napok óta vércsíkot húzott maga után. Ettől függetlenül érdemes egy kicsit elmerengeni azon, vajon Orbán elismerte-e már magában azt, hogy lényegi strukturális reformok nélkül elfecséreltek 10 évet, amit már nehéz lesz kommunikációs handabandával leplezni.

Fotó: hvg.hu

Bizonyára Orbán Viktor is érzi, hogy vízválasztó lehet pártja számára az idei esztendő. Eldől például, hogy kitessékelik-e az Európai Néppárt kapuján, illetve, milyen eredménnyel jár az az uniós vizsgálat, mely a 7-es cikkely élesítése alapján indult Magyarország ellen. Az is fontos lehet a kormány számára, mennyire tudja szétaprózni az ellenzéki erőket, illetve egyben tartani saját táborát. Bár néhány időközi választáson kívül (például Győr, Dunaújváros) nem lesznek komolyabb politikai felmérők 2020-ban, azért ne higgyük, hogy a Fidesz majd nem törekszik megrendült renoméját visszaállítani a következő hónapokban.

A kormánypárt azonban máris időzavarban van, amit nem csak az jelez, hogy Orbán három hónapos csúszással ismerte el a Fidesz vereségét az önkormányzati választáson, hanem az is, hogy egyelőre nincs olyan produktuma a kormánynak, melyre építhetné a kommunikációját. Az unásig ismert migránsozással, soroszással a környezetvédelmi problémák bagatellizálásával ugyanis már nem lehet előhozakodni a 2022-es parlamenti választásokon, az úgynevezett családvédelmi akcióterv pedig egy olyan hosszú távú projekt, mely még nem hoz látványos eredményeket két év múlva.

Ami igazán hiányzik most a Fidesz arzenáljából, az egy tudatosan végigvitt, átgondolt, ugyanakkor eredményeket már produkáló reform, amelyet az Orbán-kabinet az utóbbi három ciklusban vagy annak jelentős részében vitt véghez. A reform azonban veszélyes műfaj a politikában, elszántság és kitartás kell hozzá, ugyanakkor komoly politikai kockázattal jár, amit semmiképpen nem akart felvállalni Orbán az utóbbi évtizedben. Tanácsadóival együtt úgy gondolták, hogy menekültekkel riogatni, az ellenzéki pártokat megosztani, a jogállamot meggyengíteni, a házi oligarchákat pénzzel kitömni sokkal egyszerűbb dolog, mint egy bizonytalan kimenetelű egészségügyi, államháztartási, esetleg oktatási átalakításba kezdeni.

A hazai és külföldi politikai ellenfeleivel küzdő Orbán mindig nagyon vakmerőnek tűnt, ám bátorsága nem terjedt ki a reformfolyamatok felvállalására, pedig a pénzügyi, gazdasági környezet kifejezetten kedvező volt nagy volumenű reformok megvalósításához. Így aztán maradt a marketingkormányzás, amely persze jól működött mindaddig, amíg el nem koptak az igazán hatékony kommunikációs panelek. Orbán és miniszterei tulajdonképpen csak lemenedzselték az utóbbi évtizedet, vagyis nem a szükségszerűség, hanem a hasznosság elve határozta meg ténykedésüket.

Ezt a helyzetet azonban ő idézte elő, és a felelősség épp úgy terheli ebben a kérdésben, mint a nagyvárosok vezetésének elvesztése az önkormányzati választáson.

Orbán Viktor nagy tévedése az, hogy valós politikai teljesítmény nélkül is hatalmon lehet maradni akár évtizedekig is. Az évek során kommunikációs présgép segítségével elbutított kormánypárti szavazók mintegy másfél milliós tömegére bízza a jövő sikereit, vagyis, amennyiben 2022-ben is hasonló kampányszlogenekkel indul neki a választásnak, akkor csak abban bízhat, hogy az ellenzék ezúttal megosztott lesz, nem úgy mint az önkormányzati voksoláson. Nem véletlen, hogy egyre hangosabbak a belső kritikai hangok is, hiszen azok a parlamenti képviselők és polgármesterek, akik még közvetlen kapcsolatban vannak a magyar polgárokkal, jól tudják, hogy milyen ellenérzéseket váltott ki a Fidesz arrogáns, sőt flegma kormányzása a választókból.

Ezért téves felfogás az Orbán részéről, hogy hazahívja londoni száműzetéséből Habony Árpádot, és azt hiszi, egy újabb negatív kampánnyal (Habony lényegében csak ehhez ért) vissza tudja szerezni a magyar polgárok többségének bizalmát. A szavazók ugyanis épp azt unták meg, hogy nem folyik érdemi kormányzás, a véleményükre senki sem kíváncsi, a Fidesz helyi kiskirályai pedig élet-halál urai a saját környékükön. Orbánnak inkább azokkal a párttársaival kellene értekeznie, akik látják a valóságot, és nem úgy képzelik a problémák megoldását, hogy elemi iskolás szintű kormányzati gigahirdetésekkel mossák tovább az emberek agyát.          

A helyzet tragikomikumáról mi sem árulkodik jobban, minthogy Orbán egyszerre haragszik a hatalmas kormányzati sajtóbirodalomra, mert miközben egyáltalán nem hatékony, a kritikus belső ellenzék számára is megszólalási lehetőséget biztosít, és a megmaradt független, illetve ellenzéki orgánumokra, melyekre sokkal jobban figyel a lakosság, mint a kormányzati médiakolhoz, a KESMA termékeire, vagy az észak-koreai propaganda szintjére süllyedt közszolgálati tévére és rádióra. Ezt a helyzetet azonban ő idézte elő, és a felelősség épp úgy terheli ebben a kérdésben, mint a nagyvárosok vezetésének elvesztése az önkormányzati választáson.

  Fotó: mandiner.hu

Korábban már többször értekeztünk arról, vajon konszolidálható-e Orbán Viktor rendszere, és a ha igen, mikor következhet ez be? Nos, a mostani helyzetet igazán indokolttá tenné ezt a lépést, ám Orbán Viktor személyisége nem olyan, hogy a konszolidáció akár csak egy kicsit is beinduljon. Ő mindent meghátrálásként értelmez, ami kicsit is eltér az erő politikájától, így ha most kicsit furcsa is a fülünknek néhány mondata, ne higgyük el, hogy lényeges változások jönnek a Fidesz irányvonalában. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „A hadi ösvény azért van, hogy átvágd magad rajta, a turista ösvény meg azért, hogy csodáld a természetet.”