A krimikből, háborús- és gengszteres filmekből ismerjük az orosz rulettet: Beteszünk egy golyót a tárba, megpörgetjük, és valaki fejéhez (rosszabb esetben a sajátunkhoz) szorítjuk a pisztoly csövét. Aztán meghúzzuk a ravaszt, és vagy szerencsénk van, vagy loccsan az agyvelő. No, de ne szaladjunk ennyire előre. Előbb próbáljuk kitalálni, hogy a magyar miniszterelnök miért kezdett bele egy ilyen durva játékba.
Fotó:parkocka.hu
Már lassan két éve, hogy Orbán Viktor ellátogatott az orosz medve nagy barlangjába (más néven Kreml), ahol egyezséget kötött Vlagyimir Putyinnal (a nagy medve fiával) a paksi atomerőmű bővítéséről. A tavaszi választások előtt álltunk, a Fidesz jól állt a közvélemény-kutatások szerint, az atomlétesítmény élettartama sem indokolta különösebben egy ilyen váratlan beruházás elindítását, és ráadásul az orosz-magyar barátkozásnak a történelem során nem igazán lett jó vége kis hazánk szempontjából. Azóta próbáljuk kitalálni, hogy mi vitte rá Orbánt erre a váratlan lépésre, de sehogy sem jutunk egyről a kettőre, hiszen még azt is titkosították a létesítményhez kötődő adatok közül, melyeket még le sem írtak.
Az oroszokkal való bratyizás persze nem korlátozódik pusztán a paksi hitelre, és az abból megvalósuló építkezésre. Orbán többször fényezte nyilvánosan Putyin politikáját, sürgette az Európai Uniót, hogy közeledjen az oroszokhoz, sőt dicsérte azokat a Szovjetunióból kivált Közép-Ázsiai diktatúrákat is, melyek szövetségesei az orosz elnöknek, és melyek vezetői maguk sem tartják sokra a demokratikus intézményrendszereket és az emberi jogokat.
Igen ám, de közben kitört a polgárháború Kelet-Ukrajnában, az oroszok hiába tagadták, de nyúltan beavatkoztak a szeparatisták oldalán, és az EU, illetve az Egyesült Államok gazdasági szankciókkal válaszolt a Krim-félsziget elcsatolására, illetve az orosz agresszióra. Magyarország kénytelen volt csatlakozni az embargóhoz, de ekkor még áthidalható volt az az ellentmondás, hogy uniós tagállamként az oroszokra bízzuk az utóbbi negyedszázad legnagyobb volumenű energetikai beruházását és annak finanszírozását.
Fotó: slepp.hu
Ekkor azonban jött a szír konfliktus, melyben az oroszok ismét szembe kerültek azokkal a politikai és katonai szövetségekkel, melyeknek (lassan már csak papíron) Magyarország is tagja. Az oroszok ugyanis a kegyetlen zsarnok hírében álló Asszad elnököt támogatják, az EU és az USA viszont az elnök és az Iszlám Állam ellen egyként harcoló mérsékelt erőket favorizálja. Mivel az Asszad fellegvárának számító Damaszkusz kapuinál feltűnt a retteget Iszlám Állam hadserege, az oroszok légi és szárazföldi segítséget nyújtottak az elnöknek, így kezdtek egyre jobban belemászni a konfliktusba.
A szír helyzet addig is nagyon képlékeny volt, amíg a szomszédos Törökország úgy nem érezte, hogy ideje nekik is beszállni a harcokba, mégpedig NATO tagként Asszad ellen, így értelemszerűen az oroszokkal konfrontálódva, és ennek betetőzéseként zavaros körülmények között lelőttek egy orosz harci gépet. Attól eltekintve, hogy néhány napig akár egy nemzetközivé szélesedő totális háború rémképe is felvetődött, tudnunk kell, hogy az oroszok hiába küzdenek épp úgy az Iszlám Állam ellen, mint a törökök, Irán, az Egyesült Államok és az EU tagországok többsége, céljaik egészen mások Szíriában, mint a fent emlegetett országoknak.
E rövid kis nemzetközi áttekintéshez hozzátartozik az is, hogy az olajár mélyrepülésével és a nemzetközi szankciók gazdasági hatásaival kiegészülve az orosz medvének most komoly problémái adódtak. Talán az EU is azért indított kötelezettségszegési eljárást Magyarország ellen a paksi bővítés nemzetközi tendereztetésének elmaradása miatt, hogy lehetőséget adjanak Orbán Viktor kormányának a méltóságteljes visszavonulásra. Magyarán, ha egy kiélezett nemzetközi helyzetben egy ilyen (és több más Pakssal kapcsolatos) eljárásra hivatkozva a magyar kormány visszavonulót fúj, akkor nagyobb arcvesztés nélkül kommunikálhatná itthon is a hitelfelvétel és a paksi bővítés elmaradását. Egyelőre azonban Orbán Viktor úgy kapaszkodik Putyinba, mint elsős gyerek az anyukája szoknyájába az első tanítási nap reggelén. Vajon miért nem fogja fel a magyar miniszterelnök, hogy talán ez számára az utolsó kiskapu, és ha most nem surran be rajta, az egész karrierje zátonyra futhat az oroszok kalandor politikája miatt? Minél beljebb mászunk a paksi beruházásba, annál nehezebb lesz kifarolni belőle, és ami ennél is rosszabb, hogy az idő múlásával egyre több pénzt verünk el feleslegesen, és egyre jobban kiszolgáltatjuk magunkat Putyinnak.
Fotó: index.hu
A kedvező forgatókönyv szerint Orbán kommunikációs csapata már azon ügyködik, hogyan kommunikálják a paksi ügylet visszavonását, ám a miniszterelnök harcias és dacos kijelentéseiből kitűnik, hogy esze ágában sincs visszakozni. Bízzunk a politikai ösztöneiben, és abban, hogy nem akarja mindenáron lejátszani azt az orosz rulettet, melyben nem csak az ő politikája kaphat halálos sebet, hanem Magyarország gazdasága és politikai stabilitása is. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Nem szégyen elfutni az ellenség elől, ha otthon azt mondod, hogy taktikai visszavonulást hajtottál végre.
