Ha az ellenzéknek annyi esélye van a következő választásokon az Orbán-kormány megbuktatására, mint Andorrának a magyar futball válogatott ellen a győzelemre, az elég jó hír a kormányváltás híveinek. Török Gábor politológus összevetése, mely szerint a miniállam csapata körülbelül annyi eséllyel küzd meg a nála jóval esélyesebb magyar focistákkal, mint a hazai ellenzék a kormánypárttal, első ránézésre nagy blamázs a kefefrizurás elemző számára, de ha jobban átgondoljuk, a próféciáját komolyan is vehetjük. És így már a kormány számára kínos a hasonlat.
Fotó: M4 Sport
Nekünk most nem Mohács, hanem Andorra la Vella kellett! De komolyan, mert az ilyen pofonok ébresztik fel a magyart a csipkerózsika álmából. Bizony, amikor a 26. percben egy égimeszelő hazai csatár okos bólintással megszerezte a miniállam műfüves nemzeti stadionjában a vezetést, mindenki arra gondolt, hogy rövidesen úgyis helyre áll a világ rendje, a spanyol ötödosztályból érkezett kicsit pocakos, kicsit kopaszodó, munka mellett focizgató andorrai legények rövidesen elfáradnak, az erőtől duzzadó, jól megfizetett magyar profik pedig bedarálják őket a saját műfüvükbe.
Hát, nem így lett, sőt! Újabb gólt ugyan nem kaptunk ugyan, de a lelkes ibériai amatőrök szívósan védekeztek, és végül világraszóló győzelmet arattak a FIFA világranglistáján több mint száz hellyel előttük jegyzett magyarok felett. Török Gábor politológus a meccs lefújása után bizonyára idegesen vakarta a feje búbját, mert egy korábbi facebookos hozzászólása miatt most csúnyán besült. Lenézte Andorrát, és lenézte a magyar ellenzéket is. Pedig épp az andorrai csoda világít rá arra, hogy a nagyképűség, az elkényelmesedés, a lezser arrogancia elég durván vissza tud ütni a politikában épp úgy, mint a sportban.
Erősen fel van tehát hájpolva a Fidesz dominanciája a sajtóban, hiszen sok kormánypárti médium már most úgy odaadná a győzelmet a kormánypártnak, ahogy Török Gábor a többgólos magyar sikert Andorra ellen.
Pedig Török évtizedek óta foglalkozik a magyar politika belső jelenségeinek feltárásával, a preferenciák mozgásával, a választói attitűdök átalakulásával. Gyakran beszélget politikusokkal, elemzőkkel, kormánytagokkal, összeveti a történéseket a háttérben csak a kiváltságosok számára elérhető információkkal. Mondhatnánk, hogy nagyot nem tévedhet egy olyan ember, aki szinte az egész életét a politikai analízisnek szentelte, és talán jobban tudja, hogy egy pártelnök mit gondol, mint az adott párt vezetősége. De most miért is szaladt bele az andorrai pofonba egy ilyen harcedzett, minden hájjal megkent elemző?
A válasz úgy adható meg legegyszerűbben, ha az összehasonlítás apropóját vizsgáljuk. Vagyis, hasonlítsuk össze az andorrai focistákat a magyarokkal. Nincsenek nagy sztárjaik, nincsenek állami pénzből felhúzott stadionjaik, még hazai bajnokságuk sincs, hiszen 80 ezer embernek maximum sörmeccseket érdemes rendezni a grundokon. Valószínűleg a kis ország éves GDP-je csak küszködve éri csak el a felcsúti fociakadémia költségvetési keretét. Lényegében semmijük nincs, ami a magyar focistáknak alapból jár. Olyanok, mint a legendás jamaicai bobcsapat, amely jeget és havat alig látott, mégis becsülettel felkészültek a téli olimpiára. Igaz, ők nem verték meg a németeket!
Török állítása szerint a magyar ellenzék körülbelül ilyen lehetetlen körülmények között készül a 2018-as választásokra, hiszen a Fidesz számára épp úgy adott minden a sikerhez, mint a magyar focistáknak, hogy legyűrjenek egy amatőr kiscsapatot. Kétségtelen, a kormánypárt számára biztosított pénz, paripa, fegyver, hiszen annyit költ kampányra, amennyit csak nem szégyell, úgy alakítja a választás feltételrendszerét, ahogy az érdekei diktálják, és olyan sajtóbirodalmat épített ki magának, amelyik kézi irányítással vadássza le az ellenzék politikusait.
Ilyen irtózatos erőfölény ellenére sem mehet azonban biztosra a kormány, hiszen a közvélemény-kutatások szerint az ellenzékre szavazók jóval többen vannak, mint a kormányt támogatók. Igaz, hogy az ellenzéki oldalon elaprózódnak a szavazatok, ám egy ésszerű összefogás optimalizálhatja azt a szavazatmennyiséget, amellyel leváltható a kormány a Fidesz számára kedvező választási rendszerben is. Erősen fel van tehát hájpolva a Fidesz dominanciája a sajtóban, hiszen sok kormánypárti médium már most úgy odaadná a győzelmet a kormánypártnak, ahogy Török Gábor a többgólos magyar sikert Andorra ellen.
A kormány meghosszabbított karjaként működő sajtóorgánumok épp ezzel készítik elő a terepet arra, hogy a kormánypárt épp olyan nagyképű, kényelmes és arrogáns legyen ebben a küzdelemben, mint a magyar focisták Andorra válogatottja ellen. Csak egy példa a közelmúltból, hogy mennyire sebezhető a Fidesz hatalmas anyahajója a politika hatalmas óceánján: Ki gondolta volna az ismeretlenségből idén télen előlépő Momentum Mozgalomról, hogy megcsáklyázza a kormány egyik kedvenc projektjét, a hazai olimpiai pályázatot? A momentumosok csatacirkálója jó helyre célzott, és a Fidesz óceánjárója máris menekülőre fogta, nehogy végzetes találatot kapjon.
Fotó: nol.hu
Tehát nem mindig a pénz, a hatalom, az egység látszata számít, hanem vannak ezeknél a tényezőknél kevésbé látható jelenségek akár a sportban, akár a politikában. Ki mennyire akarja a győzelmet, kiben van annyi lelki tartalék, hogy az utolsó energiáit kipréselve küzdjön ellenfelével, és nem mellékesen, ki mellé áll a szerencse az adott pillanatban. A Fidesznek eddig szerencséje is volt, a győzelmet és a hatalmat is nagyon akarták, és lelkileg is egyben tudták tartani a táborukat. Ha ez nem jön össze 2018 tavaszán, úgy járhatnak, mint a magyar foci válogatott az andorrai nemzeti stadionban. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha lenézed az ellenfeled, mert neki csak egy nyílvesszője van, jusson eszedbe, hogy az az egy épp elég ahhoz, hogy a szemed közé küldjék.”
