A kemény fagyok beálltában, és az ünnepek közeledtében bízhat a kormány. Ha nem az év végén fogadták el azt a több szempontból is felháborító törvénycsomagot a kormánypárti képviselők, akkor most komolyan kéne számolniuk azzal, hogy minimum a rabszolgatörvényt vissza kell vonniuk a magyar polgárok felháborodása miatt. A tüntetések hangulatán ugyanis érződik, hogy a sok felgyülemlett sérelmet csak úgy lehet némiképp enyhíteni, ha a kormány  egy kis kompromisszumkészséget mutat. Orbán Viktor azonban abban bízik, hogy némi fellángolás után ismét eluralkodik a magyarokon az apátia, és a kormánya azt tesz továbbra is az országgal, amit csak akar. Lássuk, milyen tényezők vezettek idáig:

Fotó: index.hu

1. Arrogancia. A Fidesz olyannyira megrészegült a hatalomtól, hogy ellentmondást nem tűrően veri át a Parlamenten és a magyar társadalmon a legképtelenebb intézkedéseket és törvényeket. Leszólnak mindenkit, aki akárcsak kérdezni merészel, az ellehetetlenítés különböző eszközeivel támadnak mindazoknak, akik a törvényességet, a társadalmi párbeszéd hiányát kérik rajtuk számon. A kormányzati sajtó hatékony támogatást nyújt ehhez, acsarkodásával megadja az alaphangját annak az egyre elhatalmasodó szemléletnek, hogy vagy behódolsz a kormány akaratának, vagy elmenekülsz, vagy átállsz, de ha továbbra is hangot adsz az ellenvéleményednek, akkor számolhatsz a lehető legrosszabbal is.

2. Sorosozás. Ennek az agresszív kommunikációnak a része az papagájkommandó, amely minden politikai kritika mögött azt az amerikai üzletembert sejteti, aki egyébként több fideszes politikus tanulmányait fizette még a rendszerváltás környékén. A Soros György személyével riogató makaróni hosszúságú kampány jó szolgálatot tett a kormánypártnak a tavaszi választásokon, ám ezt az általános iskolai szintet sem megközelítő történelemmagyarázatot valószínűleg már a Fidesz támogatói sem veszik igazán komolyan. Ennek ellenére a mostani tüntetések résztvevőit is Soros ügynökeiként emlegetik kormánypárti politikusok, és a velük egy húron pendülő kormánysajtó.

3. Cinizmus. Tulajdonképpen a sorosozás is az Orbán-kormányra oly jellemző cinikus kommunikáció része. Az, hogy nem arról beszélnek, amiről kérdezik őket, és a nemzet érdekeit emlegetik olyankor, amikor kifejezetten a saját érdekükben tesznek meg lépéseket, alkotnak törvényeket, illetve hágják át a törvényi kereteket, kifejezetten irritáló, lekezelő magatartás. A kormányról minden lepereg, ami érdemi kérdésfelvetés, a parlamenti vitában pedig az otromba tréfálkozástól sem rettennek meg a kormánypárti politikusok, ha éppen ezzel tudják elkerülni a valós problémák megvitatását.

4. Korrupció. Hiába próbálják migránsozással, sorosozással, a keresztényüldözés rémének emlegetésével elnyomni azt az elemi felháborodást, ami az egyre arcátlanabb lenyúlások miatt alakult ki a magyar választókban, sokáig nem lehet kommunikációs szinten semlegesíteni ezt a problémát. Továbbra sem törődött bele a magyarok többsége abba, hogy az EU támogatások és a költségvetési jelentős része köddé válik. Különösen felháborítja a magyar polgárok többségét, hogy az ügyészség lényegében asszisztál ehhez, a kormányhoz közel álló oligarchák a legelképesztőbb pénzügyi machinációk ellenére is biztonságban érezhetik magukat.

5. Álszentség. Amíg a magyar kormány túlórára kényszeríti a munkavállalókat, a kormánymédiát pedig a versenypiaci vizsgálatokat kikerülve vonja össze, minduntalan közérdekre, sőt, a jogaiktól megfosztottak érdekeire hivatkozik. Ez persze kőkemény cinizmus, de van egy olyan üzenete is, hogy a kormány mindig mindenben jót akar a magyar embereknek, ami egyben álszentség is.

6. Szabadságdeficit. Főként a fiatalok idegeit borzolja a kormányzat azzal, hogy minden szinten bőszen nyirbálja a szabadságjogokat. Az oktatás szabadsága, a sajtó mozgásterének szűkítése, a szabad véleménynyilvánítás korlátozása, mind arra utalnak, hogy Orbán Viktor rendszere hosszú időre szeretne berendezkedni, és valószínűleg a 24. órában vagyunk, hogy tegyünk ez ellen valamit. Ez vált nyilvánvalóvá azoknak a törvényeknek az elfogadásakor, melyek tovább szűkítik a magyar polgárok érdekérvényesítő képességét.

Fotó: alfahir.hu

7. Kiábrándultság. A rendszerváltás óta valószínűleg soha nem volt annyira csalódott a magyar társadalom, mint most. Tulajdonképpen leépültek a demokratikus intézményrendszerek, a jogállamiság eszménye kiüresedett, a kormányfő pedig nem is igazán titkolja, hogy a vele nem szimpatizáló állampolgárok véleményét nem sokra tartja. Tulajdonképpen csak a saját táborának politizál a Fidesz, a vele szembeszegülőket pedig hazátlan bitangokként bélyegzi meg. Ez kísértetiesen emlékeztet a kései Kádár-korszakra, de bőven vannak már olyan jelenségek is, melyeket leginkább az 50-es években tapasztalhattak az idősebb generációk tagjai. Ezek nem túl fényes kilátások olyan emberek számára, akik most ébrednek igazán öntudatukra, és lényegében az egész élet még előttük áll. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha olyan borzalmasnak képzeled a jövőt, hogy gondolni sem mersz rá, csinálj valami fontosat a jelenben!”