Úgy átviharzott rajtunk Orbán Viktor országlásának 10 éve, hogy szinte fel sem ocsúdtunk a fülkeforradalom okozta társadalmi, közéleti és kommunikációs sokkból. A Fidesz nagy hatalmú vezére magabiztosan látott hozzá hatalmának kiteljesítéséhez, és ma már ott tartunk, hogy személyének ajnározását nem bízza a kormánypárti sajtóra, hanem saját vállát veregeti, ha visszatekint korábbi döntéseire. Az is egyértelmű, hogy a magyarok egy része el sem tudja képzelni, hogy ne ő legyen az ország első számú vezetője, mások viszont akkor sem szavaznának rá, ha pénzesőt bocsátana rájuk.

Fotó: index.hu

Orbán Viktor számára a politikai karrier egyenlő a politikai mozgástér folyamatos bővítésével, ami szükségszerűen magával hozza saját hatalmának permanens növelését. Tudja, hogy a személyét övező mítoszok (melyek gyakran hamisak) csak úgy maradhatnak fenn, ha folyamatosan terjeszkedik, újabb és újabb jogköröket von magához, illetve ezzel párhuzamosan egyre inkább szűkíti ellenfelei mozgásterét. Ez az expanzív szemlélet határozta meg a kormányfő elmúlt egy évtizedét, amivel folyamatos védekezésre kényszerítette ellenfeleit.

Orbán pontosan tudja, hogy az általa megszerzett pozíciók csakis akkor tarthatók meg, ha hívei felé demonstrálni tudja, hogy rendszere nem csupán stabil, de annyi tartalék rejlik benne, hogy újabb területekre terjesztheti ki a hatalmát. Ezért érte meg vereségként a tavalyi EP választásokat, és ezért él benne szinte múlhatatlan sérelemként az őszi önkormányzati választás. Az első voksolás ugyanis megakadályozta abban, hogy nemzetközi színtérre lépve építse tovább az orbánizmust, a második pedig arra figyelmeztette, hogy messze nem győzte le teljesen hazai politikai ellenfeleit.

Szemlélete a világról egészen megdöbbentő azon magyarok számára, akik őszintén hittek a rendszerváltás eszményeiben, az egységes és szolidáris Európában, az ordas, kirekesztő eszmék marginalizálásában. Orbán szinte mindent felélesztett politikájával, kommunikációjával, történelemszemléletével, amitől a második világháború után joggal féltek azok, akik szerint a populizmus mindig is itt volt közöttünk, de eddig nem szerzett elegendő hatalmat egyetlen ország felelős (vagy felelőtlen) vezetője sem ahhoz, hogy kiszabadítsa ezt a fenevadat a börtönéből.

És mi foglalkoztathatja most Orbán Viktort a leginkább? Természetesen a 2022-es választás, amely eldönti, maradhat-e élet és halál ura abban az országban, ahol a választók körülbelül egyharmada imádja, másik egyharmada gyűlöli, és a harmadik egyharmada annyira kiábrándult, hogy el se akar menni szavazni.

Orbán egy olyan kötéltáncos produkcióját idézi, aki tudja, az alatta lévők közül sokan nem bánnák, ha a mélybe zuhanna, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy sokan szurkolnak neki, és ha netán mégis leszédülne, lennének olyanok, akik alá állva tompítanák a becsapódást. Azért játszik rá olyan régi, ugyanakkor elnyomott ösztönökre, melyek a rasszizmust, a nacionalizmust, vagy újabban a sovinizmust táplálják, mert így tud olyan erős és elkötelezett tábort építeni saját maga számára, amely alulról biztatja, ugyanakkor védőhálót is képez, ha éppen baj van.

Márpedig most baj van, még ha a szokásos magabiztos kommunikációja miatt ez nem is egyértelmű sokak számára. A fentebb említett két választás kudarcát követően ugyanis az Orbán-rendszer gazdasági alapját megrengető koronavírus-járvány sem ígér túl sok jót számára. Bár lényegében hatalmi szóval véget vetett a járványhelyzetnek, és a számára megszavazott rendkívüli jogköröknek köszönhetően odasózhatott a kritikusainak, egyúttal megroppanthatta az ellenzéki önkormányzatokat, a gazdasági leállás következményeit még valahogy kezelnie kellene.

Orbán most is azt a taktikát választotta, hogy úgy tesz, mintha minden rendben lenne, szórja a pénzt, új stadionokat ígér, a jövő évi költségvetés pedig azt sugallja, hogy a koronavírus lényegében csak egy múló rosszullét volt a magyar gazdaság számára. A márciusban kényszerből elhalasztott nemzeti konzultáció is újra terítékre kerül, így a Fidesz kommunikációs gépezetét megint a régi sínre helyezhetik, és folytathatják a Soros Györgyre kiélezett antiszemitizmussal és rasszizmussal átitatott propagandát, amely hite szerint újra egységesíti majd táborát, amely a vírus elleni védekezés logikátlanságait látva kissé szétzilálódott.

A magyar kormányfő csak akkor érzi biztonságban a hatalmát, ha mindent irányítani tud, ezért volt fontos számára, hogy a meglehetősen kiszámíthatatlan járványhelyzetnek véget vessen. Ha maga a járvány nem is múlt el, ő lényegében átlépett ezen a témán, hogy azokra az ügyekre koncentrálhasson, melyek számára fontosak. És mi foglalkoztathatja most Orbán Viktort a leginkább? Természetesen a 2022-es választás, amely eldönti, maradhat-e élet és halál ura abban az országban, ahol a választók körülbelül egyharmada imádja, másik egyharmada gyűlöli, és a harmadik egyharmada annyira kiábrándult, hogy el se akar menni szavazni.

      Fotó: hvg.hu

Pontosan tudja, hogy ez utóbbiak megnyerése, esetleg az urnáktól való távol tartása lesz a kulcsa a 2022-es választásnak. Orbán retteg attól, hogy valami külső tényező miatt nem alkalmazhatja jól bevált módszereit, nem viheti végig azt az ideológiai agymosást, ami eddig összehozta számára a kétharmados többséghez szükséges szavazatmennyiséget. Félelme, hogy megreked az expanziós politikája nem alaptalan, hiszen az utóbbi hónapokban többször megkérdőjeleződött a szavahihetősége, és önös érdekből olyan kormánytagok mellett kiállnia, akik rosszul kezelték a járványhelyzetet. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha nem látod pontosan, hogy ellenség vagy barát közeledik, inkább fordulj sarkon, mielőtt azok lőtávolba érnek.”