Az évértékelők időszakát éljük, ami nem túl vidám korszak olyanok számára, akik túlságosan komolyan veszik azokat a mondatokat, melyek ilyenkor elhagyják a politikai vezetők száját. Orbán Viktor beszéde nem hozott túl sok újdonságot, ezért érdemes inkább a hallgatósággal foglalkozni. A miniszterelnök éves értékelője ugyanis olyan reprezentatív eleme lett a hazai közéletnek, ami messze túlmutat az esemény tartalmi elemein. Néha az az ember érzése, hogy azok a kevesek, akik élőben hallgathatják Orbánt, akkor is büszkén feszítenének az első sorokban, ha előzőleg perszonálunióra léptünk volna Belorussziával, vagy örök baráti szerződést kötött volna Orbán Észak-Korea vezetőjével, Kim Jong-un pártelnökkel.

Fotó: vg.hu

Elképesztő időutazásra hívja a kormánypárti sajtó mindazokat, akik veszik a bátorságot, hogy belelapozzanak a Magyar Nemzetbe, felmenjenek az Origo oldalára, esetleg esténként a Hír TV valamelyik beszélgetős, észosztó műsorával próbálják feledtetni az aznapi rossz élményeiket. Lényegében a '80-as évek retorikája tért vissza ugyanis, és ez nem csak a hírek metodikájára értendő, hanem a tartalmi panelek is visszaköszönnek a szocializmus időszakából.

Az Orbán-kormány ideológiáját leginkább reprezentáló sajtóorgánumok mostanában épp úgy rárontanak az amerikai imperialistákra, mint annak idején a Népszabadság publicistái, bár valószínűleg a Kádár-korszak propagandistái valamivel visszafogottabban szapulták a Nyugatot, és a Szovjetuniót sem mosdatták olyan hévvel, mint most a kormánysajtó Oroszországot. Lényegében csak fel kellett melegíteniük az egykori szólamokat, és némileg aktualizálni a jelenlegi állapotokra, ami elég ijesztő fejlemény.

Valami nagyon félrecsúszott az utóbbi években a magyar külpolitikában, aminek alig látjuk valamiféle hatását a hazai belpolitikában. És ez az igazán elszomorító napjaink történéseiben. Az Európai Unió tagországaként és a NATO szövetségi rendszerének részeként a kormányunk olyan elképesztő kommunikációs kampányt indított egy évvel az orosz-ukrán háború kirobbanását követően, ami túltesz a Varsói Szerződés és KGST tagságunk időszakának ideológiai kinyilatkoztatásain.

Ez népszerű álláspont ugyan, de valójában agresszióra biztatja azokat a diktátorokat, akiknek területi követeléseik vannak a szomszédaikkal szemben.

Azok a generációk, melyek felnőttként élték meg a szocialista valóságot Magyarországon, láthatóan nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Még a fideszes szavazók fejében is van némi zavarodottság a hasonlóságok, sőt egyezések kapcsán, de az ellenzéki érzelműeket egyszerűen lesokkolja ez a párhuzam. Legjobb esetben is csak kérdéseket tudunk feltenni magunknak vagy az ismerőseinknek. Olyanokat például, hogy: Milyen nemzeti érdeket szolgál Oroszország támogatása egy agresszív, lényegében imperialista háborúban? Vagy: Érdemes a saját szövetségeseink ellen dolgozni egy olyan időszakban, amikor a gazdasági és politikai támogatásra minden korábbinál nagyobb szükségünk van?

Ami viszont tényleg teljesen érthetetlen, hogy az ország mindenható ura miként tudja rákényszeríteni ezt abszurd politikát a saját pártjára, illetve azon keresztül a teljes népességre? A mostani helyzet ugyanis egyértelművé teszi, hogy Orbán minden döntését kritika nélkül elfogadja a saját tábora, így akkor sem emelné fel a szavát senki, ha a miniszterelnök nyíltan kampányolna az uniós kilépésünk mellett, illetve fontolóra venné a NATO elhagyását, hogy aztán részt vállaljunk a belarusz-orosz katonai szövetség tevékenységében, amely éppen Ukrajna legyőzésén ügyködik.

Az igazi veszély ebben az, hogy Orbán Viktor immár olyan kritikus tömeget képes mozgatni egyik oldalról a másikra nagyon rövid idő alatt, hogy a magyar politika teljesen kiszámíthatatlanná és követhetetlenné válik mind itthon, mind külföldön. Amíg hűségesen követi saját médiabirodalma, amíg bármi áron kitart mellette a fideszes elit, addig a kormánypárt támogatói sem fognak nyílt kritikát megfogalmazni a miniszterelnök tevékenységével kapcsolatban. Orbánról ugyanis úgy gondolkodik a saját közege, mint aki minden helyzetben tudja, mi a jó megoldás, és ez így van akkor is, ha az ördöggel cimborál, ugyanakkor elveszíti egykori szövetségeseit.

A kormányfő pragmatizmusa átragadt szinte az egész fideszes táborra, így csak ritkán fogalmazódnak meg erkölcsi aggályok ebben a közegben. Jó példa erre Orbán „békepártisága”, ami nagyon jól hangzó szlogen, ám a valódi tartalma az, hogy magára kellene hagyni Ukrajnát a területét bekebelezni igyekvő agresszorral szemben. Ha nem fejti ki a magyar kormány, miként is képzeli a békéhez vezető utat, addig jól csengő háborúellenes retorikát tulajdonítanak a kormányfőnek a magyarok. Ez népszerű álláspont ugyan, de valójában agresszióra biztatja azokat a diktátorokat, akiknek területi követeléseik vannak a szomszédaikkal szemben.

Fotó: Magyar Nemzet

A fenti példa is jól mutatja, hogy a magyar kormánypropaganda igyekszik jól elrejteni a részleteket annak érdekében, hogy az általánosságok szintjén úgy politizálhasson, hogy megmaradjon a Fidesz népszerűsége, és ezzel dominálni tudja a közvéleményt. Közben a miniszterelnöknek nem is kell megmagyaráznia, mit, miért tesz, mi pedig tehetetlenül nézzük, merre sodor bennünket az ország jelenlegi vezetése. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Bár senki sem érti, miért mondják a dakoták, hogy uff, mégis hozzátartozik a nemzeti identitásukhoz.”