Még legalább egy évet kell kihúznia az Orbán-kormánynak nemzetközi elszigeteltségben és pénzszűkében ahhoz, hogy bármi esélye legyen a túlélésre. A miniszterelnök ugyanis arra bazíroz, hogy a jövő tavaszi uniós parlamenti és hazai önkormányzati választósokon átütő sikereket ér el a Fidesz, és nemzetközi szövetségesei is megerősödve kerülnek ki az EU-s voksolásból. Ezzel újra lehetne osztani az uniós pozíciókat, itthon pedig végleg marginális szerepbe tudná kényszeríteni az ellenzéket. A terv merész, hiszen a csillagok jelenlegi állása szerint főleg a gazdasági problémákat nehéz lesz áthidalni, de azért nem teljesen reménytelen. A legmeghatározóbb tényező most az, mikor ér véget az orosz-ukrán háború, és ki nyeri azt?

Fotó: Amirekai Népszava

Orbán Viktor a pókerjátékos merészségével veti bele magát abba a játszmába, amelyet egyszerűen nem veszíthet el, hiszen arra rámehet a hatalma is. Olyan magabiztos, mintha nyerő lapokat szorongatna az ujjai között, ám egyelőre nem világos, hogy tényleg így van-e, vagy egyszerűen blöfföl. Egyrészt jottányit sem enged az EU-nak abban az ügyben, hogy az uniós támogatások megnyitásáért cserébe megkezdje illiberális rendszerének lebontását, másrészt továbbra is Oroszország részleges vagy totális győzelmében hisz, így inkább vállalja a konfliktust a NATO-val, az EU-val és Ukrajnával, minthogy elengedje Vlagyimir Putyin kezét.

A dolgok jelenlegi állása szerint ez öngyilkos politikának tűnik, hiszen Magyarországnak komoly gazdasági és pénzügyi nehézségei vannak, ugyanakkor a szomszédunkban dúló konfliktust valószínűleg nem orosz győzelemmel zárják le a felek. Orbán politikájának fundamentumai kerültek veszélybe, hiszen az utóbbi 10 évben bőven álltak rendelkezésére források ahhoz, hogy populista politikáját működtesse, ugyanakkor a két erős nemzetközi szövetségi rendszerben fajsúlyos szereplőnek számított akkor is, amikor folyamatosan megakasztotta azok döntéshozó mechanizmusait.

Orbán pávatáncának talán leglényegesebb eleme ugyanakkor az, hogy amíg maximálisan kihasználja az EU-s és NATO tagságból adódó előnyöket, addig erős barátokat szerez a másik oldalon is, így a Kínával és Oroszországgal való flörtölésnek is kézzel fogható haszna volt számára. A helyzet azonban radikálisan átalakult azóta, hogy az oroszok tavaly februárban megindították offenzívájukat Ukrajnával szemben, ugyanis Vlagyimir Putyin olyannyira elvesztette befolyását a nemzetközi politikában, hogy ma már a Kremlt is alig hagyja el, Kína pedig sajátos semlegességi politikát folytatva a háborút kihasználva a korábbi orosz befolyási övezeteket próbálja megszerezni.

Közben persze fű alatt megszorító intézkedéseket is életbe léptet a kormány, ám ezeket sem lehet sokáig takargatni a nép előtt.

A magyar kormányfőnek bőven volnának eszközei ahhoz, hogy ezeket a fontos tényezőket figyelembe véve fokozatosan átalakítsa politikáját, vagyis kevésbé látványosan segítse Vlagyimir Putyin törekvéseit, illetve legalább némi kompromisszumkészséget mutasson az uniós intézmények irányában, annak érdekében, hogy megnyíljanak a brüsszeli pénzcsapok. Ehelyett fokozódik a kormánypárti médiában az a kommunikáció, amely minden rosszért Az EU-t, az Egyesült Államokat, valamint Ukrajnát teszik felelőssé. Putyin rezsimjének megítélése azonban még a meglehetősen erős jelzést küldő Wagner-lázadás után sem változott a kormány üzeneteiben.

Nyilván sok kormánypárti szavazó és politikus is szeretne belelátni Orbán Viktor fejébe, hiszen az egyszerű halandók számára nem túl logikus Belarusz szerepében tetszelegni akkor, amikor Orbán Viktornak sokkal nagyobb a mozgástere, mint Lukasenkának. Még most is lenne lehetőség arra, hogy gesztusokat tegyünk Ukrajna irányában, főként azért, mert a kárpátaljai magyarságnak is ez lenne az érdeke. Emellett persze jóval engedékenyebbek lennének a brüsszeli bürokraták is akkor, ha Orbán Viktor és Szijjártó Péter nem hencegnének naponta azzal, milyen jó a viszonyuk a moszkvai felső vezetéssel.

Ennek a politikának tényleg semmi értelme nincs akkor, amikor lényegében üres az államkassza, a lakosságot hónapok óta sújtja a magas infláció, a NER oligarchái pedig azon aggódnak, hogy a válság előbb-utóbb eléri őket is. Orbán viszont inkább olyan átmeneti megoldásokra adja az áldását, mint például a magas hozamú államkötvények kibocsátás, illetve a rekordszinten tartott jegybanki alapkamat. Ezek a megoldások ugyan elodázzák a teljes összeomlást, ám, olyan terhet raknak a költségvetésre, amit egyetlen jövőbeli kormány sem tud majd érdemben kezelni. Közben persze fű alatt megszorító intézkedéseket is életbe léptet a kormány, ám ezeket sem lehet sokáig takargatni a nép előtt.

Fotó:MTI

Már több mint egy éve különböző őrült, vagy logikusnak tűnő elméletek terjednek politikai és civil körökben arról, vajon Orbán miért kormányozta Magyarországot ilyen sekély vizekre? Itt ugyanis bármikor zátonyra futhat a hajónk, és még segítséget sem igazán tudunk majd kérni senkitől. Egyelőre az tűnik a legracionálisabb magyarázatnak, hogy a kormányfő szerint elérhető távolságba került egy világméretű szélsőjobboldali politikai fordulat, amely megfordítja majd a széljárást, és akkor ő is mélyebb vizekre kormányozhatja majd az ország hajóját. De mi van akkor, ha ez csak vágyálom, amiben Orbán akkor is hinni akar, ha a tények az ellenkező irányba mutatnak? Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Csak a törzs varázslója engedheti meg magának azt, hogy higgyen az álmainak.”