Nagyon úgy tűnik, hogy a 2018-as választást is a magyar politika két domináns alakjának vetélkedése fogja meghatározni. Az egyelőre megosztott és zavarodott ellenzék soraiban ugyanis egyedül a volt szocialista miniszterelnök tűnik egyszerre konzekvens és előrelátó politikusnak, aki például a menekültválság kezdetekor megjósolta, hogy objektív okok miatt a baloldal csak vesztesen kerülhet ki ebből az ügyből, és a jobboldal viszont sokat profitálhat belőle. Orbán Viktornak sincs alternatívája a kormányzó pártban, hiszen szorgos munkával kihozta a legtöbbet a háborúk elől menekülő emberek ellen folytatott kampányból.
Fotó: tenytar.hu
A múlt heti HVG-ben jelent meg Csizmadia Ervinnek, a Méltányosság Politikai Központ vezetőjének elemzése arról a közéleti kérdésről, hogy kell-e vezetni egy társadalmat, illetve, mi vezetett oda, hogy a magyar politikában 2006-tól megjelent az igény egy erős vezető személyére. Csizmadia szokatlan módon nem Orbán Viktor 2010-es fülkeforradalmától számítja azt az időszakot, amikor az állam intézményrendszereinek gyökeres átalakításával, illetve hatásköreik erős korlátozásával már nem a hatalmi ágak bonyolult összefüggésrendszere, illetve egymás kontrollálása, hanem egy erős vezető akarata alakítja a politikai életet. Ő inkább úgy látja, hogy 2006-ban a baloldal győzelmével egy olyan magyar hagyomány szakadt meg, amely a rendszerváltás óta töretlen volt, hiszen 1994 óta minden kormányt leváltottak a négyéves ciklusa után, ám Gyurcsány Ferencnek sikerült újráznia.
Sokan osztják Csizmadia nézetét, mely szerint a baloldal jobban járt volna akkor, ha annak módja és rendje szerint elveszíti 2006 tavaszán a választásokat, hiszen tovább működhetett volna az a politikai váltógazdaság, amely garantálta az öt hatalmi ág erejét, függetlenségét, és ellenőrző szerepét. Gyurcsány Ferencnek azonban más tervei voltak, hiszen már előző, csonka ciklusa alatt is odaszúrt néha az Alkotmánybíróságnak, az ügyészségnek, illetve a köztársasági elnöknek. Miután megnyerte a választásokat, úgy gondolta, hogy ideje kissé lazítani ezeken az ellenőrző funkciókon. Nem feltétlenül a rossz szándék volt az indítéka, hanem nagy terveket dédelgetett még a választásokat követő hónapokban is olyan reformokkal kapcsolatban, melyek megalapozhatták volna a 2010-es győzelmét. Igen ám, de jött Öszöd…
Fotó:index.hu
Gyurcsány Ferencnek az öszödi beszéd nélkül is nehéz dolga lett volna, ám az ominózus kiszivárogtatás után lényegében nem volt más választása, mint úszni az árral szemben, amíg csak lehetett. Erre az árra erősített rá a 2008-as válság, és Gyurcsánynak mennie kellett. Csizmadia szerint ő volt az első hatalmon lévő miniszterelnök, aki értette az idők szavát, hiszen ráérzett arra, hogy a magyar társadalomban éledezik az igény arra, hogy egy olyan erős politikai vezető lépjen a kormányrúdhoz, aki nem viaskodik az alkotmánybírákkal, illetve nem hagyja magát befolyásolni sem belföldi, sem külföldi bírálatok által. Valószínűleg érezte ezt Gyurcsány belső ellenzéke is, ezért puccsolták meg saját miniszterelnöküket, egyúttal hosszú időre lehetetlenné tették a visszatérését a politikai életbe. Az már más kérdés, hogy ezzel a politikai baloldalnak is adtak egy olyan döfést, melyet a mai napig nem tudott kiheverni.
Öszödnek köszönheti Orbán Viktor a 2010-es fülkeforradalmat, a kétharmadot, az új Alkotmányt (bocsánat, Alaptörvényt), és persze azt, hogy játszi könnyedséggel le tudta építeni a fékek és ellensúlyok rendszerét Magyarországon, amihez Gyurcsány hozzá sem mert fogni. Van azonban egy igen árulkodó jele annak, hogy Orbán tisztában van azzal, hogy számára egyetlen igazi kihívó maradt a megrostált politikai térben. Minden igyekezetével azon volt, hogy Gyurcsányt rács mögé juttassa, ám ezt a fontos célt még Polt Péter asszisztálásával sem sikerült elérnie. Orbán jól tudja, hogy pártja 2018-as szereplésének kulcsa az lesz, hogy sikerül-e 2014-hez hasonlóan újra karanténba szorítania Gyurcsányt és pártját. Ironikus módon ez a törekvése kapott léket az utóbbi hónapokban, amikor a menekülthisztéria hullámain ismét megmutatta, ki a legény a gáton, ugyanakkor vetélytársa volt az egyetlen ellenzéki politikus, aki karakteres véleményt képviselt migránsügyben, így saját politikai szövetségeseitől happolt el szavazókat.
Gyurcsány ugyanis - Orbánhoz hasonlóan – akkor érzi jól magát, amikor éles szituációban kell megnyilvánulnia. Lényegében ezért nem mertek vádat emelni ellene a Sukoró-ügyben sem, hiszen a tárgyalást politikai színpaddá változtatta volna, és ismerve szónoki képességeit, komoly károkat okozhatott volna az Orbán-rezsimnek, ha ezt a lehetőséget megadják neki. Legutóbbi politikai nyilatkozata (mely a Sokak Magyarországa címet viseli) is arról árulkodik, hogy pontosan tudja, milyen gyengéi vannak Orbán rendszerének, és mi az oka annak, hogy a hivatalos politikai ellenzék ezeket képtelen kihasználni. Gyurcsány tudja, hogy Orbán után nem lehet visszatérni a 2010 előtti állapotokhoz, bizonyos változtatások megtartása ugyanis érdeke lesz az új vezetésnek is. Nehéz is lenne elképzelni, hogy ha Gyurcsány ismét a kormányrúdhoz léphetne, felvállalná az újabb konfliktusokat az Alkotmánybírósággal vagy az ügyészséggel, hiszen Orbán Viktor már kitaposta az utat előtte, és lényegében kezes bárányt csinált ezekből a korábban nagyon fajsúlyos intézményekből. Más kérdés, hogy miként tudná lecserélni az Orbán-rezsimhez hű vezetőket ezeknek a hatalmi ágaknak az élén.
Fotó: tenyezo.hu
Gyurcsány dolgozatából kitűnik, hogy nem tartja önmagában rossznak az erős kormányzást, de arra ügyelni kell, hogy ne züllesszük le az államot néhány kiváltságos személy pénzgyártó gépsorává. Ha azonban nem áll vissza a fékek és ellensúlyok rendszere, akkor nem igazán találunk garanciát ara, hogy nem ismétlődik meg 2018 után egy-egy új Mészáros Lőrinc vagy Tiborcz István kiemelkedése a névtelen vállalkozók közül, ami rendkívüli módon irritálja a magyar közvéleményt. Ezeket a garanciákat egyelőre nem látjuk, hiszen Gyurcsány a DK-n kívüli ellenzék legnagyobb problémájának azt látja, hogy kizárólag a restaurációban lát politikai alternatívát. Hogy a címben feltett kérdésünkre választ adjunk: valószínűleg még sokáig az Orbán-Gyurcsány vetélkedés fogja megadni a magyar közélet fő irányvonalát, mert azon kívül, hogy ízig-vérig politikusok, akik logikusan gondolkodnak, ám csakis a választópolgárok érzelmeire hajlandók apellálni, mert tudják, hogy a ráció egy ilyen közegben nem hoz sokat a konyhára. És ha már a konyhánál tartunk: Gyurcsány és Orbán esetében a legfontosabb hasonlóság az, hogy saját politikai családjuk sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja őket, így amíg meg nem jeleneik egy harmadik politikai erő, amely fel tud mutatni egy hasonlóan karakteres, társadalmi vízióval rendelkező vezetőt, addig Orbán és Gyurcsány bokszmeccse marad számunkra a legfontosabb látványosság a következő években. Mert ahogy egy dakota bölcsesség tartja: "Mindaddig, amíg két duda van, addig két dudás is megfér egy sátorban."
