Angela Merkel vasárnapi mérsékelt győzelmével egyértelművé vált, Nyugat-Európa nem úgy táncol, ahogy azt Orbán Viktor szeretné. A tavaly év végén beharangozott lázadás éve helyett a koppanás éve lett 2017 a magyar kormányfő számára. Ausztriában, Hollandiában, Franciaországban és Németországban is a hagyományos mérsékelt politikai pártok alakíthattak kormányt, illetve kerültek meghatározó pozíciókba. Hogy ez mit jelent Orbán Viktor számára? Minimum elszigetelődést, maximum bukást.

Fotó: blikk.hu

Meggyengülve, de törve nem – mondhatnánk Angela Merkel kereszténydemokrata tömörülésére a vasárnapi németországi parlamenti választások után. A legtöbb szavazót vesztette el CDU-CSU pártszövetség a meghatározó német pártok közül, ám így is meggyőző fölénnyel verte a szintén szavazók millióitól búcsúzó szociáldemokratákat. Mivel a két nagy történelmi párt nagykoalícióban kormányzott az elmúlt négy évben, mondhatnánk, hogy lesújtó véleményt mondtak a választók az előző kormány teljesítményéről, ám a kiábrándult szavazók többsége nem a szélsőséges AfD-hez csapódott, hanem olyan tradicionális erőkhöz, mint a liberálisok és a zöldek.

Átalakult Németország politikai térképe, de nem úgy, ahogy Orbán Viktor megálmodta. Úgy tűnik, a nyugati demokráciákban látnak alternatívát a választók a kormányzásban kissé elfáradt, korrupciógyanús ügyletek miatt lejáratódott hagyományos nagy politikai pártok mellett, és ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a rasszista, kirekesztő jelszavakkal kampányolók húznak hasznot a politikai körforgásból. A politikának az a fekete-fehér felfogása, ahogy azt a magyar kormánypárt igyekszik minden eszközzel bemutatni, nem működik a Lajtán túl. Hogy nálunk ez a színek nélküli politikai paletta át tud-e alakulni jövő tavaszra egy sokszínű, élénk struktúrává, még kérdés, mindenesetre az biztató az ellenzék számára, hogy Orbánt a jelek szerint továbbra is karanténban tartanák az EU meghatározó országai.

Orbán a hagyományos politikai elit leváltásáról álmodozott még tavaly év végén, most pedig azért kell elmormolnia egy halk imát, hogy a magyar választók ne úgy gondolkodjon a jövőről, ahogy azt a többség Ausztriában, Hollandiában, Franciaországban és Németországban teszi.

Valószínűleg túlságosan elbízta magát a magyar miniszterelnök, amikor tavaly súlyos csapások sorát kellett elviselniük az általa ellenségesnek tartott politikai erőknek. Nagy-Britannia az EU-ból való kilépés mellett döntött, Trump meglepetésre legyőzte a biztos befutónak tartott Hillary Clintont, Erdogan pedig kihasználva a menekültválságban betöltött kulcsszerepét durva módszerekkel számolt le saját ellenzékével Törökországban. Putyin Oroszországa is egyre fenyegetőbb veszélyt jelent már az európai közösség számára, így Orbán jóslata, hogy az úgynevezett illiberális államok fogják dominálni a világpolitikát.

Nem így lett. Egyrészt, mert a britek többsége azóta is bánja, hogy megtörtént a brexit, és Donald Trumpról is kiderült azóta, hogy inkább egy valóságshow szereplőjének tűnik, mint a világ vezető hatalmának vezetőjének. Erdogan nyíltan megsérti az emberi jogokat hazájában, miközben csiki-csukit játszik a menekültekkel. Az ő meghatározó szerepe is addig tart, amíg tart az iraki konfliktus, illetve a szír polgárháború. Putyin arrogáns politikája, és nyílt beavatkozása más országok választási küzdelmeibe a radikálisokon kívül senkit sem erősítettek meg Európában abban a hitben, hogy az illiberális államfelfogás (jelentsen ez akármit is) megoldást jelent a jelenlegi problémákra.

Orbán a hagyományos politikai elit leváltásáról álmodozott még tavaly év végén, most pedig azért kell elmormolnia egy halk imát, hogy a magyar választók ne úgy gondolkodjon a jövőről, ahogy azt a többség Ausztriában, Hollandiában, Franciaországban és Németországban teszi. Orbán teljesen felhagyott a hagyományos politikai módszerekkel. Számára az illiberalizmus elsősorban azt jelenti, hogy nem hisz a demokrácia garanciáit jelentő intézményekben (független sajtó, ügyészség, bíróságok, köztársasági elnök, alkotmánybíróság stb.), hanem minden hatalmat a politikai elit néhány tagja kezében összpontosít, amelynek tévedhetetlenségét, politikai éleslátását minden eszközzel igyekszik elhitetni a választópolgárokban. Ha ezt sikeresen meg tudja tenni, akkor eléri, hogy a szavazók jelentős része számára feleslegessé, de legalábbis érdektelenné váljanak ezek az intézmények és az általuk képviselt értékek, ami lényegében a demokratikus intézményrendszer teljes elsorvadásához vezetne.

     Fotó: mandiner.hu

Európa azonban egyre hangosabban követeli Orbán Viktortól, hogy hagyjon fel ezzel a politikával. A kormány válaszul teljesen lecsupaszítja a politikai kommunikációt, és lényegében a „kerítés vagy halál” szellemiségét igyekszik a választókba plántálni. Pedig ez jóval összetettebb kérdés, nem beszélve arról, hogy a bevándorlás ügyén túl még rengeteg égető problémája van a magyar társadalomnak, amire nem lehet válasz a kerítés. Az egészségügyet, az oktatást, az elvándorlás problémáját nem oldja meg a kerítés, ahogy a versenyképességünket sem fogja felpörgetni, ha migránsozással és sorosozással kelnek és fekszenek a politikusaink. Egyszóval, most főhet Orbán Viktor feje, mert egyelőre nem következett be a nagy nemzetközi áttörés, ami megnyitotta volna az utat számára az Európai politika porondjára. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Előbb otthon tarts rendet, aztán oszd az észt a szomszédodnak, ha szanaszét hevernek a tomahawkok a sátrában.”