Ismét fel kell eszmélnünk egy tragédiából, ismét át kell gondolnunk azt, amit addig önmagunkról és a környező világunkról képzeltünk. Párizs után minden megváltozik, esetleg visszatérünk addigi életünkhöz? Az Iszlám Állam térdere tudja-e kényszeríteni Európát, illetve mi lesz azoknak a sorsa, akik már eddig is sokat szenvedtek a terrortól, de most könnyen a senki földjén találhatják magukat? Nehéz megszólalni november 13-a, péntek óta. Vendégszerzőnk, Siposvölgyi Ármin vállalkozott rá.

                   Fotó: facebook

A véletlen úgy hozta, hogy néhány napja újra megnéztem azt az 1984-ben készült brit filmet, amely Erich Maria Remarque híres regényéből, A diadalív árnyékéból készült. Az alkotás elsősorban Anthony Hopkins feledhetetlen játéka miatt lett klasszikus, ám említsük meg, hogy a rendezőt Waris Husseinnek hívják. Indiai származása ellenére a legjobb brit iskolákba járt, később filmrendezőként számos sikeres produkció jelzi tehetségét.

Waris Husseint bizonyára megérintette a regény témája, hiszen A diadalív árnyéka többek között a kitaszítottságról, az ember kiszolgáltatottságáról, valamint a bizalmatlanságról szól. A film első perceiben gyakran hangzik el a „menekült” kiszólás, amikor a párizsiak meglátnak valakit, akinek öltözékén, viselkedésén, beszédén érződik, hogy Európa valamelyik országából érkezett Párizsba a nácik elől. Elsősorban olyan németeknek nyújtott menedéket a francia főváros, akik Hitler terrorja elől szöktek el abban reménykedve, hogy a szabad világ befogadja őket, menedéket nyújt, és ha a diktátor ellen harcolni kell, itt legalább lehetőségük nyílik rá. A franciák közül azonban sokan nem örültek a menekültek érkezésének. Eleve nem szerették a németeket az alig húsz éve vége tért véres világháború miatt, ráadásul a menekültekkel együtt kémek, sőt gestapósok is beszivárogtak az országba.

A hatóságok sem kímélték különösebben a menekülteket. Hivatalosan nem dolgozhattak, ha a papírjaik nem voltak rendben, internáló táborba küldték őket, sőt sokukat ki is toloncolták, így a nácik véres bosszút állhattak rajtuk. A második világégést megelőző feszült napokban játszódó történet talán soha nem volt olyan aktuális megírása óta, mint most. Párizs könnyezik, mert a félelem, a gyanakvás és a kiszolgáltatottság érzése ismét szorongatja a szabadság városát.   

Nehéz azzal szembesülni, hogy ilyen helyzetben mindenképpen véleményt kell mondani arról a folyamatról, ami idáig vezetett. Lehet hibáztatni az elhibázott nyugati politikát, amely rosszul kezelte a közel-keleti térséget, lehet kárhoztatni a titkosszolgálatokat, melyek képtelenek voltak megakadályozni egy ilyen bestiális merényletsorozatot, és persze lehet szidni a demokrácia nyugati felfogását, mely jóval nyitottabb, befogadóbb, toleránsabb, mint a mi keleti változatunk. Az igazán nehéz kérdés azonban az, hogy mi legyen ezek után azok sorsa, akik a kegyetlen iszlám fundamentalizmus elől menekültek el saját otthonaikból, és a terror halálangyala most azzal fenyegeti ezeket a tömegeket, hogy Európa kapui is bezárulnak előttük. Olyan érzékeny morális kérdésekre kellene megfontolt választ adnunk, mint például, hogy megtagadjuk-e a segítséget az ártatlan áldozatok százezreitől, mert általuk nő a fenyegetettség érzése bennünk?

             Fotó: facebook

Nem pusztán biztonsági, politikai, gazdasági kihívásokra kell megfelelő válaszokat találnunk, hanem rendkívül súlyos erkölcsi kérdésekre is. A magyar társadalom szembesült már azzal, milyen megosztó jellege van egy olyan súlyú problémának, amikor mások tragédiáját a politikai haszonszerzés eszközének tekintik döntéshozók, így nem magának a humanitárius krízisnek az elhárítására irányul a politika figyelme, hanem annak felerősítésére. A médiai szerepe talán soha nem értékelődött fel ennyire a rendszerváltás óta, hiszen, ha e két megközelítési mód közül az utóbbit favorizálja egy szerkesztőség, olyan alapértékeket próbál negligálni, mint az együttérzés, szolidaritás vagy emberiség.

A párizsi gyászt követően valószínűleg a politikusok ismét elkezdik járni a saját útjukat, és mindenki érdekeinek megfelelően interpretálja az eseményeket. A harag és bosszúvágy perzselő tüzénél sütögetik a pecsenyéjüket azok, akik úgy gondolják, hogy az Iszlám Állam újabb rémtette az ő bezárkózó, idegengyűlölő politikájukat igazolta. Mások viszont továbbra is hangoztatni fogják, hogy az Európai Unió alapértékeit támadták meg, és ha ebben a helyzetben gyengének, megalkuvónak mutatkozunk, akkor győz az a szemlélet, amely a kontinens újbóli megosztására törekszik.

Ez az a szituáció, amikor nincs, és nem is lehet egyszerű válaszokat adni a felmerülő kérdésekre. A szélsőségesek persze mindig az EU döntéshozói szemére vetik, hogy körülményesek, így lassan reagálnak a kihívásokra, de most tényleg megfontoltságra van szükség. A terror ma már nem csupán célzottan, bizonyos kiemelt csoportokra (karikaturistákra, zsidó intézményekre, rendfenntartókra) mért csapást, hanem válogatás nélkül mindenkire, aki épp a bombák és géppuskák közelében volt. A civilek elleni merénylet olyan provokáció, ami egyértelműen jelzi: Az Iszlám Állam a háborút ki akarja terjeszteni a kontinensünkre, és ha Európa kormányai rossz választ adnak erre a kihívásra, akkor könnyen teljesülhet a fundamentalisták akarata.

Ha valaki eddig át akarta aludni a közelgő özönvizet, jobb, ha most felébred. Olyan fenevad támad ismét közös értékeinkre, amelyhez hasonló 1939-ben élezte a körmeit a német-francia határon. Ha ugyanolyan rossz válaszokat adunk a felmerülő morális kérdésekre, mint annak idején, akkor megismétlődhetnek a tragédiák. Talán a mostani merényletek kíméletlensége végre megadja sok kételkedő számára a választ arra a kérdésre, miért menekülnek el milliók egy ilyen barbár hadigépezet elől, és miért veszett el számukra a remény, hogy rövidesen visszatérhetnek a saját otthonaikba. Egyelőre persze a saját otthonaink a legfontosabbak, ami érthető, de a történet itt messze nem ér véget…