Ne legyenek illúzióink, ami most Szíriában, Irakban vagy Afganisztánban történik, egyszer velünk is megeshet, ahogy a múltban többször meg is esett. A történelem etnikai konfliktusok, vallási ellentétek, politikai játszmák láncolata, melyekben általában a kisemberek szenvednek, és a társadalom elitje nyer a legtöbbet. Magyarország számos menekülthullám színtere volt, de akkor többnyire itt is maradtak azok az emberek, akik az életüket mentették, most viszont erre kevés az esély.

Fotó: nlccafe

1. Veled is megtörténhet? Igen Azok az újságírók, akik a helyszínről tudósítanak, sokszor megdöbbennek azokon az emberi sorsokon, melyekkel akkor szembesülnek, ha sikerül néhány szót váltaniuk a menekültekkel. Érkeznek ide egyetemi tanárok, orvosok, sőt államtitkárok és más egykori hírességek is. A László Petra által elgáncsolt férfiról például kiderült, hogy egy szír első osztályú focicsapat edzője volt, így arcról felismerték, amikor a brutális mozdulatról a világsajtó is beszámolt. Ezek az emberek a saját hazájukban „voltak valakik”, most azonban egy menekülttábor nyomorában várják, hogy sorsuk jobbra forduljon. Egykor volt egzisztenciájuk, családjuk, kapcsolataik, karrierjük, ami egyik pillanatról a másikra semmivé lett. Nagyon jó dolog egy olyan országba születni, ahol működik az állam, van szociális ellátórendszer, nem fenyegetik etnikai konfliktusok kívülről és belülről, és a kormány nem kicsinyes politikai játszmákra használja a különböző társadalmi csoportokat. Ha azonban ez az állapot megszűnik, az ország egymással harcban álló csoportok küzdőterévé válik, akkor nem számít, hogy ki voltál, te is csak egy leszel az üldözendők népes táborában. Nehéz elképzelni, milyen törést jelent egy ember életében, ha egy viszonylagos jólétből hirtelen földönfutó lesz, aki vagy megpróbálja túlélni a nehéz időket egy idegen ország menekülttáborában, vagy úgy dönt, hogy mindent a nulláról kezdve új hazát keres magának. Soha ne élje át Magyarország azt, amit Szíria, Irak vagy Afganisztán lakosai, de a történelem megtanított rá bennünket, hogy a világnak nincs olyan szeglete, amely tökéletesen védett lenne az emberi kapzsiságtól, gyűlölettől, korrupciótól, és az értelmetlen erőszaktól. Ne feledjük, a Szíriával határos országokban négymillió menekült él annak a reményében, hogy egyszer visszatérhet a hazájába. Ha ez a remény elfogy, még többen fognak megindulni Európa irányába. És ezt nem azért teszik, hogy bennünket bosszantsanak, hanem az az életösztön hajtja őket, ami mindnyájunkban ott lakozik.

Fotó: 444.hu

2. Miért éppen Európa? A válasz egyszerre egyszerű, és bonyolult. Egyrészt Európa viszonylag közel van, ezért is hívjuk ezt a térséget Közel-Keletnek, másrészt a demokrácia, a politikai stabilitás, a viszonylagos jólét minden embert vonz, aki megtapasztalta már a diktatúrák arroganciáját. A mostani menekültáradat ugyanakkor megerősíti bennünk a tudatot, hogy a világ egyik legélhetőbb szegletébe születtünk, ahol nagyobb horderejű háborúk kialakulására kevés az esély, és ahol a gazdasági fejlődés nem az olaj vagy a földgáz kitermelésének intenzitásától függ. Lássuk be, egyben örüljünk neki, hogy Európa a lehetőségek kontinense, különben nem ide indulnának el emberek milliói Afrikából és Ázsiából. Azok, akik gátat akarnak vetni a menekültáradatnak, éppen ezt a prosperitást féltik, az úgynevezett őslakosok kultúráját, vallását érzik veszélyben a népek keveredése miatt. A kontinens nyugati felében ugyanakkor már komoly gyakorlatuk van a politikusoknak abban, hogyan lehet integrálni az ide érkezőket, ami kisebb-nagyobb sikerrel meg is történt az utóbbi évtizedekben, ám kérdés, hogy a mennyiségi változás átcsaphat-e minőségibe. A kvótarendszer egyik üzenete az, hogy a terhekből az új tagországoknak is ki kell venniük a részüket, nekik is meg kell tanulniuk az integrációs folyamatot, illetve rá kell érezniük arra a gazdasági lehetőségre, ami a bevándorlók érkezésében rejlik.

3. Lehet-e válogatni a menekültek között? Eddig még senki sem feszegette azt a kérdést, hogy vajon az Orbán-kormány akkor is ilyen ellenségesen viszonyulna a menekültekhez, ha azok olyan „baráti” országokból érkeznének, mint Kína, Vietnam vagy Oroszország. Az orbáni adminisztráció ugyanis kimazsolázza magának azokat a térségeket, ahol gazdasági előnyökre tehet szert, ezért dörgölőzött látványosan Kínához, állt ki az ukrajnai konfliktus ellenére Oroszország mellett, és ezért is fogad be ezekből az országokból jómódú embereket a letelepedési kötvények segítségével. Orbánnak nem az iszlámmal van baja, hanem azzal, hogy Afganisztánból, Szíriából, Bangladesből és Irakból a nincstelenek indulnak el, és az ő istápolásuk ellentmondana annak a felsőbbrendűséget sugalló felfogásnak, amit egyébként a magyarországi szegények is érezhetnek a saját bőrükön már évek óta. Orbán úgy tesz, mintha a menekültek között lehetne válogatni, pedig a gyakorlat azt mutatja, hogy erre csak igen korlátozott mértékben van mód. Valószínűleg a miniszterelnök is rájött erre, ezért akarja most lezárni „légmentesen” az országot a menekültek elől. Ha csak arra a kijelentésére gondolunk, hogy szeretjük a körúti szír kebabost, de nem akarunk iszlám kultúrájú ország lenni, akkor tetten értük az ellentmondást Orbán gondolkodásában. Amikor a romákkal való együttélésről beszélt, akkor azt állította, valaha, valakik úgy döntöttek, hogy nekünk együtt kell élni a roma kisebbséggel. Nyilván saját magából indult ki, amikor azt gondolta, hogy népek letelepedését felülről lehet szabályozni. Kétségtelenül van ráhatása a politikai elitnek egy ilyen folyamatra, hiszen a sváb vagy szlovák telepesek érkezését segítették azok a földesurak, akiknek földjei elnéptelenedtek a török uralma alatt, ám ez nagyrészt mégis spontán folyamat volt. A történelmet mederbe lehet terelni, ám olykor ez a meder szűknek bizonyul, és ilyenkor nem lehet a gátak emelésével védekezni, hanem tudomásul kell venni, hogy az akaratunkat nem tudjuk ráerőltetni egy hatalmas folyóra.

Fotó: nol.hu

4. Tudunk-e együtt élni más kultúrákkal? A válasz egyrészt igen, hiszen számos etnikum érkezett a Kárpát-medencébe az utóbbi évezredben, és tagjai sikeresen integrálódtak a magyar társadalomba, másrészt viszont nem biztos, mert a politika mindent megtesz azért, hogy a magyar polgárok és az érkező menekültek meg se próbálják végigjárni ezt az utat. A magyar történelemben számos sikeres integráció zajlott le, hiszen az ide érkező kunok, besenyők épp úgy otthonra leltek itt, mint azok a görögök, akik a polgárháború szörnyűségei elől menekültek el hazájukból az 50-es évek elején. Ezekben az esetekben azonban volt politikai szándék a befogadásra és az együttélés kereteinek kialakítására. A jelenlegi kormányzat azonban szinte mindent elkövet annak érdekében, hogy a most érkezők, és az őslakosok között feloldhatatlan ellentéteket mutasson ki. A többségében muszlim menekültek démonizálása már az óriásplakátokon megkezdődött, majd folytatódott a nemzeti konzultációval, és végül azzal a görcsös törekvéssel, hogy szögesdróttal tartsák távol őket a magyar polgároktól. Az eredmény az, hogy a ránk nézve előnyös kvótarendszer elfogadása is vállalhatatlan kompromisszum lenne a kormány számára, hiszen önmagát hazudtolná meg annak elfogadásával. Így aztán kisszámú menekült sem lelhet otthonra nálunk, ami egyébként nem rengetné meg sem a magyarok kultúráját, sem keresztény értékrendjét, és nem fenyegetnék a munkájukat sem, ugyanakkor olyan emberekkel gyarapodna társadalmunk, akik hálásak lennének a segítségért. (A magyarországi görögök például Köszönjük Magyarország! címmel jelentettek meg nemrég egy kötetet, amelyet letelepedésük évfordulója alkalmából adtak ki.) Persze, nem a hálára kell szomjaznia egy kormánynak, de praktikus megfontolások alapján sem jelentheti ki, hogy senkit nem fogad be. Magyar állampolgárok is kerülhetnek hasonló helyzetbe, és akkor az orrunk alá fogják dörgölni az Orbán-kormány fölényes elutasítását. Ahogy egy népszerű dakota közmondás fogalmaz: „Ha egyszer ajtót mutattál egy sziúnak, ne reménykedj abban, hogy a sziúk segítenek, ha az apacsok rád támadnak.”