Az Egyesült Királyság a világ egyik legrégebbi (ha nem a legrégebbi) liberális demokráciája. A választópolgárai mégis úgy viselkedtek a néhány nappal ezelőtt sorsdöntő népszavazáson, majd azt követő napokban, mint az óvodások, akik a délutáni alvás után nem tudják eldönteni, hogy álmukban vagy a valóságban lopták el a kismackójukat.  Valahogy az az ember érzése, hogy teljesen mindegy, melyik országban járulnak az urnához a választók, a hülyeség masszív tömege mindig elsöpri a józan kisebbséget. Persze, ne adjuk fel ilyen könnyen!

Fotó: bumm.sk

Néhány hete még azon hüledezett a világsajtó: az Egyesült Államokkal megeshet az a csúfság, hogy egy olyan populista hordószónok irányítása alá kerül az ország, mint Donald Trump. Azt az örök pesszimista mondást látszik igazolni a tény, hogy a republikánusok jelöltje minden valószínűség szerint a fent említett úriember lesz, mely szerint a politikában mindig van rosszabb. Georg W. Bush után ugyanis úgy gondolták, hogy az ő szellemi teljesítményét már nem lehet alulmúlni, ám Trump színrelépése nosztalgiát ébreszt az ifjabb Bush elnöksége iránt.

Egy népszavazás nem pirospacsi, ahol nyugodtan bukhatunk egy kört, a következőben majd visszanyerjük a pénzünket.

A helyzet az, hogy minden nép azt kapja, amit megérdemel, úgyhogy lehet sápítozni azon, hogy Trump döntőbe jutott az elnökségért folyó versenyben, ám az amerikaiak termelték ki maguknak azt az embert, aki egy karibi diktátort megszégyenítő egyszerűséggel és érzéketlenséggel kívánja megoldani a világ és az USA problémáit. Halkan jegyezzük meg, hogy mi magyarok is hasonló cipőben járunk immár hetedik esztendeje, hiszen finoman szólva is megosztó személyiség az ország miniszterelnöke, ugyanakkor őt és pártját kétszer hatalmaztuk fel nagy többséggel arra, hogy irányítsa a sorsunkat. Erre mondják azt a dakota boltosok, hogy pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadnak el.

Besenyő Pista bácsi erre megkérdezné: Normális?

És, ha már a reklamációnál tartunk, akkor szenteljünk néhány szót az utólag hisztiző brit választókra is. Képesek voltak néhány nappal a sorsdöntő szavazás után azt mondani, hogy megbánták a döntésüket, mert nem gondolták, hogy az EU-ból való kiválásra szavazók kerülnek többségbe. Besenyő Pista bácsi erre megkérdezné: Normális? Egy népszavazás nem pirospacsi, ahol nyugodtan bukhatunk egy kört, a következőben majd visszanyerjük a pénzünket. A brit népszavazás eredményénél is megdöbbentőbb az Egyesült Királyság polgárainak infantilis gondolkodása, melyről a voksolás után értesülhetett a világ közvéleménye.

Alig hihető, hogy egy „hirtelen felindulásból” az uniós közösséget elhagyó nemzet ilyen önleleplező módon szembesít bennünket azzal a ténnyel, hogy a hosszú és erőteljes kampány ellenére a britek jelentős hányadának fogalma sem volt arról, mire is szavaz. Most kezdenek ráébredni, hogy a gazdaságuk önmagában kevesebbet ér, mint a közösségen belül, hogy a nemzeti valutájuk sebezhető, hogy apró darabjaira hullhat a királyságuk, és hogy tulajdonképpen inkább nyertek a tagsággal, mint veszítettek.

Winston Churchill (akit a győztes második világháború után leszavaztak a britek) mondta azt a nagy bölcsességet (pedig nem is volt dakota), mely szerint: „Ha vitát nyitunk a múlt és a jelen között, felmerül annak a veszélye, hogy elveszünk a jövőben.„ Mintha előre látta volna, hogy országa polgárai milyen önsorsrontó módon kezdtek vitába múlt és jelen kapcsolatáról, és mivel már sejtik, hogy a jövőjük nemhogy elkezdődött volna, de már be is fejeződött, szeretnének kihátrálni saját döntésük mögül. Hiába, a demokrácia kétélű fegyver, amit a németek is megtapasztaltak, amikor 1933-ben kancellárt csináltak Churchill nagy ellenségéből, Adolf Hitlerből. Nem véletlen, hogy Churchilltől származik a következő bölcsesség is: „A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval.” 

     Fotó: www.telegraph.co.uk    

Persze ezzel nem azt akarta mondani, hogy a demokrácia intézményrendszerénél kitaláltak már jobbat is, hanem, hogy a demokráciában annak ellenére is felnőttként kell kezelni a választót akkor is, amikor gyerekként viselkedik. Ha cukorkát kínál neki egy kedves bácsi, nem képes ellenállni, és elfogadja, aztán pedig már bánhatja a mohóságát. Az európai tagországok vezetői most azt szeretnék, hogy a britek minél előbb vennék a sátorfájukat, és sovány malac vágtában távoznának a közösségből a cukros bácsijukkal együtt. Nem szeretnék ugyanis, ha az ő polgáraikat is gyereknek nézzék a politikai vezetők, és rávegyék őket olyan tettekre, melyeket később megbánnának. Ahogy egy dakota közmondás fogalmaz: „Ha túl sok tüzes vizet iszol, majd elkártyázod a gatyádat és a lovadat, másnap hiába hivatkozol arra, hogy nem voltál eszednél, pucér seggel kell hazabandukolnod.”