Már nagyon vártuk, hogy Orbán Viktor is megszólaljon a Hosszú-Gyárfás háború kapcsán, ám a semmitmondó tiszteletkörökön nem jutott túl a miniszterelnök. A péntek reggeli nyilatkozat után azonban hivatalosan is politikai ügy lett Hosszú Katinka lázadásából, ami végtelenül szomorú fejlemény. Persze várható volt, hogy egy olyan országban, ahol a miniszterelnök százmilliárdokat költ stadionépítésre és szemet vet az egyetlen sportnapilapra, nem úszhatja meg egy élsportoló sem, hogy a politika örvényeibe keveredjen. Katinka azonban jó úszó, sőt a legjobb, aki nem ijed meg holmi örvényektől. 

  Fotó: nemzetisport.hu

Orbán Viktor régi trükkje, hogy konfliktusos helyzetekben folyamatosan a párbeszéd fontosságát hangsúlyozza, a konstruktivitás szükségességét helyezi előtérbe, ugyanakkor ő maga a háttérből szítja az ellentéteket, és egyértelműen az egyik fél pártját fogja. Péntek reggel épp olyan nagylelkűen felajánlotta kormánya segítségét a Hosszú-Gyárfás konfliktus rendezésében, mint annak idején az ukrán-orosz viszály esetében, ám ismerve az oroszok iránti elfogultságát az ukránok nem kértek a közvetítéséből. Hasonló a helyzet most is: Bár nem rontott neki Hosszú Katinkának, hiszen egy nemzeti úszólegendával hadakozni még számára is veszélyes, ám jól tudjuk, ebben a konfliktusban egyértelműen Gyárfás Tamás úszószövetségi elnök oldalán áll.

Állításunkat az az egyszerű tény támasztja alá, hogy ha Gyárfás nem lenne Orbán embere, már rég nem ő vezetné a sikersportág szövetségét. Orbán a sportot is épp olyan közvetlen politikai eszköznek tekinti, mint például a kultúrát, az igazságszolgáltatás vagy az oktatást. Ma már szinte fel sem tűnik számunkra, hogy Orbán rendszeresen beleszól a sportágak belső ügyeibe. Saját barátait, párttársait delegálta a szakszövetségek és a klubok élére, számára kedves sportágaknak több, kevésbé szimpatikusaknak kevesebb állami támogatást juttat, és ha sportsikert szimatol valahol, ott helye a lelátókon, hogy az esetleges győzelem esetén megmártózzon mások dicsőségében.

Orbán lényegében rátette a kezét a magyar sportra, és néhány kivételtől eltekintve szinte senki sem tette szóvá, hogy a Rákosi-rendszer óta nem volt olyan közvetlen befolyása az államnak, illetve személyesen a miniszterelnöknek arra, hogy miként szerveződjenek a sportklubok, milyen elvárások mentén válasszák ki a vezetőket, edzőket, mely versenyzők érdemlik meg a vállveregetést, és melyeknek kéne változtatni a gondolkodásán és mentalitásán. A magyar miniszterelnök jórészt a sportpályán szocializálódott, és ez az egyik természetes közege, így nem csoda, ha nem tűnik fel neki, hogy messze túllépi azt a hatáskört, amit egy demokráciában egy politikai vezető megengedhetne magának a sport világában.

Hosszú Katinka azonban nagy falat, hiszen nincs rászorulva a politika erkölcsi és anyagi támogatására. Kemény, szívós, és nem utolsó sorban tudatos munkával olyan tekintélyt vívott ki magának a magyar közéletben, hogy kritikus szavait nem lehetett lesöpörni az asztalról, amikor egy sikeres világverseny után azzal kezdte vádolni a szakszövetséget, hogy képmutató, elvei pedig ódivatúak. Gyárfás Tamás persze – aki jól ismeri az orbáni behízelgő, lekenyerező, finoman fenyegető politikai szólamok hatásait – úgy tett, mintha derült égből csaptak volna le az úszófenomén villámai. Úgy viselkedett, mintha ebben az országban mindenki a pénzért hisztizne csak, így gyorsan lökött néhány milliót Hosszúnak és versenyzőtársainak.

Fotó: sport365.hu

Az úszónőt épp ez a mutyizós, lekenyerező, álszent stílus háborította fel, és ez vezetett a szerződéstervezet látványos összetépéséhez. Profin megfogalmazott sajtónyilatkozatából kiolvasható, hogy nem hajlandó vásári majmot csinálni magából néhány millióért, mert az ő célja nem az, hogy több pénze legyen. Gyárfás épp úgy egy félfeudális, megcsontosodott rendszer képviselője, mint Orbán, és azt hiszi, hogy mindenki csak a jelennek él, minél több pénzt igyekszik összesportolni, hogy aztán vehessen magának egy kocsmát vagy éttermet, ahogy a 80-s 90-es években kiöregedett magyar focisták tették. A világ túllépett már ezen a gondolkodáson, és nem csak nyugaton, hanem keleten is.

Könnyebb ráfogni valakire, ha hosszú távra (Nomen est omen) tervez, hogy nem elég elkötelezett a nemzeti érdekek iránt, mint belátni: az úszósport nem pusztán abból áll, hogy a versenyzők reggel 5-kor a hideg vízbe csobbannak, róják a hosszakat, amíg csak tudják, aztán elmennek egy kicsit gyúrni az edzőterembe, majd újra úsznak, amíg csak bírják. Persze, e nélkül nincsenek eredmények, de ma már más is kell. Technika, innováció, versenytervezés. Nem csak a holnap számít, hanem a holnapután, sőt az is, ami utána jön.

A mostani eredmények nem jelentenek garanciát az elkövetkező sikerekre, hiszen a magyar sport válságjelenségei már most jól látszódnak. Valószínűleg jóval kisebb csapattal veszünk majd részt a riói olimpián, mint a korábbi játékokon, ami persze nem jelenti azt automatikusan, hogy kevesebb érmet szerzünk majd, de mindenképpen figyelmeztető jel, hogy a kvótáink nagyon lassan gyűlnek. A versenyzőnél és az edzőknél senki sem látja jobban, ha rossz irányba haladnak a dolgok a sportban. Ha valaki az egyéni sikerei ellenére aggódik a saját sportágáért, az elismerésre méltó, és nem szabad azzal megalázni, hogy pénzzel akarják elhallgattatni. Nem véletlen, hogy sokan próbálták lebeszélni Hosszú Katinkát erről a lépésről, de ő tántoríthatatlan maradt, hiszen milyen úszó az, aki fél a mély víztől?

Fotó: index.hu

Ha valaki csak a habokat szelő úszókat látja a medencében, soha nem fogja megérteni, hogy a munka érdemi része a felszín alatt zajlik. Az a víz alatti kamerarendszer, melyet Hosszú Katinka kért a szövetségtől annak lett a szimbóluma, mennyire más szemszögből vizsgálják a vezetők és a versenyzők ugyanazt a tevékenységet. A szövetség elnöke csak a felszínt akarja látni, mint a politikusok többsége, a versenyzők azonban a mélységgel foglalkoznak, tudják, hogy a fontos dolgok ott dőlnek el. Ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha úgy látod, hogy az ellenség egyre közeledik, szállj le a póniról, és keress magadnak egy rendes lovat!”