Az Index birtokába jutott miniszterelnökségi anyag tanúsága szerint a kormány további, közel ezermilliárd forint közpénzt készül elkölteni az energiaszektor államosítására. Szinte az arcizmunk sem rándul egy ilyen hírre, hiszen jól tudjuk, hogy az Orbán-kormány bevett gyakorlata az, hogy különböző adókkal, rezsicsökkentésekkel tönkretesznek elsősorban külföldi tulajdonú cégeket, aztán a nem túl virágzó üzletet nyomott áron átveszi az állam. A kérdés csak az, miből finanszírozza a kormány a vásárlásokat, és a vergődő cégek feltőkésítését?

Kép: NÉGYmadár

Orbán Viktor nem akar külföldieket látni a bankszektorban, az energiaszektorban, és persze a munkaerőpiacon sem, hiszen az, aki a gazdaságpolitikában soviniszta, az a menekültügyben sem lehet másmilyen. Persze vannak kivételek: a német autógyárakat nem akarja kiverni az országból, hiszen összeroppanna a magyar gazdaság nélkülük, az idegen szívű bankok egy részét is megtartaná, mert jó pénzt fizetnek a költségvetésbe, ugyanakkor, aki dollármilliókért letelepedési kötvényt vásárol, szintén szívesen látott vendég nálunk, legyen az ukrán maffiózó, orosz oligarcha vagy korrupt kínai párttitkár. 

Orbán minden szektortól dupla hasznot igyekszik húzni. Betömeti velük a költségvetés lyukait, aztán, miután a piaci feltételek már inkább egy posztszovjet rezsim gyakorlatához hasonlítanak, akkor némi fájdalomdíj fejében átveszi tőlük a cégeket. Ez történik most éppen az energiaszektorral, de a korábban rapid módon államosított bankok is ezen a futószalagon utaztak az Orbán-kormány éhes gyomráig.

Fotó: berkeczbalazs.blog.hu

Nagyon egyszerű, és hatékony módszernek tűnik ez arra, hogy az állam ismét rátegye a kezét olyan ágazatokra, melyekben sok pénz mozog, politikai kegyenceket lehet vezetőkké és felügyelőbizottsági tagokká kinevezni, és tulajdonképpen a piaci viszonyoktól elszakadva lehessen működtetni olyan intézményeket, melyek eddig részben védettek voltak az állami beavatkozástól. Kőkemény kádárizmus köszönt ránk negyedszázaddal a rendszerváltás után, úgyhogy az idősebbek újra megízlelhetik azokat a régen használt szavakat, mint például hatósági árszabás, vagy teljes foglalkoztatottság.

Mert ne feledjük, a rohamos visszaállamosítás mellett ott liheg a munkanélküliség elleni harc, amely a tervek szerint 2018-ra megvalósítja a miniszterelnök álmát, mely szerint mi lehetünk az első uniós állam, amelyben vagy dolgozik valaki, vagy iskolába jár, vagy nyugdíjas, vagy közmunkás, de olyan, hogy munkanélküli, nem létező kategória lesz. Ezzel persze az is jár majd, hogy ismét megtanuljuk a közveszélyes munkakerülő fogalmát, amivel lényegében kriminalizálják azokat, akik nem lesznek képesek elhelyezkedni a munkaerő piacon.

Igen ám, de maga Lázár János ismerte el, hogy az állami kézben lévő mezőgazdasági cégeket „szétlopták és szétcsalták”, ami felidézi bennünk azokat a kádári időkben is meglévő tapasztalatokat, hogy az állam nem működik hatékonyan, és nem jó gazdája a közvagyonnak. Ha ilyen sebességgel „rohanunk a szocializmusba”, számolnunk kell azzal, hogy rengeteg pénzbe fog kerülni ezeknek az ágazatoknak a megszerzése, feltőkésítése és működtetése. Jó példa erre a nemrég államosított MKB és Budapest Bankok, melyek vételára csak eseti kiadás volt, ám komoly pénzt kell fektetni beléjük, hogy a tervek szerint ismét magánkézbe adják ezeket, természetesen Fidesz-közeli gazdasági csoportoknak. Lényegében ez vár a most privatizálandó energiaszektorra is, hiszen többször céloztak már a kormányhoz közel álló források arra, hogy a „nemzeti burzsoázia” kezére kívánják játszani a pénzintézeteket.

A hivatalos kommunikáció szerint nonprofittá kívánják tenni az energiacégeket, és csak ez után jöhetne szóba a magánkézbe adásuk. Egyrészt a nonprofit kifejezés is megér egy időutazást, másrészt erre a forgatókönyvre még több közpénzt kell fordítani, mintha az állam egyszerűen csak tulajdonos szeretne lenni.   

Orbán Viktor úgy gondolja, hogy ha egy vállalkozást lehet hitelből működtetni, akkor egy államot miért ne lehetne. Kétségtelen, hogy az államkötvények kibocsátása minden kormány számára fontos bevételi forrást jelentenek, de azt nehéz lenne elhitetni felelős gazdasági vezetőkkel, hogy számolatlanul lehet vásárolni szolgáltatókat és bankokat hitelből. Márpedig az energiaszolgáltatók megvételére is ilyen konstrukcióban kerülne sor, nem beszélve arról a gigahitelről, melyből a Paks II. projektet finanszírozzák.

     Fotó: nepszava.hu

Vannak persze trükkök arra, hogyan lehet ezeket a hiteleket eltüntetni az amúgy sem túl vidám képet mutató államadóssági rátából, ám a tény az tény: a magyar állam lényegében csak stadiont és kerítést épít saját erőből, ha államosítani akar, más pénzéhez kell nyúlnia. Nyugtalanító, hogy a magyar költségvetés tételei olyan átláthatatlanok, mint a Mexikói-öböl vize olajszennyezés után, ezért nehéz kisakkozni, hogy tulajdonképpen mekkora terhet rak az állam az elkövetkező generációkra. Elrettentő például az a cinizmus, ahogy az elsíbolt magánnyugdíj-kasszát söpörték ki. Úgy vertek a fenekére ugyanis mintegy 3 ezer milliárd forintnak, hogy annak érdemi hatása nem volt sem az államadósság csökkentésére, sem a gazdaság élénkítésére. Az erről szóló beszámolót különösebb teketória nélkül fogadta el a Parlament ezzel is azt üzenve, hogy nincs az a pénz, ami a mohó államnak elegendő lenne. Ahogy egy dakota közmondás fogalmaz: „Ha ultizni akarsz a sápadtarcúakkal, akkor te is viselj zakót, mert az ujjában sok ászt el tudsz rejteni.”